A klasszikus német neofolk utolsó és hosszabb távon legstabilabbnak mondható bástyája (Uwe Nolte mellett, de az ő története mégis más egy kicsit, és természetesen rajtuk kívül is akadnak még momentumok, de talán kevésbé jelentősebbek) szilárdabb, mint valaha, a nem feltétlenül és minden aspektusában támogató külső körülmények ellenére is. Habár a kedvezőtlen széljárás és a nehezített terepviszonyok a DARKWOOD gárdáját sem kímélik, Henryk Vogel csapata mindezek ellenére is töretlen elhivatottsággal és kreativitással teszi a dolgát úgy, ahogyan arra csak kevesen képesek. A Verlorene Welt nem szolgál meglepetéssel vagy bárminemű újdonsággal a DARKWOOD-ot már eddig is ismerőknek, "mindössze" a legmagasabb szinten fogalmazza meg a 2000-es évek elejére kivirágzó, majd kérészéletű, de teljes pompájában tündöklő német neofolk esszenciáját (DIES NATALIS, FORSETI, SONNE HAGAL és így tovább) úgy, hogy az mindenféle bágyadt nosztalgiától tökéletesen mentes, sőt, inkább friss és aktuális, a tradíciók magas fokú tiszteletét azonban szem előtt tartva.
 
A Verlorene Welt anyagát felesleges hosszúra nyújtott kéretlen kritikával, egymás után hányt elismerő szavakkal méltatni, ez a tíz dal önmagáért beszél és minden körülmények között tiszteletet parancsol, ezt az albumot egyszerűen csak hallgatni és méltányolni kell. Olyan tisztaságú és magas fokú érzelmekben gazdag, egyszersmind intelligens zene ez, amely egyszerűségében pompázik teljes dicsfénnyel, és érzelmi rezonanciák egész tárházát vonultatja fel, hallgatni is büszkeség, igazán káprázatos élmény, ahol a csoport által megfogalmazott gondolatok szerint az élet lényegében álomnak tűnik, de a halál és a kétségbeesett vágyakozás rémálmává változik át, ezzel együtt a túlélés mítosza örök bűntudatot hordoz. Az album CD és LP formában is elérhető, legalább az egyik verzió beszerzése fokozottan ajánlott, mert valóban a neofolk egyik legnemesebb küldetése és a létfenntartás gesztusa szólal meg a Verlorene Welt szerzeményei által. 

Az elmúlt esztendő vonatkozó dömpingjében számomra az egyik legkülönlegesebb megjelenés kétségtelenül a The Long Shadow Falls box volt, és dicséretes módon ezúttal nem csupán a külcsín okán. Hovatovább a belbecs ezúttal feltétlenül kiütéssel győzött ambivalens módon olyan formában, hogy a zeneanyag ugyan kiemelten érdekes mégis talán kevésbé jó (inkább felkavaró), a hagyományos értelemben legalábbis feltétlenül. Ez így kissé zavaros? Nem csodálom, de rögtön meg is magyarázom.

A CURRENT 93-kör egyik sajátossága a rendkívüli, a megszokottól gyakran igen messzire rugaszkodó megoldások formába öntése, legyen szó akár a zenéről, akár a fizikai formáról. Itt mindkettő pompásan megvalósul ugyan, de a zene vonatkozásában fokozottan jelentkezik. Ez a hét CD-t és egy vinyl kislemezt felvonultató gyűjtemény ugyanis nem csupán szemet gyönyörködtetően impozáns látvány, de az alaposabb ismerkedés vele komoly kihívás is. A The Long Shadows Fall ugyanis összegyűjti és bemutatja azt a 41, mindezidáig hivatalosan és szélesebb körökben nem bemutatott, újrakevert verziót (valamint a Why Can't We All Just Walk Away? kompozíciót), amit ez a legnemesebb értelemben vett bolondos társaság készített. Nyilván, amikor David fékezhetetlen és nem ritkán kontrollját vesztett kreativitásához csatlakozik Andrew Liles hasonlóan követhetetlen ötletarzenálja, akkor olyan megfoghatatlan és szavakba nem önthető energiák szabadulnak el és fel, amikről felesleges hosszabban értekezni, inkább hallgatni kell és elmerülni benne visszavonhatatlanul. Mindez természetesen végtelenül messze áll a hagyományos zenehallgatástól, de persze ez eddig is a CURRENT 93-család egyik elsődleges jellemzője volt, most "csupán" még rátettek sok-sok lapáttal az eddig is nehezen befogadható és értelmezhető, sokrétű művészeti kavalkádra, aminek a befogadásához komoly elkötelezettség és nem is ritkán tolerancia szükségeltetik, hiszen összességében ritka felkavaró élmény mindez, a The Long Shadow Falls ugyanis a spirituális élményen túl személyes vonatkozással is bír, David lelkének rezdülései, a múlt esetenként elszabaduló és nem ritkán fékevesztett árnyai csapnak össze egy valahol nem is annyira mélyen bent lakozó kisfiú álomvilágának kivetüléseivel egy útkeresés folyamán, ahol David Tibet nem csupán alkot, küzd és többségében győzedelmeskedik, de fel is nő, majd groteszk módon hetyke csörgős sapkáját hanyagul felcsapva halad tovább a legbensőbb fény világában.

