A svéd ARDITI nálam a zenei elkötelezettség és a minőség szinonimája. Bő 20 éve szállítják töretlen lendülettel, csaknem példa nélküli stabil minőségben a kiadványokat, meglepő termékenységgel, így tehát rendkívül imponáló az összkép, és az Emblem Of Victory egyértelműen tovább erősíti ezt a megállapítást.
Számomra a Marching / Spirit / Imposing trió a martial industrial bevehetetlen fellegvára, ahol akad ugyan minimális hely mások számára is, de elenyésző létszámban, és hangsúlyoznom kell, az ARDITI nálam még soha nem lőtt bakot, vagyis a dobogóról lemaradó kiadványok is rendkívül közel helyezkednek el, a csúcs árnyékában. Ebbe az utóbbi halmazba tartozik az Emblem Of Victory lemez is, az elit trióba ugyan nem férkőzik be, de ott van szorosan a nyomukban. A megszokott képlet ezúttal is tökéletesen működik. Harcias dobolás, dühtől feszülő ellenállhatatlan erő, nagy ívű vonósok tömkelege, kórusok, lélekrepesztő robajok és hősies dac burjánzik minden pillanatban, elszánt előretörésként festve le az ARDITI menetelését. Ez maga a martial industrial esszencia, megtiszteltetés akár csak hallgatni is ezt a lemezt, aki egyszer a hatása alá kerül, az soha többet nem szabadul a delejes vonzás alól. Aki hallott tőlük egy lemezt, az hallotta az összeset. Ez a megállapítás a legtöbb zenekar esetében inkább kritika, de nem az a svéd duó vonatkozásában. Ilyen magas minőséget képviselni egy zenei életúton keresztül, az ösvényről soha le nem térve, minimum kivételes adottságot feltételez és feltétlenül főhajtásra késztet, annyi kiegészítéssel élve, hogy az ARDITI véleményem szerint elsősorban a sorlemezeken mutatja meg ellenállhatatlan erejét, a nem csekély számú kislemezeiken azért akadnak kevésbé eltalált megoldások is. A feléjük irányuló általános megbélyegzés és kirekesztés folyamatos kísérlete pedig csak tovább emeli heroikus küzdelmük nemességét és pompáját. A kezdetektől fogva, Marching On To Victory! 

A 2024-es esztendő a CURRENT 93 vonatkozásában fokozottan aktív év volt, hiszen a rendkívüli változatossággal bíró, visszatekintő vinyl korongok mellett a Sketches Of My Nightmares And Dreams Occuring CD is napvilágot látott, ami ugyan szintén nem sorlemez, de rendkívül érdekesnek mondható és egyetlen, igazán elszánt rajongó gyűjteményéből sem hiányozhat. A Cashen's Gap a jelek szerint megfelelő otthon David Tibet és csapata számára, habár általánosságban az általuk (is) megálmodott és formába öntött artwork engem kevésbé nyűgöz le, és akkor még diszkréten fogalmaztam, hiszen például a The Light Left You Quite-féle megoldás részemről minden idők egyik legpocsékabb csomagolása és megoldása, szerencsére nem is ragaszkodtak hozzá sokáig, de azért nem is tekinthető egyszeri fellángolásnak, sajnos. Ebben a rendkívülinek mondható dömpingben számomra ugyan pont ez a CD jelenti a legcsekélyebb élvezeti faktort, lévén, az itt hallható spoken wordbe oltott kísérleti őrület kevésbé áll hozzám közel, mint bármi más, amit a CURRENT 93 zeneként a lelkünkbe fecskendezett ebben az évben, még ennek ellenére is igen érdekesnek és élvezetesnek találom ezt a korongot is, csupán ritkábban hallgatom, akár bármelyik évfolyamtársával szemben. A megjelenése idején a Horsey kapcsán voltak ennyire felemás, egyszersmind kontrasztos érzéseim, mámorító, egyszersmind mégis kijózanító módon, de idővel azt a kiadványt is elfogadtam, sőt, a szívembe zártam, ehhez képest a Sketches Of My Nightmares And Dreams Occuring még gyorsabban is érett be nálam. A David Tibet zenei életútjára olyannyira jellemző muzsikába oltott műfaji bakugrások egész tárháza várja a tapasztalt hallgatót, és a legszebb, hogy az avatott fülek meg sem lepődnek, hogy egy bugyuta dallamot egy karcos zajhalmaz követ, majd hirtelen egy dörgedelemmel felérő beszéd következik, hogy mindez végül már-már free jazz ösvényeken meneteljen tovább. A műfaji kakofónia itt ugyan esetenként súrolja a katyvasz fogalmát, paradox módon mégis döbbenetes rendszer rajzolódik ki a folyamat végén. David ezeket a darabokat a legprecízebb struktúra alapján építette fel, semmit sem bízott a véletlenre, így egy rendkívül nehezen befogadható és értelmezhető, arrogánsnak mondható kinyilatkoztatás született, ami mégis tele van érzelmekkel és a hősünkre kezdettől fogva olyannyira jellemző, meglett kora ellenére is gyermeki bájjal. A CURRENT 93 hosszú évtizedek óta tartó rendkívülinek mondható, töretlen népszerűsége természetesen továbbra is a kultuszt élteti teljes joggal, kétség nincs, varázslat van, mindenfajta kéretlen szócséplés pedig feleslegesnek mondható, így inkább le is zárom a mondandóm.

