(Mindig figyeltem arra és ragaszkodtam hozzá, hogy ha koncertajánlót rakok ki, akkor valami személyeset írjak, ne csak a hivatalos sajtóanyagot vegyem át egy az egyben. Most azért vagyok kicsit nehéz helyzetben, mert a sajtóanyagot is nagyrészt én írtam, nem nagyon tudnék mást mondani, úgyhogy most kivételesen átveszem a teljes szöveget, helyenként azért kiegészítem pár személyes megjegyezéssel.)

A 2000-es évek második felében a Hyperborea fesztivál meghatározó része volt Budapest neofolk/martial industrial/dark ambient életének. Olyan nagyszerű zenekarok léptek fel a rendezvénysorozat keretében, mint az Ordo Rosarius Equilibrio, az In Slaughter Natives, a Spiritual Front, a Derniere Volonte, a Raison D'Etre, a Triarii, a Karjalan Sissit és sokan mások. Aztán sok év szünet, majd a Camerata Mediolanense különleges templomi koncertje következett, és most folytatva a régi hagyományokat egy nagyobb szabású fesztivál képében tér vissza. .

Sajnos egyre ritkábban történik említésre méltó esemény ebben a közegben hazánkban (a tavalyi Camerata Mediolanense-koncertről nem számoltunk be, ez mindenképp a mi hibánk, pedig az egy említésre méltó, nagyszerű esemény volt), így most külön öröm, hogy végre egy igazán nagyszerű rendezvény jut el hozzánk.

A dán Of The Wand And The Moon kimondottan közel áll hozzánk, meg sem tudom számolni már, hányszor láttuk őket koncerten Európa számos országában, szólóban, duóban, teljes zenekarral (többek között Magyarországon is több mint 10 évvel ezelőtt), és mindig elmegyünk és megnézzük őket, újra meg újra, mert sosem okoznak csalódást. Az utóbbi években a stílus élvonalába küzdötték fel magukat, nem érdemtelenül, mert mind lemezen, mint élőben nagyszerű teljesítményt nyújtanak. 10 évvel a legutóbbi nagylemez, a zenekar csúcsteljesítményének tekinthető The Lone Descent után tavaly jelent meg az új album, a Your Love Can't Hold This Wreath Of Sorrow. Sokan mondják (többek között maga a zenekar is), hogy ez a lemez teljesen más lett, mint az előző(ek). Én ezzel nem teljesen értek egyet, számomra ez az anyag az előző egyenes folytatása, ugyanazt a hangulatiságot, zenei világot tükrözi, helyenként kicsit más eszközökkel megvalósítva, kicsit (de nem szélsőségesen) elrugaszkodva az eredeti iránytól, de mindez jól illeszkedik abba az ívbe, amit a zenekar több mint 20 éves létezése alatt végigkövethettünk. Mára a kevés megmaradt aktív “neofolk” (ha lehet még ezt a meghatározást használni) zenekarok egyike, azok közül is az egyik legjobb, úgyhogy tényleg örülhetünk, hogy az aktuális turné keretében a blindblindblind és a Memento Mori elhozza őket Budapestre is. Méghozzá micsoda kísérettel.

A svéd Trepaneringsritualen a brutális rituális industrial jeles képviselője, kiváló lemezeivel (és még inkább hatásos koncertjeivel) sokak elismerését vívta ki az elmúlt 10 évben. Bár a 2018-as magyarországi koncertjén nem voltam ott, külföldön viszont már többször is láttam, és nyugodtan mondhatom, ha valaki egyszer látja, nem tud szabadulni a hatása alól (egy kép vagy egy felvétel nem tudja az élményt igazán visszaadni, de talán az itt szereplő fotók azért valamit sejtetnek).

Ellenben az ausztrál Kollaps már többször is játszott nálunk, viszont nekem sajnos eddig mindig kimaradt. Pedig zajos postindustrial zenéjük sodró lendületű és magával ragadó, és élőben ez a hatás valószínűleg hatványozottan jelentkezik, letépi a fejet, szétnyomja a mellkast, megsemmisíti a hallgatót. Aki szereti az ilyet, meg úgy általában az igazi, oldschool ipari zenét, az nem hagyhatja ki ezt a koncertet sem.