A kiadvány borítója, a booklet, a CD-borítók és a kislemez mind David Tibet The Long Shadow Falls című, Channelled Hallucinatory Shadowed FoundFotograph sorozatának képeit tartalmazzák, tökéletes harmóniát alkotva az audioélménnyel. Összességében nehezen befogadható és értelmezhető, de véleményem szerint kihagyhatatlan kiadvány, feltétlenül a polcon van a helye. 

A kilencvenes évek elején egy ismerős ajánlása alapján rendeltem meg a Mason Jones vezette tengerentúli Charnel Music gondozásában megjelent Arrhythmia válogatást, ami szűk egy hónap viszontagságos utazást követően érkezett meg hozzám, és már az első meghallgatást követően a rabjává is tett. Ez az összeállítás rántott bele (többek között) igazán a kísérleti zajzenék világába, amely érdeklődés és rajongás ugyan az évtizedek során rengeteget csiszolódott, formálódott, de a szerelem mégis tart töretlenül, napjainkban is. A fent említett válogatáson találkoztam első alkalommal a DISSECTING TABLE nevével, és így vált ez a japán formáció már ifjonc koromban hatalmas kedvencé.
 
A DISSECTING TABLE (és természetesen a mögötte álló, a UPD Organization kiadót is életre hívó Ichiro Tsuji) számomra mindig több és egyértelműen jobb volt a pályatárs és műfajazonos japán noise színtér jelentős többségénél. Különösen a kezdeti időkben a klasszikus industrial zene gyöngyszemeit szállította szinte futószalagon (Between Life And Death, Zigoku, Human Breeding és még hosszasan sorolhatnám tovább) elképesztő tempóban és vehemenciával. Ezekben az időkben a DISSECTING TABLE vitathatatlanul minden szempontból a csúcson volt, idővel azonban a kiadványok drasztikus szaporodásával véleményem szerint némileg megkopott a hőskorszak fénye és ugyan kétségtelenül megfelelő karaktert és struktúrát hívott életre szakadatlanul a kreativitást mindig szem előtt tartva, talán némileg vastagon és bőkezűen szórva a zene nyelvén megfogalmazott áldást, persze sebaj, ez legyen a legnagyobb bűne, de azért néha valóban nyirbálhatná (és nyirbálhatta volna) kicsit a megjelenéseit, hiszen esetenként azért a mennyiség a minőség torkának esik, a végtelenbe vesző CD-R és DVD-R kiadványoktól pedig a hideg kiráz.

A Heavy Bleeding From The Ear a klasszikus japán harsh noise vonalat erősíti, hiszen ezúttal kevesebb a DISSECTING TABLE-re egyébként fokozottan jellemző industrial kaszabolás, nincsenek végtelenbe vesző, csattogó ütemek, inkább az idegőrlő, helyenként idegtépő zajmassza jellemzi az uralkodó széljárást, amiről (nem tehetek róla) mindig a klasszikius HIDEG RONCS kazettagyáras története jut eszembe, éljen tehát a gyanútlanság! Az I Will Die From Despair és a Day Of Reckoning során Ichiro megvillantja acsarkodó vokálmunkáját is (a kettő közé beágyazva szól az Obscure, mintegy megnyugtatásul), ami ugyan közelebb áll egy drogfüggő, amatőr grindcore énekes rosszabb pillanataihoz, de ebben a zenei környezetben egészen bájosnak is mondható. Részemről ugyan továbbra is a kezdeti évek mesterművei jelentik a csúcsot, de manapság, ha elvétve japán zajzenére támad gusztusom, többségében a DISSECTING TABLE életművét fésülöm át.
A kiadvány (szerintem) legnagyobb hibája, hogy ugyan mindössze 43 példányban látott napvilágot, de ezt három különböző verzióban álmodta meg és engedte útjára a művész úr, ami persze érdekes és komoly kihívást is eredményezhet, de nálam a 100 darab gyári CD egészségesebb útnak tűnik, de így leírva, talán éppen ezért paradoxon. A ZAJ legyen velünk! 