Két monumentális hosszal bíró verzió a lemez címadó szerzeménye kapcsán, a NURSE WITH WOUND műhelyéből, inkább a letisztultabb ambient experimental vonalról, ami hozzám történetesen közelebb is áll, különösen, ha konkrétan Steven Stapleton munkáit helyezzük górcső alá. Messzebb megyek, konkrétan a Salt - Music From The Horse Hospital mellett számomra ezek az egyértelmű csúcspontok a korosodó géniusz életművét tekintve és azért ez nem kis dolog egy ennyire szerteágazó és terjedelmes életmű esetében, de azt feltétlenül le kell szögeznem, kevesen értik és érzik ennyire ezt az érdemben és értékkel nehezen megfogalmazható zenei struktúrát, és még kevesebben képesek ilyen magas fokú ízléssel uralni. 2007-es és 2012-es verziókról van szó, nem meglepő módon a filmzenei hangulattal bíró momentumok (nem véletlen a társítás, hiszen kifacsart módon ugyan, de köze van Peter Strickland "Varga Katalin" című 2009-es munkájához) dominálnak, kevesebb a váratlan meglepetés, valamint a felzaklató, karcos, kísérleti zajongás. A partnerek (Geoff Cox és és az elmaradhatatlan Andrew Liles) ezúttal, úgy tűnik, sikeresen tartották kordában a mostanra már deresedő hajú és szakállú művészt, így némileg letisztultabb és befogadhatóbb kompozíciók születtek, sajnos azonban kevés lényegi meglepetéssel, hiszen mindkét szerzeménnyel találkozhattak már korábban is az érdeklődők, de így, ebben a páros formában, önálló megjelenésként természetesen továbbra is megfelelő értéket képvisel. Érdekesség, hogy a kiadvány újrahasznosított öko-korongokra lett préselve, amely technika a zene minőségét hátrányosan semmi esetre sem befolyásolja.

A NAPSORVADÁS egy 2024-ben életre hívott magyar zenei csoport, amely az önálló hangok keresése mellett többek között az 1990-es évek klasszikus angol neofolk és experimental industrial zenei törekvéseit kívánja megidézni (az egykori World Serpent-kör és egyebek), a társműfajok bevonásával, sok - sok dobolással, fülfacsaró zajjal és a mai kor vészterhes csapásainak minden hordalékával együtt. Ez "csupán" háttérzaj, vagyis egy halmaz, amiről egy efféle kinyilatkoztatásnak szólnia kell, ami tükrözni próbálja a mai világ csaknem minden vonatkozásban pusztulásba tartó útját. A bemutatkozó fizikai hanghordozó előkészítése, a zenei anyag rögzítése folyamatban, a csoport tervei szerint nem kizárt, hogy még ebben az esztendőben elérhetővé is fog válni.  

A zene tekintetében semmilyen extrát nem  tartalmaz ez a dupla vinyl korong az eredeti kiadványokhoz képest, de például, aki esetleg a megjelenésekor lemaradt a Take Care And Control lemezről, de szeretné pótolni, annak hasznos és gazdaságos megoldás lehet, hiszen az 1998-as vinylt ma már csupán másodkézből lehet beszerezni, borsosnak mondható áron. Az Operation Hummingbird esetében egy hangyányival diszkrétebb a helyzet, de egy hiánytalan, jó állapotú példány ebben az esetben sem olcsó tétel. Így tehát, aki nem ragaszkodik az eredeti kiadványokhoz, az ebben a formában viszonylag kedvező áron szerezheti be még mindig (az évszámból látható, azért nem egy friss, ropogós megjelenésről van szó) egy dupla vinylen ezeket a remekműveket, Európán belül például a francia Steelwork által, amely kiadó a lemezek eladásából származó bevételt jótékony (?) célra ajánlotta fel.
 