És ha ez még nem lenne elég: szerintem sokak szívét megdobogtatja, hogy sok év szünet után újra színpadra áll az egyik legjobb (sőt, talán nyugodtan mondhatjuk, hogy a legjobb) magyar neofolk/pszichedelikus/experimentális zenekar, a Scivias. Arról sajnos nincs pontos információnk, hogy mi várható tőlük, a szervezők csak annyit közöltek, hogy új felállással és új műsorral térnek vissza. Mivel mindig biztosak lehetünk benne, hogy a Sciviastól minőségi anyagra számíthatunk, ezért már előre nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy ezt látni kell.

A második nap már kevésbé volt nyugodt. A program sem hagyott sok üresjáratot, és a háborgó tenger is szokatlan igénybevételnek tette ki a közönséget és a fellépőket is (különösen az est második felében).

A Lamia Vox kellemes meglepetés volt. Nem szimpla (csendes, nyugodt) dark ambient, hanem mozgalmasabb, élettel telibb, néha harcias is. Pozitív, hogy van ének is benne. A Darkwood továbbra is a legjobb neofolk koncertzenekar. A szokásos műsor, a szokásos felállás (plusz egy vendég, Terry az amerikai In Ruinból gitáron), a szokásos tökéletesség. Peter Bjärgö "szólókoncertje" sok zenésszel. Kellemes műsor, bár azt nem tudtuk eldönteni, hogy saját számok vagy Dead Can Dance-feldolgozások. Az Of the Wand and the Moon ezúttal négyesben, dobos nélkül. Más hangulata van így a daloknak, főleg az utolsó lemez számainak, de így sem rossz. Az Ordo is dobos nélkül, de az nem tervezetten, hanem úgymond "egészségügyi" okok miatt. Szegény Peter Bjärgőnek kellett beugrania dobolni, de láthatóan nem igazán tudott mit kezdeni a számokkal. Aztán rájött, hogy a kevesebb több, összességében nem volt végül gond. A körülmények láthatóan a basszusgitárost is megviselték "egészségügyileg". A TriORE vitte tovább az Ordo hangulatát, sajnos körülményeit is. Furcsa élmény egy mozgó, (erősen) imbolygó helyszínen koncerteket nézni. Ritka, egyedi, nem könnyen megismételhető. Az In Slaughter Natives hozta a jól megszokott sötétséget, "gonoszságot", ragyogóan, mint mindig. A "meglepetésfellépőről" szót se ejtsünk, nem volt kellemes meglepetés.

Ahogy azt már a beharangozóban is írtuk, nagyszabású esemény volt szeptember közepén a Stockholm és Riga között közlekedő tengerjáró hajón. Impozáns fellépőlistával, egyedi körülmények között. Az első nap volt a nyugodtabb, mind a program, mind a körülmények szempontjából. Azok a zenekarok, amelyeket szeretek (a fellépés sorrendjében: The Protagonist, Triarii, Spiritual Front) hozták, amit mindig szoktak, sokszor láttam már őket, mindig jók. A Rome-ot sosem szerettem, és ezen ez a koncert sem változtatott. Nem volt vele semmi különösebb gond, de nem az én zeném, nagyon. A klasszikus CMI-zenekarok közül a Sephirothot és a Brighter Death Now-t nem igazán hallgattam sosem, de nincs velük bajom, kíváncsian hallgattam őket, még tetszettek is valamennyire. És akkor most jöjjön pár fénykép, mindegyik fellépőről, van, akiről több, másról kevesebb (ahogy a körülmények engedték). Riesenberger Mónika felvételei.

A korai Ordo Equilibrio egyik legnagyobb slágere volt a Nature Seeking Equilibrium (War!, ahogy mindenki ismeri), és a mai napig a közönség kedvence a koncerteken. Nem véletlenül, mert nagyon hatásos és erős számról van szó, ami annak idején egy limitált kislemezen jelent meg a Cold Meat Industry gondozásában. Most, több mint 20 év után Tomas Pettersson úgy döntött, hogy elkészíti a dal mai verzióját, megőrizve az eredeti militáns bombasztikusságát, de persze beleépítve az ORE jelenlegi hangzásvilágát. És hogy az élmény és a hatás tovább fokozódjon, a lemez másik oldalán a death industrial manapság legnépszerűbb neve, a szintén svéd Trepaneringsritualen verziója hallható, természetesen saját képére formálva a dalt.