Ugyan ez a 2007-es koncertek felvételeiből összeállított hanganyag megjelent már korábban két alkalommal is CD alakjában, az igazi ünnep pillanatai azonban csak 2024-ben következtek be, amikor az egy tőről fakadó The Grey Area / Mute páros elérkezettnek látta az időt, hogy vinylen is útjára bocsássa ezt a mesterművet, amit az idősebb, keményvonalas rajongók is jelentős arányban a csoport egyik legfontosabb alapvetésének tartanak és persze ki vagyok én, hogy ezt vitassam? De máris lelövöm a lényeget, nincs is semmi okom erre, ez a dupla korong vegytiszta (nagyrészt) elektronikus, kísérleti ipari zenei esszencia.
A meglepő megoldásokkal, érzelmi töltetekkel sűrűn tűzdelt, ritmikus kísérleti indusztriális zenei úttörői mindent tudnak, amit tudni érdemes az experimentális megoldások palettájáról, igazi tapasztalt vén rókák (elnézést, Christine Carol!), akiknek minden rezdülésük aranyat ér. A The Third Mind Movements kifogástalan dalválasztással lett felépítve, kifogástalanul előadva és kifogástalanul rögzítve. Érezni ugyan, hogy az egykoron szilaj vadság némileg átalakult a csoport zenéje kapcsán, de távolról sem veszett el, inkább arról van szó, hogy akárcsak a jó bor, a korral nemesült. Ezek a zenei megoldások egy fokozottan terjedelmes életpályát ölelnek át, amiből zenei csoportok serege merített inspirációt a legmélyebb undergroundtól kezdve az értékelhető mainstreamen át, elég csak a Mute-istálló katalógusára tekinteni, de konkrétan akár egyetlen DEPECHE MODE album sincs, ami nem tiszteleg bármilyen módon a klasszikus kvartett előtt. Még a visszafogottabb pillanatokban is olyan energiák feszítik ezeket a dalokat, hogy kimagasló élmény hallgatni őket, a hangok eredményezte hideg fuvallatok pedig folyamatos borzongást biztosítanak a hallgató számára. Micsoda élmény lehetett egy ilyen esemény a helyszínen megtapasztalva! A THROBBING GRISTLE évtizedeket átölelve, a múltból felbukkanva és esetenként oda vissza is nyúlva képes meghatározó üzeneteket közvetíteni a mában és garantáltan még majd a távoli jövőben is, mert az életművük örökérvényű. Not That I Am, értsd, ahogy akarod!

A Sober Maal az első találkozásom a DE MANNEN BROEDERS gárdájával, ami nem is annyira meglepő, hiszen egy viszonylag friss formáció bemutatkozó korongjáról írok, a korábban már említett Colin H. Van Eeckhout érdekeltségi körébe tartozik ez a formáció is, de az úriember ezúttal egy komplett zenekar tagjaként ontja a hallgatókra ötleteit, amiben Broeder Dieleman és Pim van de Werken vannak a segítségére.
Az alap trió önmagát experimental folk zeneként definiálja, ami szerintem meg is állja a helyét, igazán új és friss megoldásokkal ugyan távolról sem szolgálnak, de például a merengős, terjengős megoldásaik szépen viszik magukkal a hallgatót, és amikor kórusban énekelnek (amiben egy öt tagú hölgykoszorú siet az urak segítségére), egészen magával ragadó perceket produkálnak. Ami kevésbé tetszik, hogy néhol (szerencsére csak rövid ideig) kicsit "spoken word" (lásd például Van Licht Ontdaan), vagy éppen minimal music a hangulat, ezekben a pillanatokban számomra egyértelműen ellaposodik a Sober Maal, ezáltal kicsit hullámzik a színvonal, ami természetesen nem javít az összképen, de igazán súlyos problémát mégsem okoz. Ami még kevésbé tetszik, hogy például a Verteere Heel során nem is kicsit bazári óbégatásba hajlik az ének, nem is igazán tudom mire vélni, az efféle megoldásokat a jövőben talán határozottabban gyomlálhatnák az urak, de mivel nem is feltétlenül én vagyok a DE MANNEN BROEDERS kiemelt célközönsége, így az sem kizárt, hogy másnak esetleg tetszik az ilyesmi. A Grafschrift ellenben egy egészen hangulatos, merengős szerzemény, ez a vonal már sokkal inkább kedvez nekem, nagyon szépen felépített és komponált darab, ahol az általam eddig nem ismert Pim van de Werken segíti az alaptriót orgonán és zongorán, részemről örömmel fogadnék több hasonló megoldást. Összességében tehát részemről erősen felemás ezen album megítélése, de ahogy fentebb is említettem, nem biztos, hogy feltétlenül nekem szól ez a zene, a kiadó elégedett a Sober Maal anyagával és állítólag a kasszáknál sem teljesít rosszul,  összességében tehát azt gondolom, hogy feltétlenül érdemes megismerkedni vele és legalább egy esélyt adni ennek a bő 44 percnek.
 
