A tavalyi esztendő trilógiájának záró darabja a két előző epizódhoz hasonló módon rendkívül magas színvonalon teljesít, az abszolút értékálló és legendás Imperium reanimálásával és kiteljesedésével. Az 1987-ben megjelent klasszikus lemez a CURRENT 93 egyik legjelentősebb alkotása, az experimental-industrial szcéna megkerülhetetlen darabja, filozófia a zenében, minden pillanatát, minden hangját mélységes érzelmi és szellemi habarcs fogja össze, az egyetemes zene egyik legtökéletesebb kinyilatkoztatása. Legalábbis szerintem. A Damn Imperium is hasonló minőségben szól, de az eltelt idő súlya paradox módon befogadhatóbbá teszi ezt a megközelítést. A háttérben rejtőző, szolidan tekergőző dallamok lassan bontakoznak ki, mérhetetlen méltósággal és eleganciával érik el a hatásukat, a vezérdallam rendre felbukkan, majd elillan a hangok által keltett ködben, mindezt olyan dinamikus eleganciával, hogy arra nincsenek szavak. Megkapó érzelmi bicsaklások facsarják a hallgató szívét, kétség kívül a CURRENT 93 legszebb pillanatai kergetőznek néhol finomra csiszolt, másutt klasszikusan nyers hangképek formájában, úgy, ahogyan arra csak a legszűkebb elit képes. Ahogy már a lelkünkbe csiszolódott: "Egy nemzedék elmúlik, de egy másik generáció érkezik és a föld örökké megmarad". A CURRENT 93 ismét az önmaga farkába harapó kígyó metaforája, ahol a végtelenbe vezető út is elágazik, lehetőséget kínál, de végül elkerülhetetlen a szembesítés és David Tibet mindezt paradox módon mégis önfejlesztésre használja, teszi mindezt kifogástalan ízléssel és eleganciával. Egy összefüggő, szuggesztív hangfolyam, egyszerre vészjósló, mégis felemelő, fanatikus céltudatossággal és Tibet látomásaival keveredve karneváli kakofóniában, zeneileg mégis meglepően letisztultan, egy újabb építőkocka a végtelenbe nyúló bölcsesség ösvényén. 

Ugyan ez a nagyszerű album már három éve megjelent CD-n, a vinyles kiadásra azonban egészen a tavalyi évig kellett várni, de kétségtelenül megérte, még annak ellenére is, hogy mindkét korábbi verzióhoz képest (a nagyméretű korong fizikai paramétereinek okán) kevesebb dal érhető így el. Ez sem feldolgozhatatlan probléma, különösen úgy, hogy a birtokomban van az extrákkal bőségesen felvértezett díszdobozos CD kiadás is.

A LEGER DES HEILS egyik legfőbb erénye véleményem szerint, hogy kivételes érzékkel kereszteznek álláspontokat és műfaji paramétereket, ezáltal zenei spektrumokat, a Sonnenflammen esetében ez a kijelentés már a korongot indító első két dal képében fényes bizonyítást nyer. Míg a Gabeta egy monumentális, lassan kibontakozó martial-neoclassical himnusz, az ezt követő Kingdom's Come egy velős, viszonylag rövid, klasszikus vénával bíró neofolk gyöngyszem. A Chariot Of Fire azonban még tovább is feszíti a húrt ezen a fronton, hiszen egy pompázatos military pop dal, elképesztő húzással, könnyen megjegyezhető, már-már slágeres (a szó legnemesebb értelmében) darab, a már szinte védjegynek számító csőharang kísérettel és itt még csupán a korong egyharmadánál tartunk. Mario hangja vérbő, energiával telt és érzelmektől fűtött, klasszikus "német neofolk" énekhang, a legjobb fajtából. A hangszerelés persze nagyrészt az elektronikára hagyatkozik, de mindezt kivételes érzékkel és ízléssel formába öntve, a gitárokat a BARDITUS és a SONNENTAU soraiból is ismert Andreas Arndt játszotta fel, tökéletes technikával és dinamikával, sodróan hipnotikus hatást eredményezve, egészen elbűvölő hatást biztosítva. Ékes példája ennek többek között a Scarlet Flower Seeds, ami szintén egy tradicionális neofolk dal, de inkább a büszkén menetelő, ékesen szóló - ábrándozásnak ezúttal nincs helye. És mindezt az Europa emeli további magaslatokba, majd koronázza meg, ahol minden hang teljes pompájában tündököl, dicső érzelmektől fűtött, magasztos temperamentummal megkoronázva, és ez utóbbi kijelentés igazán helyénvaló, egyszersmind borzongatóan találó metafora. Ezen nincs mit csűrni-csavarni, a Sonnenflammen egy a zene nyelvén csiszolt ékkő.