Nos tehát, ahogy a bevezetőben említettem, a zenét tekintve nincs extra az eredeti anyagokhoz képest, ellenben a borítók egészen friss megközelítés által lettek megálmodva és kivitelezve, ami azért szerintem akár visszás benyomást is kelthet és akkor még rendkívül visszafogottan fogalmaztam. A Douglas és Albin között annak idején kicsúcsosodott konfliktusok kapcsán a rajongók (sajnálatos módon) szerintem nagyrészt megfelelő információkkal rendelkeznek, de azzal kapcsolatban talán már egy picit árnyaltabb a kép, hogy Albin halálakor ugyan úgy tűnt, hogy Douglas a megrendültségének ad hangot (fogadjuk el, hogy így volt), ellenben nem sokkal a szomorú eseményt követően megszületett ennek a kiadványnak az ötlete, majd a terveket tettek követték és hamarosan piacra kerültek a vinyles verziók (korábban már volt egy ilyen - vagy inkább ehhez hasonló - bootleg, de akkor csupán CD formátumban). Tényszerűen annyit közölnék, hogy a vinyl verziókról Albin informálisan gyakorlatilag eltűnt, mintha soha semmi köze nem is lett volna ezekhez a kiváló szerzeményekhez. Ennek természetesen jogi következményei is voltak (a történetnek ezt a részét is viszonylag sokan ismerik), de erre én inkább nem térnék ki, véleményem szerint ez szigorúan csak a legszűkebben érintett személyek dolga kellene, hogy legyen, de persze a pletykáknak nem egyszerű útját állni. A Take Care And Control és az Operation Hummingbird véleményem szerint a DEATH IN JUNE életmű két megkerülhetetlen darabja, egy egykoron létezett barátság kiváló lenyomata és gyümölcse, így tehát kétségtelenül egyértelmű folt a történeten, hogy mindez megtörténhetett, de nem tisztem ítélkezni, a véleményemet sokakkal ellentétben pedig megtartom magamnak, pusztán a zene kapcsán pedig minden rajongó tisztában van azok értékével. Az itt tárgyalt megjelenés sárga, piros és lila splatter, továbbá kék, sárga és fehér splatter, valamint fekete formában érhető el, összesen 1000 példányban. Az általános megítélésüket talán jól tükrözi, hogy a mai napig elérhetőek néhány terjesztő által.

Az angol SATORI részemről az egyik legérdekesebb, a műfaji határokat folyamatosan feszegető dark ambient-industrial formáció a palettát tekintve (Justin Mitchell távozása óta egyre távolabb az ambient mezőktől, közelítve a power noise kaszabolásokhoz), a Cold Spring kiadó egyik legstabilabb zászlóshajója és a színpadi életük is aktívnak mondható, nem csupán a stúdiók mélyén bűvészkednek tehát az urak. A kezdeti, tiszta ambient megoldások közé már korán beúsztak a ritmikusabb, karcosabb, helyenként akár power electronincs megoldásokra emlékeztető megnyilvánulások, és mindezek feltétlenül a SATORI javát szolgálják, hiszen kétségtelenül megkérdőjelezhetetlen ízléssel és eleganciával történt mindez a múltban és történik most, a jelenben is. A Pilars Of Salt egy rendkívül innovatív alkotás, talán elektronikus kísérleti zeneként a leghelyesebb leírni (helyenként táncolható megoldásokkal tarkítva, de akadnak súlyosabb, noise-ba hajló szabdalások is, sőt, inkább talán már ezek dominálnak), amelyben tökéletes egységbe forr a (kissé már háttérbe szorult) dark ambient, a power electronics és a ritual industrial. A hasonló műfajú próbálkozásokkal minimum Dunát (vagy stílszerűen, Temzét) lehetne rekeszteni, de a SATORI stabilan és elegáns módon emelkedik ki a lemorzsolódó feleslegből. A tételeket szükségtelen külön boncolgatni, ahogyan az albumot is érdemes mindig egyben hallgatni, megszakítások nélkül, hiszen így éri el a megfelelő hatást egy szilaj módon örvénylő hangorkán által. Nem egy hétköznapi, esetleg könnyűnek nevezhető hallgatnivaló, de a Pillars Of Salt egy kivételes érzékkel, ösztönösen a felszínre törekvő, remekül megfogalmazott, kortárs industrial zenemű, ami feltétlenül érdemes a koncentrált figyelemre, függetlenül a már-már fullasztó méreteket öltő zenei dömpingtől. A SATORI úgy halad párhuzamosan a korral és fejleszti önmagát, hogy közben nem téveszti szem elől az önmaga által megfogalmazott alapelveket és a tradíciót. 