Ahogy korábban a CHVE kritikám során is említettem, a Relapse ezúttal sem aprózta el a megjelentetést, hiszen a CD mellett négy különböző vinyl is elérhető, konkrétan White [Bone] And Green [Olive] Custom Merge, Custom Galaxy [Black And Electric Blue], Coke Bottle Green With Bone White, Olive Green And Black Splatter és Coke Bottle Green (micsoda elnevezések...) lemezeken került forgalomba és talán nem vagyok túl (vagy éppen eléggé) cinikus, de amíg ezt leírtam, akár egy elfogadhatóbb DE MANNEN BROEDERS dalt is össze lehetett volna barkácsolni. 

Jelen állás szerint szépen lassan akár át is keresztelhetnénk motiv : 93-ra szerény blogunkat, de nincs mit titkolni ezen, az elmúlt egy-két esztendő olyan szinten bővelkedett CURRENT 93-megjelenésekben, hogy egy darabig biztosan nem érünk a végére és akkor a 2025-ös dömpingről még szót sem ejtettünk. Sebaj... Amíg a mennyiség mellé minőség is társul, addig szép az élet, de azért például egy valódi, ropogósan friss sorlemez lenne az igazi, ellenben, amíg arra várunk, addig is tobzódunk az egyéb megjelenésekben. Márpedig az itt tárgyalt kiadvány (ami lényegi újdonságot ugyan továbbra sem jelent) a tavalyi esztendő során útjára engedett kiadványok közül szerintem talán a legjobb és legértékesebb.

Egy 2003-as lisszaboni koncert felvételét csodálhatjuk ezen a korongon, ami nagyrészt a kitűnő Soft Black Stars album dalaiból összeállított programot jelent, kiegészítve például az A Sadness Song mágikus pillanataival, de elhangzik az All The World Makes Great Blood és az Alone újragondolása is. A Maja Elliott-féle Dreams Of Elyssia zongoradarab indítja a korongot, majd következik a Soft Black Stars-blokk négy mágikus erővel bíró dallal és ezt zárja le a fentebb említett záróetap. Az egész felvétel megfoghatatlanul intim és varázslatos, hangulatában és az előadás minőségében is határozottan tartja a lépést a lemezes felvételekkel, sőt, néhol versenyre is kel velük. Soha nem voltam keményvonalas Antony Hegarty-rajongó, de itt ahogyan énekel a Whilst The Night Rejoices Profound And Still során, az egészen egyszerűen káprázatos, csordultig tele érzelemmel és átéléssel. A dalok közötti szünetek során a közönségzaj le van keverve, csupán a végső hangok elcsendesedésével harsan fel az ováció, de ez engem cseppet sem zavar, az már inkább, hogy sajnos nem lehettem jelen a helyszínen, hihetetlenül intim a teljes felvétel hangulata, az átélés teljes metamorfózisa erre a szűk 39 percre az egyébként nem kicsit bizarr színekben (citrom- és narancssárga) pompázó korongot lejátszva is tetten érhető, el sem tudom képzelni, hogy mit élhettek át a helyszínen jelen lévő szerencsések. Ahogyan Antony és David duettje szól, arra szavak sincsenek, de a könny feltétlenül kicsordul, zenészek és művészek kiváló előadása ez a kiadvány, a szó legnemesebb értelmében és minden vonatkozásában, pazar és pompázatos.
 
Kiemelten és feltétlenül ajánlott lemez, talán a legjobb koncertfelvétel a CURRENT 93-életműből, amihez eddig szerencsém volt. 

Május 2-án jelenik meg az új DARKWOOD stúdióalbum, a "Verlorene Welt / Lost World" CD és LP formájában. A Drezdában székelő kortárs, mégis klasszikus német neofolk alappillére fáradhatatlanul alkot, mindeközben színpadon is igen aktívnak mondhatóak. A napokon belül elérhető anyag második előfutára a "Maienlied", amely továbbra is a színtiszta neofolk mellé teszi le a garast, kizárt tehát a meglepetés, a magas színvonalú, a végletekig elkötelezett zene azonban feltétlenül garantált. 