A fekete vinyl verzió 111 példányban érhető el, a vörös, kézzel számozott korong 50 példányos, míg a 30 példányban útjára engedett box (az átlátszó, vörös korongon túl ékszer, felvarró, képeslap és egyéb kiegészítő) közvetlenül a megjelenéskor el is fogyott. Nem lep meg, hiszen a Sonnenflammen mestermunka.

Az alábbiakban a honi kísérleti zenei kör egyik igazán jelentős személyisége került kés alá, akit a határainkon túl is rengetegen ismernek és elismernek. Múlt, jelen és jövő tökéletes harmóniában, a zene nyelvén

 - Üdvözöllek, Kálmán! Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést a beszélgetés kapcsán!

- Én köszönöm a megkeresést. Nem vagyok hozzászokva ehhez a szerephez, az biztos.

- Mit jelent ma a számodra a DARK WATER MEMORIES? Közel 30 esztendős ez a formáció. Mi volt a cél a kezdetekkor és mik a terveid a közeljövőre nézve?

- Nagyon bensőséges a viszonyom a projekttel. Hadd kezdjem messzebbről: noha gyakorlatilag a születésem óta zenével vagyok körülvéve, mert édesapám elismert zenész is volt, a saját szerzeményeimet megvalósítani csak 12 éves koromban kezdtem, amikor egy gyermekkori barátom újonnan megalakult garázszenekarába hívott dobosként. Ebből a formációból lett több metamorfózist követően – de az alapító tagok szilárd jelenlétével – a TÉGLAGYÁRI MEGÁLLÓ, amely két album megjelenése után sajnos különböző földrajzi nehézségek miatt nem folytatta a munkásságát. Az említett második albumon, amely remixeket tartalmazott, már önálló producerként is bemutatkoztam, ugyanis a remixek egy részét én alkottam, a különböző elektronikus tánczenei stílusok mellett egy sötét hangulatú ambient remixszel is előrukkolva. Ez 1998-99 körül történt, de a DARK WATER MEMORIES szempontjából talán még ennél is fontosabb, hogy addigra már volt a hátam mögött két elektronikus tánczenei album mellett két filmzene, amelyek barátaim független rövidfilmjeihez készültek, valamint akkoriban több színházi/bábszínházi előadásnál is közreműködtem zeneszerzőként. Ezek a törekvések olvadtak aztán össze egyetlen projektté, DARK WATER MEMORIES név alatt.
Egyébként a DWM első önálló megjelenése nem ezen a néven, hanem a DARK WATER RITUAL GATHERING projektnév alatt jelent meg, ugyanis itt korábbi zenekarom tagjai segédkeztek nekem különböző hangszeres sávok feljátszásával. Tulajdonképpen úgy történt a dolog, hogy hatalmi szóval megmondtam nekik, mit akarok hallani, és ők engedtek nekem a gitár- és vokáltémákban. Én nagyon jól szórakoztam; ők nem tudom, mennyire. Ez a helyenként sötét, másutt pszichedelikus anyag egyébként mind a szövegeiben, mind a dallamvilágban és hangszerelésben erősen magán viseli Edward Ka-Spel hatását.
Később persze sokkal egyszerűbb volt, ha minden hangszert én szólaltattam meg, és a zene nagy részét meg a végső mixet a szoftverek segítségével a saját magányomban, otthon is el lehetett készíteni – onnan lehet számolni a valódi DARK WATER MEMORIES felbukkanását.