A kislemez (stílusosan) a Equilibrium nevű portugál kiadó gondozásában jelenik meg, kétfajta kiadásban, fekete és vörös vinilen, sötétvörös és fekete csomagolásban. Mindkét verzióból 222 példány érhető el. Megrendelhető a kiadó oldalán.

Az idei évben (wegen organisatorischen Gründen, ahogy a helyiek mondanák) sajnos csak egyetlen koncerten, a magyar The Moon And The Nightspirit wachaui romtemplomnál tartott fellépésén volt lehetőségünk fényképezni. Így idei fotógalériánk kicsit szegényesebb lesz a korábban megszokottnál, de cserébe erről az egy koncertről bőséges képanyaggal tudunk szolgálni, szinte a fellépés minden percét megörökítve. A felvételeket ebben az évben is Riesenberger Mónika készítette

Azoknak, akik nem jutnak el a svéd hajókirándulásra, a közelben, a lengyelországi Lódzban megrendezésre kerülő második Dark Rapture fesztivál nyújthat némi kárpótlást. Három zenekar (Ordo Rosarius Equilibrio, In Slaughter Natives, Of the Wand and the Moon) is fellép itt, akik a hajóúton is játszanak, kiegészülve a sokak által kedvelt egykori Cold Meat-előadóval, Mortiisszal. Jegyeket a szervezőknek küldött e-mailben lehet igényelni, ezen a módon kapják meg a további információkat is.

A két évvel ezelőtti, nagy sikerű jubileumi Cold Meat-fesztivál után a Death Disco és a Cold Meat Industry csapata tovább emeli a tétet és egy még nagyobb szabású eseménnyel állnak elő. Annyiban mindenképp, hogy egy 40 órás, tengerjáró hajón tartott fesztivál még nem nagyon volt ebben a közegben. És ennek megfelelő felállást hoztak össze rá, a legnagyobb (egykori) Cold Meat-nevek mellett a neofolk (jelenleg létező) legjelentősebb zenekarait is megnyerték eme nemes esemény számára. A fellépők listája valóban impozáns: CMI-vonalról itt lesz az Ordo Rosarius Equilibrio, az In Slaughter Natives, a főnök zenekara, a Brighter Death Now, a Sephiroth, a Protagonist, valamint az arcanás/sophiás Peter Bjärgö, a részben szintén Cold Meat-es kiadású TriORE, és akkor már persze a Triarii is fellép. A neofolk vonalról érkezők közül a Spiritual Frontnak is volt Cold Meat-es kiadványa (az ORE-val közös Satyriasis), valamint itt lesz még az újkori akusztikus gitáros neofolk két legnépszerűbbnek mondható zenekara, az Of the Wand and the Moon és a Darkwood. A Rome a Flowers from the Exile című nagylemezét adja elő teljes egészében (ami mellesleg azért vicces kicsit, mert pont az volt az első nem Cold Meat-es lemezük), és végül a CMI kistestvérének tekinthető kanadai Cyclic Law kiadó képviseletében eljön az orosz Lamia Vox is.

Az eseményt az MS Romantika nevű tengerjáró hajón (ami egyébként egy menetrend szerinti "komp" Stockholm és Riga között) tartják, szeptember 14. és 16. között. Szeptember 14-én, szombat délután 5-kor elindulnak Stockholmból, este koncertek, majd vasárnap délelőtt kikötnek Rigában. Ugyanúgy délután 5-kor elindulnak vissza Stockholmba, este szintén koncertek, majd hétfő délelőtt 10:30-kor érkeznek vissza. A jegyek kb. 85 és 630 euró(nak megfelelő svéd korona) közötti összegbe kerülnek, ami tartalmazza a szállást is, az ár az elhelyezés módjától függ: 4 személyes vagy 2 személyes kabin, tengerre néz vagy a hajó belseje felé, esetleg deluxe kabin vagy lakosztály.

Jegyek a szervezők oldalán, az egyéb ismert csatornákon további hasznos információt is lehet szerezni az egyéb részletekről.

Bár a fellépők több mint felét már nyilvánosságra hozták, eddig még igazi nagy dobást nem jelentettek be a 2019-es WGT-re (ahogy ezt az elmúlt években megszokhattuk), de azért így is bőven van mit ajánlani az oldalunk irányvonalába vágó együttesek közül, és hátra van még három hónap, addig még sok minden történhet.