A Michael Cashmore által életre hívott NATURE AND ORGANISATION az idők folyamán klasszikussá, megkerülhetetlen alapvetéssé nemesült bemutatkozó albuma, kor- és pályatárs vendégek seregével megerősítve a mai napig vitathatatlanul az egyik legfontosabb, legjelentősebb neofolk lemez, mind a rajongók, mind a kritikusok véleménye szerint. Az eredetileg 1994-ben megjelent Beauty Reaps the Blood of Solitude a tökéletes neofolk lemez iskolapéldája, egy időtálló klasszikus remekmű, amely az idei esztendő augusztusában  jelenik meg újra a finn Svart kiadó gondozásában. 

Michael Cashmore a nyolcvanas évek végétől körülbelül 2006-ig volt a CURRENT 93 tagja és ebben az időszakban a zenekar egyik legfontosabb pillére, a csoport zenéjének jelentős részét ő komponálta, neki (is) volt köszönhető a David Tibet által irányított legendás csoport kultikus "valóban zenei" korszaka, emellett a színtér számos művészével dolgozott együtt a saját kiadványai által, így többek között például Rose McDowell, David Tibet, Douglas Pearce, Steven Stapleton, vagy Marc Almond. A NATURE AND ORGANISATION ebben az időszakban az akusztikus hangszerek, az organikus zajok és a szürreális hangkollázsok keltette kavalkádban minden körülmények között a legnemesebb intimitást fogalmazta meg zenéje nyelvén, ezzel magasan kiemelkedve mezőnyből a "neofolk és társai" egyik vitathatatlan vezérévé vált. 

Azt elöljáróban feltétlenül le kell szögeznem, nem én vagyok a belga Colin H. Van Eeckhout vezette (és a nevének rövidítésével felruházott) CHVE legnagyobb rajongója (és akkor még igazán diszkréten fogalmaztam), de azért például a 2021-es THE MON társaságában megjelent megosztott kiadvány, a My Rotten Heart több alkalommal is forgott nálam a megjelenésekor, igaz, elsősorban a THE MON kapcsán, de Colin etapja sem volt rossz, csak egy kicsit a háttérbe szorult.

Számomra kicsit meglepő módon a Kalvarie kiadásának a lehetősége valahogy a Relapse látókörébe került, nem is annyira a műfaj, inkább a zene minősége okán, de ez természetesen erősen szubjektív. Lassan, komótosan építkezik ez a darab (az Eternit az egyetlen dal ezen a lemezen) és itt már el is érkeztem az egyik legnagyobb negatívumhoz. Túlságosan esetlegesen terebélyesedik a zene, amit titulálhatnék kimértnek, komótosnak, lassan hömpölygőnek, de én inkább feleslegesnek és ötlettelennek érzek. A dal első 10 perce szerintem tömény közhely és unalom, experimental dark ambient zene szól, abból a fajtából, amiből minimum Dunát lehetne rekeszteni, de az utolsó 5 percben megérkezik egy tárogatóval és mellotronnal szerelmi háromszögbe keveredett skót dudára emlékeztető hangszer, vagy effekt, hangszín, akármi, és egyfajta kellemesen ringató, mégis örvénylő atmoszférát teremt, amivel szépen menti is a menthetőt, de összességében akkor is kevésnek tűnik, legalábbis számomra. Nem vonom kétségbe, hogy van, akinek ez tetszik és létrehozni az efféle zenét nyilván élményt is jelenthet, plusz a dal közepénél beúszó, merengős (néhol kicsit bizonytalan és hamiskás, mégis hangulatos) ének javít is valamelyest a helyzeten, de mindent egybe vetve nálam ez nagyon kevés. Talán jobban is ki lehetett volna bontani ezt a dalt, határozottabban válogatva az ötletek között és esetleg nem 15 percre korlátozni az össz' játékidőt, mert részemről ez így nem több a nyersanyag pazarlásánál, hiszen egy online tételként, promóció gyanánt elfogadható is lehetne. Ezzel szemben, a Relapse nyilván komoly fantáziát lát (látott?) benne, hiszen az album titulushoz mérten nyúlfaroknyi játékidővel bíró kiadványt kilenc(!) verzióban szabadította a világra (kazetta, CD, valamint fekete és különböző splatter, továbbá színes vinylek formájában) ami az idő múlásával sem igazán érleli a Kalvarie minőségét, engem legalábbis semmi esetre sem talált meg elsöprő módon. Nem rossz anyag ez, de nagyon ötlettelen és zsákszámra akadnak ennél jelentősen érdekesebb zenék, és az állandósult dömping idején hasznos néha kicsit szigorúbban szelektálni.