Sajnos csupán néhány esztendeje találkoztam Vály Sándor audiovizuális művész nevével és munkásságával, de azonnal magával is ragadott, majd a későbbiek folyamán, némi kutakodást követően megismertem több alkotását, és a legfontosabb konzekvencia feltétlenül megnyerőnek bizonyult számomra, Vály úr ugyanis véleményem szerint járhat a kísérleti elektronikus zenék bármelyik ösvényén, azt mindig megfelelő ízléssel és kreativitással teszi. A tavalyi budapesti, a ZOVIET FRANCE társaságában lebonyolított színpadi előadás (Heéger Júlia művésznő részvételével megkoronázva) pedig végérvényesen rabul ejtett, betetőzve a katarzist a blindblindblind égisze alatt, kézzel fogható formában elérhetővé tett Prayer lemezzel. Ez a két (monumentális játékidővel bíró) tételre bontott hangfolyam egészen kivételes zenei alámerülés, vagy éppen felemelkedés, ebben az esetben az irány nem számít, hiszen "a hallgató nem is lehet aktív részese a folyamatnak, nem foglalkozik a mű formai felépítésével, ezzel együtt azonban varázslatos módon kapcsolódik a zenéhez, hagyja, hogy az magával ragadja”. Megfoghatatlan, de semmilyen túlzás nincs benne. Ami és ahogyan történik ezekben a hosszúra nyújtott percekben, az a formai rétegződés és ahogyan árad ez a hangfolyam, az egyszerre elképzelhetetlen és leírhatatlan, hallani és hallgatni kell, hosszan kitartott, egymásra úsztatott hangok kavalkádja, a megnevezhetetlen vonzás dinamikája, transzcendens eufóriája a zene nyelvén megfogalmazva. Feltépett sebek gyógyulása, a teljes újraformálódás minden fájdalmával és későbbi felemelkedésével, ami az elkerülhetetlen megtisztuláshoz terel, immáron bennünk él, mert ez a zene maga az ösvény, ami a gyönyörön és szenvedésen túli katarzishoz vezet. 

Dirk Serries ambient formációjáról ugyan közel 20 esztendeje már csupán múl tidőben beszélhetünk, az egykoron felfokozott kreativitásának és szorgalmának köszönhetően a mai napig időről-időre felbukkannak tőle posztumusz kiadványok. Az ambient zenei univerzum részemről mindig csak felületesen tolerált és kedvelt műfajnak bizonyult, de a nyolcvanas évek közepétől aktív VIDNA OBMANA szakadatlanul teret kapott benne, hiszen ezt a fajta, a zene nyelvén kifejezett természetközeliséget folyamatosan nagyra értékeltem, különös tekintettel a kilencvenes évek fémjelezte periódusra, amikor olyan albumok sora (a teljesség igénye nélkül: Passage In Beauty, Echoing Delight, Ending Mirage, The Spiritual Bonding és a mindenek felett álló, Steve Roach közreműködésével elkészített Well Of Souls) bűvölt el, ami azóta is töretlenül mértékadó szegmense a zenei barangolásaimnak.

A lengyel Zoharum kiadónak köszönhetően egykoron fiókba zárt, majd 2024-ben egy kissé feljavított felvételek váltak elérhetővé ezzel a tripla CD-vel, ami ugyan egyvégtében nem könnyű hallgatnivaló, de feltétlenül megérdemli a kitartó elszántságot. Ezek a kilencvenes évek első felében rögzített szerzemények a VIDNA OBMANA legszebb periódusának a kibontakozását festik le, ezek a megkapóan tiszta ambient felvételek sokkal komplexebbek, mint ahogyan azt felületes módon feltételezhetnénk. Ne felejtsük el, ebben az időben a technika is kevésbé volt fejlett, mint akár manapság, arról nem is beszélve, hogy Dirk Serries (rendkívül szimpatikus módon) messze menőkig előnyben részesítette az analóg szintetizátorokat, a szalagmanipulációkat, a mikrofonos természeti felvételeket és hangkeltő eszközöket, és az "átlag európai füllel" egzotikusnak mondható hangszereket. Röviden összefoglalva, ugyan nem a klasszikus módon formába öntött zenélésről beszélünk, inkább egyfajta hangképek megalkotásáról, hangulati kivetülésekről, szellemi utazásokról, amik varázslatos élményeket eredményeznek, hiszen ezek az egymásba úszó hangfolyamok egyszerre vezetnek és varázsolnak el a hallgatás közben, olyan tájakat fedezve fel, ahol a modern kornak ellenálló érintetlenség az úr és minden tiszta, akár egy erőtől duzzadva lüktető patak sodrása. Ezeket a felvételeket a legjobb fejhallgatóval hallgatni, akár fekve, de minimum egy kényelmes fotelben elhelyezkedve, félhomályban, minden külső, zavaró tényezőtől mentesen. Érdemes időt szánni rá, mert ez a zene garantáltan meghálálja a figyelmünket.