Rögtön egy új zenekarral kezdenénk a sort, de nem kezdőkről van szó: az olasz Lust Syndicate Simone Salvatori (Spiritual Front) bugyuta mondanivalójú, de zeneileg mindenképpen izgalmas antikapitalista martial industrial projektje. És ha már Olaszország és harciasság, akkor itt kell megemlíteni a harcias középkori neofolk őszenekarát, a Camerata Mediolanensét. Maradva még az olaszoknál, de már csendesebb vizekre evezve, megemlíthetjük a neoklasszikus Ashramot is, ráadásul a zenekar két tagja, Luigi Rubino zongorista és Edo Notarloberti hegedűs (aki korábban az Arginében is játszott) külön-külön, szólóban is fellépnek a fesztiválon.

Az elmúlt évek pozitív fejleménye, hogy szinte minden évben van legalább egy (néha több) magyar fellépő (az első 10-15 évben ez nem igazán volt jellemző), idén a Moon and the Nightspirit lesz az. Volt egy időszak (2008 és 11 között), amikor szinte minden évben játszottak, de aztán ennek valamiért vége szakadt, most 8 év után térnek vissza a Treffenre.

Többször felmerült már, hogy mennyire lehet a King Dude-ot ehhez a körhöz sorolni (még). Zeneileg (már) nem igazán, de a gyökerei végül is innen származnak, a kapcsolódási pontok továbbra is megvannak (és a legutóbbi lemezen ismét vannak olyan pillanatok, melyek ezt a vonalat idézik), meg egyébként továbbra is jó, amit csinál, úgyhogy mindenképpen ajánlott.

A svéd Coph Nia is nagy visszatérő. Amíg még volt Cold Meat Industry, volt CMI-nap a WGT-n, addig többször is felléptek, aztán évekig nem nagyon lehetett hallani felőlük (a kiadó is inaktív lett, szétszéledt a kör), de most, 12 év után újból színpadra állnak.

A neofolk színtér egyik legjobb gitárosa és zeneszerzője, Michael Cashmore a litván képzőművész-énekesnő, Shaltmira társaságában lép fel, nemrégiben (na jó, ez relatív, több mint egy éve) a Trisolnál megjelent közös nagylemezüket mutatják be.

Említésre méltó lehet még a lengyel industrial zenekar, a Job Karma (akik mellesleg/nem mellesleg a nagyszerű Wroclaw Industrial Festival szervezői is egyben), a popos neofolkot vagy neofolkos popot játszó német St. Michael Front, valamint a klasszikus gitáros "csendesfolk" vonalat képviselő portugál Urze De Lume (akik valamiért franciaként vannak feltüntetve a fesztivál oldalán).

Számunkra mindig is a zene volt a legfontosabb a WGT-n, a koncertek, a zenekarok, de azért az egész rendezvénynek van egy különleges hangulata, ami mindenképp figyelemre méltó - nem mondom, hogy csak ezért érdemes elmenni, de ez is hozzátesz a koncertek nyújtotta élményhez, a kettő együtt adja a fesztivál egyediségét. És még ha az elsődleges érdeklődési körből nem is mindig lehet találni megfelelő alanyokat, sok egyéb érdekesség van ott, csak keresni kell.

Korábban már hírt adtunk a Darkwood-tribute megjelenéséről, most lássuk, milyen lett a lemezanyag.