Végre hivatalosan is megjelenik vinylen a COIL egyik csúcsmunkája, a Black Antlers (amely eredetileg a zenekar 2004-es „Even an Evil Fatigue” turnéjának apropójaként jelent meg), plusz hab a tortán, hogy bónuszokkal bőségesen megtűzdelve történik mindez, amely bónuszok azért ismerősként szólnak a korábbi "Unofficial" vinylekről. A Dais Records gondozásában június végétől lesz elérhető az 1500 példányra limitált dupla clear vinyl, de várható a hagyományos fekete, a 200 példányos clear orange splatter DLP, clear orange DLP 500 példányban, valamint CD-n is piacra kerül, és a Norman Records égisze alatt a 300 példányos clear smoke DLP verzió is előrendelhető már. 

Az eredetileg 2004-ben CD-R formátumban megjelent Black Antlers a COIL-t az átmenet időszakában mutatja be, amikor Londonból Weston-super-Mare-be költözve Peter „Sleazy” Christopherson és Jhonn Balance kibővítették belső köreiket és megnyitották a zenekar kapuit új harcostársak előtt, így csatlakozott hozzájuk többek között például Thighpaulsandra, és a fejlődő digitális eszközöknek, valamint a megújult, kiteljesedett kreatív lendületnek köszönhetően a csoport repertoárjába bekerültek a friss színpadi akciók is.  Az „Even an Evil Fatigue” előadások  mellett készült Black Antlers a letisztultabb, ritmikusabb hangzás felé való elmozdulást jellemzi. Thighpaulsandra sűrű szintézise, Balance szürreálisan merengő líraisága és Christopherson jazzes hangvételű lebegései további impulzusok által szélesítették a COIL erejét és hatalmát. A sors groteszk fintora, hogy Balance halála a csoportot ebben az időben egy felfrissült periódusban, újult erőre kapva, kreativitástól duzzadó időszakában érte. 

Azt ki tudta, hogy az orosz NEUTRAL a kezdetek kezdetén metal zenét játszott? Konkrétabban, némi death metal hatás keveredett az experimental-industrial hatásokkal. Az sem volt rossz irány, de igazán erőssé véleményem szerint akkor váltak, amikor megalkották a Cold Plays EP-t és (többek között) a ROMOWE RIKOITO segítségével megvalósult koncertprogramjukat tökélyre fejlesztették, majd meg is jelentették Walpurgis Night at Luisen Kirche (Koenigsberg Live) címmel. Ettől kezdve az útról igazán soha le nem térve készítették a jobbnál-jobb lemezeket (feltétlenül ki kell emelném még az ALLERSEELEN és a OTZEPENEVSHIYE társaságában készített Georg Trakl-féle főhajtást), megingathatatlanul járva az ösvényt, káprázatosan megkapó szerzeményeikkel nem ritkán könnyeket csalva a hallgatóik szemébe.

A Last Tale Of Love album már a címével is rendkívüli mélységekről és magasságokról árulkodik, nem is okoz csalódást egyetlen lemezre préselt hang sem. Végig elmondhatatlanul szép dallamokkal, ámulatba ejtő hangszeres játékkal és tökéletes (férfi-női) énekkel varázsol a NEUTRAL, ezek a zenészek valóban szívből játszanak, mellőzve minden felesleges manírt, ha kell, harciasan ostromolva a lelkeket, ha kell a legmélyebb bánatot festve meg hangok által, és mindezt olyan kristálytisztán és természetesen, hogy téli fagytól jeges hegyi patakok vizének nemességével és makulátlanságával tudom a legmegfelelőbben leírni az élményt. A Dust Of The Stars duettjére már szavak sincsenek, ezt mindenkinek hallania kellene, ahogy a HP Lovecraft által inspirált Festival is feltétlenül kiemelésre érdemes (még az eleinte egy kicsit furcsán ható, később már kedvelhetően zakatoló dobok is rabul ejtenek), habár a témaválasztás nekem továbbra is meglepő egy kicsit, de maga a dal annyira jól sikerült, hogy minden esetlegesen felmerülő kétséget magabiztosan söpör el. A komplett lemez vitathatatlan remekmű, minden ízében és minden pillanatában a neofolk legszebb arcát mutatja. Makulátlan.

A koncepcióját tekintve nem ritkán zavarosba hajló (vagy inkább megmosolyogtató) olasz TEATRO SATANICO bizonyos körökben legendás formáció, én magam soha nem követtem igazán szorosan a munkásságukat, de azért ismerem több kiadványukat és ezek többségében tetszenek is, így tehát kíváncsian vártam az Enochian Musick For Beginners megjelenését is.