Craig Varian definíciója szerint a 400 LONELY THINGS „a Dark New Age a New Dark Age számára”. Nos, ezen akár el is lehet morfondírozni, de feltétlenül ajánlott hozzá megismerni a formáció aktuális kiadványát is, amely a Mother Moon után ismét a veterán Cold Spring címkéjével jelent meg, úgy tűnik tehát, hosszú (és alkalmanként viszontagságos) idő után stabil otthonra lelt ez a konzervatívnak mondható drone-ambient alakulat. Több meghallgatást követően számomra azonban őszinte sajnálatomra kevésbé kiemelkedő az a kísértethistóriás zenei struktúra, amit a 400 LONELY THINGS aktuálisan kínál, mert ugyan kellemes dark ambient a The New Twilight, a hangok szépen úsznak, ahogy elvárható, de nem érzem benne a pluszt, amitől komolyabban kellene vennem, és ezen az sem segít, hogy a központi témaválasztás hozzám igazán közel áll. Jonathan McCall halála óta Craig Varian egyedül áll a kormánykeréknél és megfelelő stabilitással kezeli ezt a pozíciót, de immáron talán inkább rutinból teszi mindezt, kevésbé tűnik kreatívnak és motiváltnak. Kár érte, mert egykoron a legjobbak közé soroltam őket, de ismerkedésre, meghallgatásra feltétlenül ajánlom az érdeklődőknek, mert világszerte sokan kedvelik ezt a lemezt, a kiadó információi szerint sikeres az album, lehet, hogy csak engem nem talált meg. 

A 2024-es trilógia számomra legerősebb fejezetéről ejtek most néhány szót. Ez a korong konkrét múltba tekintésként is felfogható, felidézi a CURRENT 93 legendás, korai experimental-industrial periódusát, a Nature Unveiled, a Nightmare Culture (az egyik személyes, kiemelt kedvencem), a Dogs Blood Rising felejthetetlen hangjai minduntalan visszaköszönnek ezen a kiadványon, megfoghatatlan és leírhatatlan természetességgel és eleganciával. A klasszikus "zajos" éra sokak lelkét megterhelte, én mindig örömmel vettem ezeket a próbálkozásokat, de az feltétlenül említést érdemel, hogy szakadatlanul igyekeztem különválasztani a zenét a gondolatiságtól és a nem ritkán csapongó, a legmélyebb bugyrokba is belekóstoló kifacsart ideológiáktól. David (bevallottan) ebben az időszakban társaival együtt kereste önmagát és szélsőséges ösvényeket járt be, ami pszichésen nem feltétlenül, de a zenei életutat tekintve kétségtelenül eredményes volt, kikezdhetetlen lemezek sorát alkotta meg ebben az időben ez a gézengúz kis csapat, hősünk irányításával. Az Astral Crimes In The Dark House mindennek egy tökéletes, mindeközben meglepően letisztult, szelídnek is mondható vetülete és ügyesen magába foglalja a későbbiekben felbukkanó, minimalista és repetitív megoldásokat is, ékes példája ennek a The Sound Of The Storm Was Spears felejthetetlen zongoratémája. A CURRENT 93 természetesen folyamatosan változik, stílusukat tekintve akadnak kapcsolódó albumok, a centrum nyilván mindig Tibet maga, és korszakokra is lehet bontani az életművet, amely hemzseg a csúcspontoktól és a megfoghatatlanban kalandozó megoldásoktól. Ez a korong a kezdeti szilaj időszak higgadt érlelődésének tökéletes eredménye, kísérleti zenét talán még soha nem találtam ennyire magával ragadónak és mégis felkavarónak, a múlt és a jelen parádés összefonódásában az örökkévalóságban táncolnak a jól ismert hangfoszlányok. Vonósok úsznak rá a legbizarrabb zajokra, fémütősök táncolnak a zongora keltette hangfoszlányokon, hogy mindezt szalagbejátszásokkal koronázzák radikálisan elbűvölővé és csilingelően hipnotikussá.

Némely fórumokon a korong hibás préseléséről, hangzásbeli furcsaságairól lehetett olvasni, én magam nem találkoztam ezzel a jelenséggel, de az sem kizárt, hogy a tudatalattim egészen egyszerűen a muzsika és a koncepció részévé varázsolta mindezt. Mindenesetre, részemről az Astral Crimes In The Dark House a Cashen's Gap eddigi legjobb kiadványa, habár a koncepció és az artwork nem hoz semmi meglepő újdonságot és váratlant, szóval, ez kétségtelenül a CURRENT 93 érdeme.