A tavalyi esztendő trilógiájának záró darabja a két előző epizódhoz hasonló módon rendkívül magas színvonalon teljesít, az abszolút értékálló és legendás Imperium reanimálásával és kiteljesedésével. Az 1987-ben megjelent klasszikus lemez a CURRENT 93 egyik legjelentősebb alkotása, az experimental-industrial szcéna megkerülhetetlen darabja, filozófia a zenében, minden pillanatát, minden hangját mélységes érzelmi és szellemi habarcs fogja össze, az egyetemes zene egyik legtökéletesebb kinyilatkoztatása. Legalábbis szerintem. A Damn Imperium is hasonló minőségben szól, de az eltelt idő súlya paradox módon befogadhatóbbá teszi ezt a megközelítést. A háttérben rejtőző, szolidan tekergőző dallamok lassan bontakoznak ki, mérhetetlen méltósággal és eleganciával érik el a hatásukat, a vezérdallam rendre felbukkan, majd elillan a hangok által keltett ködben, mindezt olyan dinamikus eleganciával, hogy arra nincsenek szavak. Megkapó érzelmi bicsaklások facsarják a hallgató szívét, kétség kívül a CURRENT 93 legszebb pillanatai kergetőznek néhol finomra csiszolt, másutt klasszikusan nyers hangképek formájában, úgy, ahogyan arra csak a legszűkebb elit képes. Ahogy már a lelkünkbe csiszolódott: "Egy nemzedék elmúlik, de egy másik generáció érkezik és a föld örökké megmarad". A CURRENT 93 ismét az önmaga farkába harapó kígyó metaforája, ahol a végtelenbe vezető út is elágazik, lehetőséget kínál, de végül elkerülhetetlen a szembesítés és David Tibet mindezt paradox módon mégis önfejlesztésre használja, teszi mindezt kifogástalan ízléssel és eleganciával. Egy összefüggő, szuggesztív hangfolyam, egyszerre vészjósló, mégis felemelő, fanatikus céltudatossággal és Tibet látomásaival keveredve karneváli kakofóniában, zeneileg mégis meglepően letisztultan, egy újabb építőkocka a végtelenbe nyúló bölcsesség ösvényén. 

Ugyan ez a nagyszerű album már három éve megjelent CD-n, a vinyles kiadásra azonban egészen a tavalyi évig kellett várni, de kétségtelenül megérte, még annak ellenére is, hogy mindkét korábbi verzióhoz képest (a nagyméretű korong fizikai paramétereinek okán) kevesebb dal érhető így el. Ez sem feldolgozhatatlan probléma, különösen úgy, hogy a birtokomban van az extrákkal bőségesen felvértezett díszdobozos CD kiadás is.

A LEGER DES HEILS egyik legfőbb erénye véleményem szerint, hogy kivételes érzékkel kereszteznek álláspontokat és műfaji paramétereket, ezáltal zenei spektrumokat, a Sonnenflammen esetében ez a kijelentés már a korongot indító első két dal képében fényes bizonyítást nyer. Míg a Gabeta egy monumentális, lassan kibontakozó martial-neoclassical himnusz, az ezt követő Kingdom's Come egy velős, viszonylag rövid, klasszikus vénával bíró neofolk gyöngyszem. A Chariot Of Fire azonban még tovább is feszíti a húrt ezen a fronton, hiszen egy pompázatos military pop dal, elképesztő húzással, könnyen megjegyezhető, már-már slágeres (a szó legnemesebb értelmében) darab, a már szinte védjegynek számító csőharang kísérettel és itt még csupán a korong egyharmadánál tartunk. Mario hangja vérbő, energiával telt és érzelmektől fűtött, klasszikus "német neofolk" énekhang, a legjobb fajtából. A hangszerelés persze nagyrészt az elektronikára hagyatkozik, de mindezt kivételes érzékkel és ízléssel formába öntve, a gitárokat a BARDITUS és a SONNENTAU soraiból is ismert Andreas Arndt játszotta fel, tökéletes technikával és dinamikával, sodróan hipnotikus hatást eredményezve, egészen elbűvölő hatást biztosítva. Ékes példája ennek többek között a Scarlet Flower Seeds, ami szintén egy tradicionális neofolk dal, de inkább a büszkén menetelő, ékesen szóló - ábrándozásnak ezúttal nincs helye. És mindezt az Europa emeli további magaslatokba, majd koronázza meg, ahol minden hang teljes pompájában tündököl, dicső érzelmektől fűtött, magasztos temperamentummal megkoronázva, és ez utóbbi kijelentés igazán helyénvaló, egyszersmind borzongatóan találó metafora. Ezen nincs mit csűrni-csavarni, a Sonnenflammen egy a zene nyelvén csiszolt ékkő.