Sercegő zajfolyammal indul a korong, kevés lényegi kapaszkodóval, annál több destruktív fantáziával, majd egy egyszerű, de hatásos dobtémával és visszafogott, ám szanaszét effektezett énekkel megerősítve, sztenderd, ritmusos industrial hömpölygéssé dagadva. A komplett album egyik pillére az elektronikus alapokra érkező zajok dallamokká rendezése, ami által a struktúra viszonylag gyorsan kiszámíthatóvá válik és ezzel el is érkeztünk az Enochian Musick For Beginners egyik gyenge pontjához. Sajnos ezek a dalok nem képesek valódi izgalmakat generálni, nálam legalábbis több alkalommal az érdeklődés helyett inkább az unalom ütötte fel a fejét. Mintha egészen egyszerűen csak témák lennének egymásra halmozva, mellőzve a kiforrott koncepciót. Az Enochian I (Levanael) esetében azért tetszik az improvizációs hatás, határozottan el tudom képzelni, hogy a rögzítés során pusztán az ösztönök által vezérelve, első nekifutásra született meg a dal, jót is tett neki, nyers, nincs túlgondolva, mégis az album egyik igazán kiemelkedő pontja. A záró Amalantrah nyújt még hasonló élményt, de itt már ismét a lüktetésé a főszerep, örvénylő viharként ható hangfolyam zárja le ezt a bő egy órát, kicsit olyan, mintha a korai ALLERSEELEN találkozna a még inkább korai, önmaga inverzébe hajló KRAFTWERK karcosabb oldalával és ennek alkalmával megszületne egy démoni rítus aláfestő zenéje. Táncolható, mégis delejes, számomra a Enochian Musick For Beginners egyik legerőteljesebb pontja.

Összességében, sajnos nem kihagyhatatlan és egy ilyen veteránnak számító csoporttól talán kicsit többet vár az ember, de akinek alkalma nyílik a meghallgatásra, az adjon egy esélyt ennek a kiadványnak, ha nem is ejt rabul a zene, mégis megéri a ráfordított időt.

Ha van zenész a neofolk (és társai) berkein belül, akit szükségtelen bemutatni, akkor az biztosan Michael Cashmore. Habár ő maga folyamatosan rendkívüli szerénységgel, sőt, önkritikusan nyilatkozik kvalitásait illetően, az általános vélemény vele szemben elsöprően pozitív, mind technikai, mind a kompetencia vonatkozásában. Nincs is helye a szócséplésnek, belevágok a sűrűjébe.

A dupla vinylen megjelent The Snow Abides Completely az 1999 és 2001-es évek között készült összes felvételt tartalmazza az eredeti The Snow Abides projektből, egy 12 tételes varázslattá duzzasztva, amelyek közül öt korábban kiadatlan szerzemény, a nagyszerű David Tibet közreműködésével. A dp-motiv olvasói között talán nincs ember, aki nem ismeri az eredetileg 2006-ra datálható The Snow Abides albumot, amely vendégzenészek impozáns seregével lett formába öntve (Dan Bradley, John Contreras, Antony Hegarty, Hannah Horton, Jeremy Jackson, Ruth Jones, Alistair Kennedy, David Tibet, Stephanie Wellings), és már a megjelenés idején elképesztő ováció fogadta. Ez a lelkesedés az idő múlásával legendává nemesítette ezt az összefogást és ezt erősíti tovább a Svart gondozásában megjelent, kiegészített dupla vinyl. Ahogy hallgatom ezt a kiadványt, akaratlanul is a legszebb idők emlékei tolulnak fel bennem, a CURRENT 93 zongorás, "csendes" korszaka, a NATURE AND ORGANISATION szárnybontogatása, majd kiteljesedése, a hangok tökéletes egybecsengése olyan magas fokú harmónia által, amit szavakkal megfelelően leírni és érzékeltetni lehetetlen. Ha létezne egy csarnok, ahol ahol a neofolk díszemelvénye állna, akkor ott Michael Cashmore és a hozzá köthető varázslatos zenék örökös, kiemelt helyen lennének márványba öntve, a hang örök dicsőségét hirdetve. Zeneiségében egy egészen elképesztően gazdag életmű összegzéseként is felfogható ez a kiadvány, hiszen tökéletesen foglalja keretbe mindazt, amiért a legmesszemenőbb örök tisztelet övezi Michael Cashmore zenei életútját és döbbenet, hogy a fentebb felsorolt művészek micsoda alázattal vegyes tisztelettel közelítettek ahhoz a kitüntetéshez, hogy ezt a zeneművet gazdagíthatják játékukkal és hangjukkal. Tisztelet minden irányból és minden vonatkozásban.