A tavalyi év talán legjelentősebb hazai, neofolk-közeli eseménye a CROOKED MOUTH kapcsán már említésre került, következzen most a ROMOWE RIKOITO aktuális kiadványa, amely szintén bemutatásra került azon a hűvös novemberi éjszakán.

A ROMOWE RIKOITO terjedelmes múltra tekint vissza, bár az alapítók közül mára csupán Glabbis Niktorius viszi tovább a lángot, ő azonban töretlen hittel és lendülettel teszi a dolgát. A ROMOWE RIKOITO sajnos (és számomra teljesen érthetetlenül) soha nem tartozott a neofolk (és társai) legszűkebb élmezőnyébe, pedig a kilencvenes évek közepétől kezdve, hozzávetőlegesen tíz esztendő alatt (tehát nagyjából a neofolk aranykorában) három kimagaslóan erős és jelentős albumot is megjelentettek. Ezek közül is feltétlenül ki kell emelnem a 2005-ben világra segített Āustradēiwa lemezt, amelynek a vinyles kiadása a mai napig nem történt meg sajnos. Ez a kiadvány az én szememben egészen egyszerűen tökéletes, ezzel együtt kiváló példája annak, hogy egy ilyen korongot produkáló zenekar, akik mindössze csendben, de kifogástalanul teszik a dolgukat, sok esetben sajnos messze nem kapják meg az őket megillető figyelmet és elismerést. Sebaj, a ROMOWE RIKOITO lányait és fiait mindez cseppet sem zavarta a múltban. és a jelenben egy frissnek mondható tagsággal meg is alkották az UKA (az album címe egy utalás a balti Örökkévalóság - Prābutiskan - belső ösvényén történő utazásra, a Rāmawa szentélye felé, továbbá a porosz égi istenre, Ukapirmsra, a balti istenek legmagasabbikára) címre keresztelt lemezüket.

A Kanadából induló, de a közelmúltban a székhelyét Litvániába költöztető CROOKED MOUTH a testvérzenekar ROMOWE RIKOITO társaságában 2024 végéhez közeledve bejárta Európa több városát és szerencsés módon ez a duó két magyar zenekarral kiegészülve Budapesten is tiszteletét tette, kiváló esemény volt, nagyszerű produkciókkal, jelen írásom tárgya azonban elsősorban a csoport Between The Fool & The Magician című albumára fókuszál.

A CROOKED MOUTH az én olvasatomban a neofolk tengerentúli ágának egyik kiemelkedően fontos, kortárs képviselője, ötletes megoldásokkal, fogékony a friss impulzusokra, mégis szem előtt tartva a hagyománytiszteletet. Ha pusztán a hangszeres részt veszem górcső alá, akkor akár klasszikus európai neofolkként is definiálhatnám a Between The Fool & The Magician lemezt, a vokális szegmens azonban fokozott hangsúlyt fektet a szélesebb körű paletta megvalósulásához. Gyakoriak a többszólamú vokálok, a női-férfi énekhangok párba állítása, helyenként egészen bravúros pillanatokat eredményezve. Ian Campbell, a csoport lényegi vezére és alapítója egy komplett hangszerarzenált (aerofon hangszerek, akusztikus gitár, ütős hangszerek, harmónium stb.) vonultat fel az albumon, mindezek mellett bátran dalra is fakad, de például fuvolát és csellót is hallhatunk a lemezen a népes zenészgárdának köszönhetően (stúdióban és színpadon is koncentráltan a ROMOWE RIKOITO gárdájára támaszkodva, többek között), mindezek megkapó harmóniák által forrnak tökéletes egységbe. A címadó és egyben nyitó dal mellett a Black Madonna At The Gate Of Dawn (ahol egy hosszabb és ragadós-nyúlós, Nick Saloman-os, wah pedálos gitárszóló is helyet kap) emelkedik ki igazán, már-már táncolható neofolk dalként, a fennmaradó játékidőben inkább a merengősebb, kimértebb témáké a főszerep, szépen felépítve és kibontva, néhol katarzis-közeli megoldásokat eredményezve. A legegyszerűbben talán úgy tudnám leírni ezt a lemezt, mintha az OF THE WAND AND THE MOON és az IN GOWAN RING közös örömzenélésébe beszállna a FALKENSTEIN-főnök Tobias Franke, hogy egy igazán széles spektrumú zenét hozzanak létre. De elég a kéretlen kritikából, akinek felkeltette a figyelmét ez a néhány sor, de még nem hallotta ezt a kivételes kiadványt, az feltétlenül tegyen vele legalább egy próbát!