A fekete vinyl verzió 111 példányban érhető el, a vörös, kézzel számozott korong 50 példányos, míg a 30 példányban útjára engedett box (az átlátszó, vörös korongon túl ékszer, felvarró, képeslap és egyéb kiegészítő) közvetlenül a megjelenéskor el is fogyott. Nem lep meg, hiszen a Sonnenflammen mestermunka.

Az alábbiakban a honi kísérleti zenei kör egyik igazán jelentős személyisége került kés alá, akit a határainkon túl is rengetegen ismernek és elismernek. Múlt, jelen és jövő tökéletes harmóniában, a zene nyelvén

 - Üdvözöllek, Kálmán! Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést a beszélgetés kapcsán!

- Én köszönöm a megkeresést. Nem vagyok hozzászokva ehhez a szerephez, az biztos.

- Mit jelent ma a számodra a DARK WATER MEMORIES? Közel 30 esztendős ez a formáció. Mi volt a cél a kezdetekkor és mik a terveid a közeljövőre nézve?

- Nagyon bensőséges a viszonyom a projekttel. Hadd kezdjem messzebbről: noha gyakorlatilag a születésem óta zenével vagyok körülvéve, mert édesapám elismert zenész is volt, a saját szerzeményeimet megvalósítani csak 12 éves koromban kezdtem, amikor egy gyermekkori barátom újonnan megalakult garázszenekarába hívott dobosként. Ebből a formációból lett több metamorfózist követően – de az alapító tagok szilárd jelenlétével – a TÉGLAGYÁRI MEGÁLLÓ, amely két album megjelenése után sajnos különböző földrajzi nehézségek miatt nem folytatta a munkásságát. Az említett második albumon, amely remixeket tartalmazott, már önálló producerként is bemutatkoztam, ugyanis a remixek egy részét én alkottam, a különböző elektronikus tánczenei stílusok mellett egy sötét hangulatú ambient remixszel is előrukkolva. Ez 1998-99 körül történt, de a DARK WATER MEMORIES szempontjából talán még ennél is fontosabb, hogy addigra már volt a hátam mögött két elektronikus tánczenei album mellett két filmzene, amelyek barátaim független rövidfilmjeihez készültek, valamint akkoriban több színházi/bábszínházi előadásnál is közreműködtem zeneszerzőként. Ezek a törekvések olvadtak aztán össze egyetlen projektté, DARK WATER MEMORIES név alatt.
Egyébként a DWM első önálló megjelenése nem ezen a néven, hanem a DARK WATER RITUAL GATHERING projektnév alatt jelent meg, ugyanis itt korábbi zenekarom tagjai segédkeztek nekem különböző hangszeres sávok feljátszásával. Tulajdonképpen úgy történt a dolog, hogy hatalmi szóval megmondtam nekik, mit akarok hallani, és ők engedtek nekem a gitár- és vokáltémákban. Én nagyon jól szórakoztam; ők nem tudom, mennyire. Ez a helyenként sötét, másutt pszichedelikus anyag egyébként mind a szövegeiben, mind a dallamvilágban és hangszerelésben erősen magán viseli Edward Ka-Spel hatását.
Később persze sokkal egyszerűbb volt, ha minden hangszert én szólaltattam meg, és a zene nagy részét meg a végső mixet a szoftverek segítségével a saját magányomban, otthon is el lehetett készíteni – onnan lehet számolni a valódi DARK WATER MEMORIES felbukkanását.