Csak a rend kedvéért, a The Snow Abides Completely megjelent fekete színű dupla lemezen, illetve fekete/piros splatter és fekete/sárga splatter korongokon, továbbá átlátszó piros és átlátszó sárga verzióban.

Az alábbiakban a kanadai TITHING zenekar At The Mystery's End című, hamarosan megjelenő lemezéről teszünk közzé némi információt. Az SP Haché által vezetett csoport számos vendégzenésszel kiegészülve alkotta meg rendkívül erőteljes, a tengerentúli folk zene jegyeit magán viselő, lendületes és ezzel együtt bűbájosan magával ragadó szerzeményeit, a kortárs előadók által már kitaposott ösvényen haladva, de ezzel párhuzamosan a saját hangját is keresve, önmagukat egyfajta kísérteties, bombasztikus és delejes dark folk skatulyába helyezve. A vinyl verzió az Ætheric Recordings, míg a CD a House of Inkantation kiadásában lesz elérhető, a kazettát pedig a zenekar házikiadója, a Small Offerings gondozza és várhatóan az idei esztendő áprilisában vagy májusában fog megjelenni.

A tengerentúli BACKWORLD soha nem volt a neofolk műfaján belüli "szélesebb rétegek" által igazán ismert és kiemelten kedvelt zenekar, mindig kicsit a háttérben tették a dolgukat (többnyire kifogástalanul, úri eleganciával), a komolyabb ismertség mindig elkerülte őket (annak ellenére is, hogy a műfajhoz köthető körökből számtalan magasan respektált művész segítette a munkájukat különböző formákban), én mégis az egyik legnagyszerűbb zenekarnak tartom őket, megkapó líraiságuk és hihetetlen drámai vénájuk okán, aminek epicentruma és szíve kétségtelenül Joseph Budenholzer.

A For The Life Of The World album egy hosszabbnak mondható viszonylagos csendet tört át megjelenésével, mivel a nagyszerű, 2011-es Come The Bells óta mindössze két "nem hivatalos" kiadvánnyal jelentkezett a csapat, amik ráadásul nem is tekinthetőek feltétlenül az életmű részének, lévén a The Fourth Wall (tudomásom szerint) soha nem jelent meg hivatalosan fizikai hanghordozón és "mindössze" koncertfelvétel, míg a The Hound Of Heaven - A Paraliturgical Opera In One Act (csupán CD-R formátumban) a mai napig vita tárgyát képezi a rajongók körében, tekinthető-e egyáltalán BACKWORLD kiadványnak, de az kétségtelen, hogy érzelemdús zeneiségével és rangos vendégművészek sorával megkoronázva, feltétlenül érdemes a figyelemre. De kanyarodjunk vissza a jelenbe és hallgassuk a For The Life Of The World albumot. Azt már az első hallgatás után leszögezhetem, a BACKWORLD nem eszközölt éles változtatásokat, továbbra is a csendesen, de megkapó drámaisággal megfogalmazott, ezer közül is felismerhető, csak rájuk jellemző (neo)folk zenét művelik, lélekmelengető, ábrándos formában. Ez a szavakkal nehezen leírható, példátlanul drámai megközelítés és sallangmentesség a kezdetektől követi a BACKWORLD életútját, egészen egyszerűen nem lehet nem beléjük habarodni. A The Children Of Eden (vagy akár az All Things, de sorolhatnám végig a dalokat) például egy hegyi patak tisztaságával szól, végtelen természetességgel, kristályosan és kétségbe vonhatatlan eleganciával. Az Ashes To Diamonds nálam elmúlt tíz esztendő egyik leginkább magával ragadó himnusza, letisztult drámaisága egy örökös metamorfózist fest le előttem a felemelkedés útján, ahol a test már visszafordíthatatlanul a múltba veszett, a lélek mégis szárnyal. Ahogy elhalkul a dal, szinte fájdalmas a mindent körülölelő csend. Tökéletes darab, de ez határozottan kijelenthető a komplett album kapcsán is, sehol egy hangosabb, erőszakosabb, fülsértő hang, ezek a szépségbe olvadó, megkapó dallamok a legszebb, legnemesebb érzelmek metaforái. A BACKWORLD alkot és felemel a zenéjével, ezt mindenkinek hallania kellene. Ja, és a The Hidden Order Of Things / Walk Through The Garden leírhatatlanul érzéki párosánál a legzordabb jellem is esélyt kap a fellegek közé emelkedve szárnyalni.