Az egykoron a Twilight Command által is erősen patronált, viharos életúttal bíró horvát TeHÔM már hosszú évek óta Miljenko Rajaković irányítása alatt áll. A legmélyebb industrial megoldásokból táplálkozó kezdeteket követve fokozottan viszontagságos karrierutat bejárva, halálesettel is tarkítva, több alkalommal újraformálva 2024-ben egy imponálóan kiforrott dark ambient albummal tiszteleg az alapító ősatya, Siniša Očuršćak emléke előtt. A hangképeket és a struktúrát tekintve egyaránt rendkívül mély és nyomasztó, paradox módon mégis felemelő Legacy monumentális alkotás és tiszteletadás, lenyűgöző összképet mutat. A nyitó Lamentation Arvo Pärt szellemében fogant, itt az eredeti témákhoz mérten némileg borúsabban szól, de ott van benne a korabeli alkotás szelleme. A folytatásban véget nem érő, roppant mélyről feltörő, monumentális hangfolyamok építkeznek lassan, vészjóslóan, óceánnyi monstrumként temetve maga alá a hallgatót, igazi dark ambient esszencia, nem szimpla mormogás és szörtyögés, itt minden hangnak szerepe van, dübörgő (élőben felvett, de persze effektezett) fém ütős hangszerek sújtanak le unos-untalan, méltóságteljes szövegmondásból sarjadó hangfoszlányok és a rideg összkép ellenére is érzelmektől fűtött alámerülés sodor magával visszafordíthatatlanul. Nem győzöm hangsúlyozni, a dark ambient nem feltétlenül a nekem való terep, de a Legacy az én olvasatomban megkérdőjelezhetetlen mestermunka. A lemez a kanadai megjelenés ellenére Európában is elérhető, könnyedén beszerezhető és a kétféle vinyl (a fekete 200, a sötétszürke 100 példányban) mellett CD is rendelhető, amíg a készlet tart. A Cyclic Law ezúttal (is) jó (sötét) lóra tett. 

A Gerhard Hallstatt vezette osztrák ALLERSEELEN egy igazi veterán az experimental-industrial-folk palettán, a szó legnemesebb értelmében. A csoport közel négy évtizede van jelen a színtéren és ugyan az idők során folyamatosan változott, csiszolódott (finomodott) és fejlődött a zene, de az alapállás a kezdetektől fogva a hagyományos értelemben vett megoldásoktól messzire elrugaszkodó repetitív zene és ennek a zenekar vezére, Gerhard mindig is mestere volt. Zenekarok, stílusirányzatok, trendek jöttek-mentek az idők folyamán váltakozó érdeklődéstől övezve, de az ALLERSEELEN soha nem ingott meg, ma is az egyik legbiztosabb pont a horizonton, nem véletlen, hogy a csoport aktívan koncertezik is.

Már a kezdeti (ebben az időkben inkább a harsány és karcos industrial zenében megmerítkező, a rendkívül monoton és nyers megoldásoktól fűtött) periódustól egyértelműen a folyamatos változás, csiszolódás és a legkülönbözőbb témaválasztások jellemezték az ALLERSEELEN zenéjét és szellemei hátterét és ezen a sokszínűségen sokan elbuktak volna, de az osztrák csoport esetében erről szó sincs. Gerhard kitűnő érzékkel választja meg a témáit, szeret utazni, a lokális kultúrával ismerkedni és az így szerzett tapasztalatait gyakran be is építi a zenéjébe, a szövegeibe, gyakran meríti az inspirációit az efféle tapasztalataiból, és ha kell, megold minden munkafázist önmaga, de vendégeket is előszeretettel és jó ízléssel gyűjt maga köré. Ezen a kiadványon az egyik legrégebbi harcostársa, az akár multihangszeresként is leírható Marcel a legfőbb támasza, de feltétlenül ki kell emelnem még a (teljesség igénye nélkül) a CAVERNA DELLE ROSE és a LES JUMEAUX DISCORDANTS formációkból is ismert Aima Lichtblau nevét, aki éterien érzéki hangjával elképesztő magasságokba emeli az ALLERSEELEN dalait, képtelenség nem beleszerelmesedni. Több régi barát is felbukkan még ezen a kiadványon, hiszen például Max Presch az ALLERSSELEN egyik legkitartóbb, a kezdetektől kiemelt státuszú támogatója és alkalmanként kreatív résztvevője, vagy a gitáros Daniel P. Árnica, aki szintén több alkalommal felbukkant már Gerhard oldalán, és Stefano Bertoli is ismert lehet már sokak számára és nem csupán a hangszeres játéka, hanem a kutatói szenvedélye kapcsán is. A Toteninsel által tehát ezúttal is egy széles spektrumú alkotás született túlzás nélkül fülbemászó melódiákkal, kiválóan illeszkedik az ALLERSEELEN univerzumba. A lágyan ringatózó elektronika dominál, amihez szépen illeszkednek az akusztikus megoldások és a széles skálán táncoló vokálok, így többek között ennek kapcsán is a Toteninsel egy kiválóan szerkesztett és hangszerelt album, véleményem szerint a komplett életmű egyik legerősebb darabja, különös tekintettel amennyiben a letisztult, melodikusabb időszakot vesszük górcső alá, így teljes biztonsággal jelenthetem ki, az ALLERSEELEN, akár a jó bor, a korral nemesedik.