Az amerikai David E. Williams a Nothing Left to Lose-t adja elő a Death in June stílusában, a Peaceful Snow zongorás hangzását és Douglas énekstílusát is megidézi. Nehéz eldönteni, hogy paródia-e vagy komolyan gondolja, de mindenesetre jó kezdés, jól sikerült feldolgozás (és még gitárszóló is van benne, amitől persze nem lesz jobb, sőt, de annyira azért nem is zavaró). A spanyol Har Belex a megszokott stílusában dolgozta fel a Lied am Feuert, akusztikus gitárral, csellóval, tangóharmonikával, torzított basszusgitárral, spanyol nyelvű szöveggel. Nagyjából követi az eredetit, csak a szöveg a fő különbség, de ez is szám is rendben van, és kiválóan is szól, mint általában a Har Belex felvételei. A német Traum'er Leben a Verloneres Heer erőteljes verzióját szállítja, női énekkel, izgalmas hangszereléssel. A dal alapja itt is az eredetit követi, viszont a pulzáló basszus és a zajos alapok kis ipari hangzást is kölcsönöznek a dalnak. Ez is kiválóan sikerült. A válogatás ötletgazdája, szervezője, az amerikai In Ruin a Break of Dawnt hozza, itt is mondhatjuk, hogy többé-kevésbé az eredeti nyomán, csak apróságokat tesznek hozzá, korrektül eljátsszák a dalt, sokkal többet nem nyújtanak, de ezzel sincs semmi gond. A szintén amerikai Crooked Mouth kis népzenei ízt ad a Secret Placeshez, bodhránnal, citerával, furulyával, de az alap itt is az akusztikus gitár az eredetivel megegyezően, férfi és női énekkel. Sajnos a hangzás nem a legjobb (az előzőekhez viszonyítva legalábbis), de a dal maga hangulatos.

A B oldalt is egy amerikai zenekar, a Night Profound nyitja az Epitaphfal, ők is kicsit "vadítottak" a dalon a Traum'er Lebenhez hasonlóan, a gitár erőteljesebb, a dob lüktetése is hatásos, a "kiegészítő" hangszerek (zongora, cselló, melodika) jól illeszkednek a dal szövetébe. Ismét egy német szereplő, a Von Thronstahlból, az Allerseelenből, a Miel Noirból és még számtalan zenekarból ismert Marcel P. szólóprojektje, a Tyr-Kreis a Winterrune metalos verziójával járult hozzá a kiadványhoz. Elektromos gitár, gépi tamok, szintetizátorfüggöny - annyiból mindenképp különleges, hogy nincs még egy ilyen stílusú feldolgozás a lemezen. A német Irmeynsul szintén népzenei, pogányfolkos vonalon készített a Deutsche Sonnwendből feldolgozást, népi hangszerekkel, férfi és női énekkel. Aki ismer, az tudja, hogy a pogányfolk az, ami a lehető legtávolabb áll tőlem, de azért vannak kivételek, mint például ez a dal is, kimondottan tetszik. Az amerikai Jerome Deppe a Caucasian Tales "kísérleti folk" verzióját készítette el, pszichedelikus gitárokkal, zajokkal, zörejekkel, erre is mondhatjuk, hogy különleges, nincs még egy ilyen a lemezen. A lemezt a Darkwood maga zárja egy élő felvétellel, amit még jó régen, a 2002-es Wave Gotik Treffenen rögzítettek, nem a legtökéletesebb hangzással (kicsit aránytalanul szólnak a hangszerek), de jól megidézi a "hőskort".

Nem tudom, hogy csak azért, mert jó volt az "alapanyag" (az összes itt szereplő Darkwood-számot nagyon szeretem), vagy tényleg kimondottan jó munkát végeztek a zenekarok, mindenesetre a lemez minden percét élveztem, az elejétől a végig. Valószínű, hogy mindkét említett tényező szerepet játszik ebben. (Azt is érdekes megfigyelni, hogy a legtöbb zenekar az utolsó három albumról dolgozott fel dalokat, csak egyen-ketten nyúltak a régi klasszikusokhoz. Ez nagyjából megegyezik egyébként a mostani Darkwood-koncerteken tapasztalható arányokkal.) Az biztos, hogy az idei év egyik legjobb kiadványa neofolk vonalon, aki teheti, csapjon le rá, amíg lehet.

Sokszor panaszkodtam már, hogy nem nagyon történik semmi mostanában, nincsenek új dolgok, jelentős megmozdulások. Épp ezért, amikor megláttam az idei Mithras Garden fesztivál felhozatalát, az első másodpercben egyértelmű volt, hogy ezen mindenképp ott kell lenni, nem lehet kihagyni egy ilyen eseményt. Bár mindegyik fellépőt többször is láttam már, de mivel nagyon szeretem a zenéjüket, mindig szívesen látom őket újra, ráadásul jelentek is meg új lemezeik az elmúlt években, ezért várható volt valamennyi újdonságfaktor is. És szerencsére nem is kellett csalódni. Mint említettem, mindegyik fellépőt sokszor láttuk már, sokszor is írtunk róluk, úgyhogy nem szeretnék nagyon a részletekbe belemenni, annyit azért mindenesetre kiemelnék, hogy minden passzolt ezen az estén, jó volt a helyszín, jó volt a hangosítás, jó volt a közönség, a hangulat, és szerencsére jók voltak maguk a zenekarok is.