Sajnos csupán néhány esztendeje találkoztam Vály Sándor audiovizuális művész nevével és munkásságával, de azonnal magával is ragadott, majd a későbbiek folyamán, némi kutakodást követően megismertem több alkotását, és a legfontosabb konzekvencia feltétlenül megnyerőnek bizonyult számomra, Vály úr ugyanis véleményem szerint járhat a kísérleti elektronikus zenék bármelyik ösvényén, azt mindig megfelelő ízléssel és kreativitással teszi. A tavalyi budapesti, a ZOVIET FRANCE társaságában lebonyolított színpadi előadás (Heéger Júlia művésznő részvételével megkoronázva) pedig végérvényesen rabul ejtett, betetőzve a katarzist a blindblindblind égisze alatt, kézzel fogható formában elérhetővé tett Prayer lemezzel. Ez a két (monumentális játékidővel bíró) tételre bontott hangfolyam egészen kivételes zenei alámerülés, vagy éppen felemelkedés, ebben az esetben az irány nem számít, hiszen "a hallgató nem is lehet aktív részese a folyamatnak, nem foglalkozik a mű formai felépítésével, ezzel együtt azonban varázslatos módon kapcsolódik a zenéhez, hagyja, hogy az magával ragadja”. Megfoghatatlan, de semmilyen túlzás nincs benne. Ami és ahogyan történik ezekben a hosszúra nyújtott percekben, az a formai rétegződés és ahogyan árad ez a hangfolyam, az egyszerre elképzelhetetlen és leírhatatlan, hallani és hallgatni kell, hosszan kitartott, egymásra úsztatott hangok kavalkádja, a megnevezhetetlen vonzás dinamikája, transzcendens eufóriája a zene nyelvén megfogalmazva. Feltépett sebek gyógyulása, a teljes újraformálódás minden fájdalmával és későbbi felemelkedésével, ami az elkerülhetetlen megtisztuláshoz terel, immáron bennünk él, mert ez a zene maga az ösvény, ami a gyönyörön és szenvedésen túli katarzishoz vezet. 

Dirk Serries ambient formációjáról ugyan közel 20 esztendeje már csupán múl tidőben beszélhetünk, az egykoron felfokozott kreativitásának és szorgalmának köszönhetően a mai napig időről-időre felbukkannak tőle posztumusz kiadványok. Az ambient zenei univerzum részemről mindig csak felületesen tolerált és kedvelt műfajnak bizonyult, de a nyolcvanas évek közepétől aktív VIDNA OBMANA szakadatlanul teret kapott benne, hiszen ezt a fajta, a zene nyelvén kifejezett természetközeliséget folyamatosan nagyra értékeltem, különös tekintettel a kilencvenes évek fémjelezte periódusra, amikor olyan albumok sora (a teljesség igénye nélkül: Passage In Beauty, Echoing Delight, Ending Mirage, The Spiritual Bonding és a mindenek felett álló, Steve Roach közreműködésével elkészített Well Of Souls) bűvölt el, ami azóta is töretlenül mértékadó szegmense a zenei barangolásaimnak.

A lengyel Zoharum kiadónak köszönhetően egykoron fiókba zárt, majd 2024-ben egy kissé feljavított felvételek váltak elérhetővé ezzel a tripla CD-vel, ami ugyan egyvégtében nem könnyű hallgatnivaló, de feltétlenül megérdemli a kitartó elszántságot. Ezek a kilencvenes évek első felében rögzített szerzemények a VIDNA OBMANA legszebb periódusának a kibontakozását festik le, ezek a megkapóan tiszta ambient felvételek sokkal komplexebbek, mint ahogyan azt felületes módon feltételezhetnénk. Ne felejtsük el, ebben az időben a technika is kevésbé volt fejlett, mint akár manapság, arról nem is beszélve, hogy Dirk Serries (rendkívül szimpatikus módon) messze menőkig előnyben részesítette az analóg szintetizátorokat, a szalagmanipulációkat, a mikrofonos természeti felvételeket és hangkeltő eszközöket, és az "átlag európai füllel" egzotikusnak mondható hangszereket. Röviden összefoglalva, ugyan nem a klasszikus módon formába öntött zenélésről beszélünk, inkább egyfajta hangképek megalkotásáról, hangulati kivetülésekről, szellemi utazásokról, amik varázslatos élményeket eredményeznek, hiszen ezek az egymásba úszó hangfolyamok egyszerre vezetnek és varázsolnak el a hallgatás közben, olyan tájakat fedezve fel, ahol a modern kornak ellenálló érintetlenség az úr és minden tiszta, akár egy erőtől duzzadva lüktető patak sodrása. Ezeket a felvételeket a legjobb fejhallgatóval hallgatni, akár fekve, de minimum egy kényelmes fotelben elhelyezkedve, félhomályban, minden külső, zavaró tényezőtől mentesen. Érdemes időt szánni rá, mert ez a zene garantáltan meghálálja a figyelmünket.