Eredetileg 2009-ben jelent meg ez a kiváló összeállítás tetszetős CD box formátumban a NER tengerentúli divíziójánál, a Nerusnál, de az anyacég, hallgatva az idők szavára és az egyre erősödő igényekre, 2017-ben vinylen is megjelentette, amiről szégyenszemre lemaradtam, de 2024-ben egy ismételt vinyles megjelenés (hivatalosan clear pink megjelöléssel, de én inkább lilának szeretem látni) által végre birtokba tudtam venni.
A DEATH IN JUNE örök érvényű, megkerülhetetlen legenda és alapvetés. Persze, különösen a 2000 körül fokozódó konfliktusok kiadókkal, zenésztársakkal, zenekarokkal már némileg árnyalták a képet, majd a későbbiekben lezajló történések és megjelenések talán mérsékelték is mind a zenekart, mind konkrétan a Douglast addig glóriaként övező dicsfényt, de történjen bármi, a DEATH IN JUNE jelentősége, korokon átívelő hatása megkérdőjelezhetetlen, a több fronton történő kisiklások ellenére is. A DEATH IN JUNE fogalom és nem csupán a vonatkozó műfajon belül, a hatása és konkrétan az esszenciája visszavonhatatlanul meghatározó jelentőséggel bír, szimbólumokkal koronázott lírája és melodikussága megkerülhetetlen.

A Karen Jebane által életre hívott GOLEM MECANIQUE a kortárs ambient-drone-folk kör egyik (el?)ismert megnyilvánulása, sokan hallgatják a műveit, esetleg kedvelik is, támogatják, mellettem azonban eddig valahogy mindig elment, igazán soha nem éreztem rá a zenéjére, lássuk, hogyan változik esetleg az álláspontom az Ameq kazetta meghallgatását követően.

Rögtön az elején "lelövöm a poént", marad a kissé közömbös viszony, hiszen a több formációból (LA MANTA, OUTRENOIR, INSUB META ORCHESTRA stb.) ismert Karen (aki egyébként állítólag rajong a black metal és a goth rock zenékért) ugyan szépen énekel és többségében megfelelő érzékkel közelít a komponáláshoz, engem igazán mégsem hoz tűzbe. Lehet, hogy csak én nem találom a megfelelő kapaszkodót a zenéje kapcsán, de bármennyire próbálom is megérteni és befogadni, a produkciói rendre elmennek mellettem. Többségében a sablon experimental-folk panelekből építkezik az Ameq esetében is a zene, csekély izgalommal fűszerezve, rendkívül lágyan és érzékien megfogalmazva, tehát papíron működnie kellene, de mégsem éri el nálam a kívánt hatást, azt ellenben feltétlenül pozitívumként kell említenem, hogy a zene többségében élőben, hangszerek által (gitár, basszusgitár, zongora) van megszólaltatva, sok-sok effekttel persze. Stephen O'Malley nyilatkozta egy alkalommal, hogy "Karen Jebane a szférák hangja". Nos, nem vonom kétségbe, de megerősíteni sem tudom, nálam inkább az jön át, hogy a hölgy nagyon szeretne hihetetlen mélységek és magasságok között szárnyalni, de a próbálkozás rendre elbukik és így marad a félmegoldásként értékelhető köztes lét, az egyhangú, de stabil sivárság.

Az itt tárgyalt kazetta 40 példányban jelent meg és tudomásom szerint az utolsó darabig gazdára is talált.

Spirituális és fizikai mélységekből egyaránt fakadó torokének és morajláshullám táncoltatja megpihenni vágyó, ám nyugalmat nem lelő hallójárataimat, miközben fenségesen titokzatos mesterművek ambivalens textúrája ölel körbe megnyugtatóan, mégis természetes nyomás alá helyezve. A Bekaa-völgy felett lenyugvó Nap fényében kőtömbök sokasága udvarokat, romos templomokat kerít körbe, a kézzel faragott monolitok megfejthetetlen talányokat rejtenek, de mindeközben egyedülálló zarándoklat ígérete kecsegtet minduntalan, miközben az isteni hatalmak jelenléte vibrál lélekfacsaróan, eltiporva, majd felemelve, unos-untalan ráébresztve a gyarlóságra, átléphetetlen határokat feszegetve, végeláthatatlan labirintusokként fonódva össze. Nincs magyarázat, csupán tapasztalat, ami a kételyt erősíti és újabb utazásokra sarkall a tér és az idő ismétlődő összecsapásainak kereszttüzében, a trilitonok árnyékában, ősi civilizációk mágikus kisugárzásaival övezve. Időrágta romok által közrefogva nyílik ki igazán a szem a meditációra, intenzív élmények forgatagában. Monumentális, mégis aprólékosan kidolgozott, szakrális templomromok falai között száll a lélekfacsaró disszonancia, újra és újra erőre kapva. A hang belülről szól... 

Experimental, azon belül is talán a drone a legkézenfekvőbb támpont, de ez nem is igazán fontos, a hangok táncolnak és utaztatnak. Kell ennél több?

Fekete és zöld vinyl verziók, továbbá CD-n is elérhető, a beszerzés fokozottan javasolt a kísérleti zenei utazások iránt érdeklődőknek. 

Több alkalommal, több fórumon nyilatkoztam már annak kapcsán, hogy ugyan mértékkel és erős szelektálással, de egyes dark ambient alkotásokat igazán magas fokon értékelek. Ennek a halmaznak az egyik kivételesen erős eleme az alábbi írás tárgya is.

Az 1980-ban Brian Williams által alapított brit LUSTMORD formáció egyértelműen az experimentális-indusztriális zenék egyik oldalhajtásaként aposztrofálható dark ambient kiemelkedően legfontosabb alapvetése és sarokpontja, továbbá immáron évtizedek óta fényesen ragyogó ékköve, ezen kívül az industrial kör kultusz figuráinak serege köthető ehhez a munkássághoz ilyen vagy olyan módon. Albumok, kollaborációk sokasága és elképesztő hangulattal bíró alkotások sora, kreativitás és a műfaj sajátosságából eredő szűk keretek között is ötletektől feszített előrehaladás, szerteágazó audiovizuális alkotások jellemzik az eddigi életmű elemeit, amelyek közé azért persze ritkán, de néha (elkerülhetetlenül) csak becsúszott néhány kevésbé sikerült alkotás is. Alapvető, hogy egy (többnyire) instrumentális, a szabvány zenei formáktól messze elrugaszkodó formát nem könnyű több mint 30 éven át folyamatosan izgalmas köntösbe burkolni, nem is állítom, hogy a LUSTMORD ezt minden próbálkozásával elérte, ettől függetlenül többségében maradandó és klasszikus albumokat, kiadványokat szabadított a világra Williams úr és összességében a komplett életmű közel áll a fojtogatóan zseniálishoz, a ritkán előforduló megingásokat jóindulattal át is lehet lépni. A 2009-ben megjelent The Dark Places Of The Earth például egyértelműen a műfaj (egyik) legfényesebben, illetve sötéten ragyogó ékköve, maga alá temető, elnyelő hangóceánja (a korongot bemutató lipcsei koncertet volt szerencsém a helyszínen megtekinteni és biztosan állítom, életem egyik meghatározó élményeként került besorolásra az említett produkció). Loopok ilyen magas szintű egymásra úsztatása, rétegződése megfelelő ízléssel és struktúrával egészen komoly technikai felkészültséget és kreativitást igényel. Nézzük azonban jelen kritika tárgyát, az aktuális albumot közelebbről...