Craig Varian definíciója szerint a 400 LONELY THINGS „a Dark New Age a New Dark Age számára”. Nos, ezen akár el is lehet morfondírozni, de feltétlenül ajánlott hozzá megismerni a formáció aktuális kiadványát is, amely a Mother Moon után ismét a veterán Cold Spring címkéjével jelent meg, úgy tűnik tehát, hosszú (és alkalmanként viszontagságos) idő után stabil otthonra lelt ez a konzervatívnak mondható drone-ambient alakulat. Több meghallgatást követően számomra azonban őszinte sajnálatomra kevésbé kiemelkedő az a kísértethistóriás zenei struktúra, amit a 400 LONELY THINGS aktuálisan kínál, mert ugyan kellemes dark ambient a The New Twilight, a hangok szépen úsznak, ahogy elvárható, de nem érzem benne a pluszt, amitől komolyabban kellene vennem, és ezen az sem segít, hogy a központi témaválasztás hozzám igazán közel áll. Jonathan McCall halála óta Craig Varian egyedül áll a kormánykeréknél és megfelelő stabilitással kezeli ezt a pozíciót, de immáron talán inkább rutinból teszi mindezt, kevésbé tűnik kreatívnak és motiváltnak. Kár érte, mert egykoron a legjobbak közé soroltam őket, de ismerkedésre, meghallgatásra feltétlenül ajánlom az érdeklődőknek, mert világszerte sokan kedvelik ezt a lemezt, a kiadó információi szerint sikeres az album, lehet, hogy csak engem nem talált meg. 

A 2024-es trilógia számomra legerősebb fejezetéről ejtek most néhány szót. Ez a korong konkrét múltba tekintésként is felfogható, felidézi a CURRENT 93 legendás, korai experimental-industrial periódusát, a Nature Unveiled, a Nightmare Culture (az egyik személyes, kiemelt kedvencem), a Dogs Blood Rising felejthetetlen hangjai minduntalan visszaköszönnek ezen a kiadványon, megfoghatatlan és leírhatatlan természetességgel és eleganciával. A klasszikus "zajos" éra sokak lelkét megterhelte, én mindig örömmel vettem ezeket a próbálkozásokat, de az feltétlenül említést érdemel, hogy szakadatlanul igyekeztem különválasztani a zenét a gondolatiságtól és a nem ritkán csapongó, a legmélyebb bugyrokba is belekóstoló kifacsart ideológiáktól. David (bevallottan) ebben az időszakban társaival együtt kereste önmagát és szélsőséges ösvényeket járt be, ami pszichésen nem feltétlenül, de a zenei életutat tekintve kétségtelenül eredményes volt, kikezdhetetlen lemezek sorát alkotta meg ebben az időben ez a gézengúz kis csapat, hősünk irányításával. Az Astral Crimes In The Dark House mindennek egy tökéletes, mindeközben meglepően letisztult, szelídnek is mondható vetülete és ügyesen magába foglalja a későbbiekben felbukkanó, minimalista és repetitív megoldásokat is, ékes példája ennek a The Sound Of The Storm Was Spears felejthetetlen zongoratémája. A CURRENT 93 természetesen folyamatosan változik, stílusukat tekintve akadnak kapcsolódó albumok, a centrum nyilván mindig Tibet maga, és korszakokra is lehet bontani az életművet, amely hemzseg a csúcspontoktól és a megfoghatatlanban kalandozó megoldásoktól. Ez a korong a kezdeti szilaj időszak higgadt érlelődésének tökéletes eredménye, kísérleti zenét talán még soha nem találtam ennyire magával ragadónak és mégis felkavarónak, a múlt és a jelen parádés összefonódásában az örökkévalóságban táncolnak a jól ismert hangfoszlányok. Vonósok úsznak rá a legbizarrabb zajokra, fémütősök táncolnak a zongora keltette hangfoszlányokon, hogy mindezt szalagbejátszásokkal koronázzák radikálisan elbűvölővé és csilingelően hipnotikussá.

Némely fórumokon a korong hibás préseléséről, hangzásbeli furcsaságairól lehetett olvasni, én magam nem találkoztam ezzel a jelenséggel, de az sem kizárt, hogy a tudatalattim egészen egyszerűen a muzsika és a koncepció részévé varázsolta mindezt. Mindenesetre, részemről az Astral Crimes In The Dark House a Cashen's Gap eddigi legjobb kiadványa, habár a koncepció és az artwork nem hoz semmi meglepő újdonságot és váratlant, szóval, ez kétségtelenül a CURRENT 93 érdeme.

A tavalyi év talán legjelentősebb hazai, neofolk-közeli eseménye a CROOKED MOUTH kapcsán már említésre került, következzen most a ROMOWE RIKOITO aktuális kiadványa, amely szintén bemutatásra került azon a hűvös novemberi éjszakán.

A ROMOWE RIKOITO terjedelmes múltra tekint vissza, bár az alapítók közül mára csupán Glabbis Niktorius viszi tovább a lángot, ő azonban töretlen hittel és lendülettel teszi a dolgát. A ROMOWE RIKOITO sajnos (és számomra teljesen érthetetlenül) soha nem tartozott a neofolk (és társai) legszűkebb élmezőnyébe, pedig a kilencvenes évek közepétől kezdve, hozzávetőlegesen tíz esztendő alatt (tehát nagyjából a neofolk aranykorában) három kimagaslóan erős és jelentős albumot is megjelentettek. Ezek közül is feltétlenül ki kell emelnem a 2005-ben világra segített Āustradēiwa lemezt, amelynek a vinyles kiadása a mai napig nem történt meg sajnos. Ez a kiadvány az én szememben egészen egyszerűen tökéletes, ezzel együtt kiváló példája annak, hogy egy ilyen korongot produkáló zenekar, akik mindössze csendben, de kifogástalanul teszik a dolgukat, sok esetben sajnos messze nem kapják meg az őket megillető figyelmet és elismerést. Sebaj, a ROMOWE RIKOITO lányait és fiait mindez cseppet sem zavarta a múltban. és a jelenben egy frissnek mondható tagsággal meg is alkották az UKA (az album címe egy utalás a balti Örökkévalóság - Prābutiskan - belső ösvényén történő utazásra, a Rāmawa szentélye felé, továbbá a porosz égi istenre, Ukapirmsra, a balti istenek legmagasabbikára) címre keresztelt lemezüket.

A Kanadából induló, de a közelmúltban a székhelyét Litvániába költöztető CROOKED MOUTH a testvérzenekar ROMOWE RIKOITO társaságában 2024 végéhez közeledve bejárta Európa több városát és szerencsés módon ez a duó két magyar zenekarral kiegészülve Budapesten is tiszteletét tette, kiváló esemény volt, nagyszerű produkciókkal, jelen írásom tárgya azonban elsősorban a csoport Between The Fool & The Magician című albumára fókuszál.

A CROOKED MOUTH az én olvasatomban a neofolk tengerentúli ágának egyik kiemelkedően fontos, kortárs képviselője, ötletes megoldásokkal, fogékony a friss impulzusokra, mégis szem előtt tartva a hagyománytiszteletet. Ha pusztán a hangszeres részt veszem górcső alá, akkor akár klasszikus európai neofolkként is definiálhatnám a Between The Fool & The Magician lemezt, a vokális szegmens azonban fokozott hangsúlyt fektet a szélesebb körű paletta megvalósulásához. Gyakoriak a többszólamú vokálok, a női-férfi énekhangok párba állítása, helyenként egészen bravúros pillanatokat eredményezve. Ian Campbell, a csoport lényegi vezére és alapítója egy komplett hangszerarzenált (aerofon hangszerek, akusztikus gitár, ütős hangszerek, harmónium stb.) vonultat fel az albumon, mindezek mellett bátran dalra is fakad, de például fuvolát és csellót is hallhatunk a lemezen a népes zenészgárdának köszönhetően (stúdióban és színpadon is koncentráltan a ROMOWE RIKOITO gárdájára támaszkodva, többek között), mindezek megkapó harmóniák által forrnak tökéletes egységbe. A címadó és egyben nyitó dal mellett a Black Madonna At The Gate Of Dawn (ahol egy hosszabb és ragadós-nyúlós, Nick Saloman-os, wah pedálos gitárszóló is helyet kap) emelkedik ki igazán, már-már táncolható neofolk dalként, a fennmaradó játékidőben inkább a merengősebb, kimértebb témáké a főszerep, szépen felépítve és kibontva, néhol katarzis-közeli megoldásokat eredményezve. A legegyszerűbben talán úgy tudnám leírni ezt a lemezt, mintha az OF THE WAND AND THE MOON és az IN GOWAN RING közös örömzenélésébe beszállna a FALKENSTEIN-főnök Tobias Franke, hogy egy igazán széles spektrumú zenét hozzanak létre. De elég a kéretlen kritikából, akinek felkeltette a figyelmét ez a néhány sor, de még nem hallotta ezt a kivételes kiadványt, az feltétlenül tegyen vele legalább egy próbát!