Egyedül talán a Hekate dalválasztását emelném ki, keveset játszottak arról a két lemezről, amit igazán szeretek, és amit játszottak róla, azok sem a kedvenceim voltak. A nagyívűbb szerzemények helyett inkább a merengősebbek voltak terítéken (pont mint az új lemezen), melyek nem rosszak otthon, nyugalomban hallgatva, de élőben jobb a hatásosabb darabokat elővenni. De azért az ő koncertjük is jó volt, nem volt benne hiba.

A többi zenekarnál még ilyen gond sem volt. A Darkwood és az Ordo Rosarius Equilibrio szinte összes lemezét szeretem, persze nem egyformán, de mindegyiket jól ismerem, úgyhogy örömmel hallottam az ismert számokat, melyek között voltak újak és régiek is. Különösen az Ordo esetében, ahol voltak nagyon újak és nagyon régiek is, kb. húsz évet ölelt fel a műsoruk (és annyi változás volt a felállásukban az elmúlt évekhez képest, hogy ezúttal gitáros nélkül játszottak). Egy dalban vendégszerepelt Matt Howden is, érdekes módon nem olyanban, amelyikben egyébként is játszik lemezen, hanem a Three is an Orgy, Four is Foreverhez adott hozzá plusz hegedűt a megszokott stílusában.

Magáról a Sieben fellépéséről meg csak annyit mondanék, amit szerintem már máskor is említettem: akármit játszik, az mindig jó, mindig öröm hallani és nézni is.

A Darkwood műsora is közel húsz évet ölelt fel, szerepelt dal az 1999-es első nagylemezről is, valamint volt egy új szerzemény is, ami remélhetőleg azt jelenti, hogy készül az új lemez. Ideje lenne már.

Ahogy az elején említettem, nem okozott csalódást a fesztivál, minden szempontból rendben volt, megérte a hosszú utat. Ha jövőre is hasonló felhozatal lesz, akkor ismét ott a helyünk.

Nyolc évvel a legutóbbi nagylemez, a Peaceful Snow után november 30-án végre megjelenik egy új Death in June stúdióalbum, Essence címen. A lemez 11 dalt tartalmaz, és különböző formátumokban is elérhető lesz. Douglas saját kiadójától (amit New European Recordingsról átnevezett New English Recordingsra) kapható lesz cd (8 oldalas booklettel, mely tartalmazza a szövegeket is), 300 példányra limitált zöld és gesztenyebarna "fröccsmintás" vinil, 700 darab átlátszó rózsaszín vinil, valamint 1000 darab picture disc formátumban, melyhez képeslap és letöltőkód is jár. Régi együttműködő partnere, a francia Steelwork Maschine Steelkraft Manufactory nevű alkiadója pedig a tőle megszokott kazettaverziót szállítja, mely szintén 300 példányban lesz elérhető. A lemez anyaga az elmúlt négy év alatt született különbőző helyszíneken szerte a világban és idén nyáron került rögzítése a szokásos adelaide-i stúdióban. Heilige!

Ahogy lemezek terén, úgy koncertekkel sem állunk túl jól manapság. Egyre kevesebb jelentős (sőt, akármilyen) esemény van, sorra szűnnek meg a fesztiválok, a Runes & Men két éve, az ugyanazok által szervezett Fire & Sun idén volt utoljára, az ígéretesen induló nürnbergi Noise Conspiracy sem hallat magáról két jól sikerült rendezvény után, és akkor a korábbi legnagyobb seregszemléről, a WGT-ről ne is beszéljünk, idén már szinte nem is volt semmi érdemleges. Épp ezért külön öröm a Mithras Garden fesztivál újjáéledése. Ez eredetileg a Hekate fesztiválja volt, a szülővárosukban, Koblenzben rendezték, a 2000-es évek végén átkerült más városokba, utána évekig szünetelt is a rendezvény, mígnem tavaly újra megszervezték, ezúttal a keleti részen lévő Zwickauban (ahol volt is már közel tíz évvel ezelőtt). A tavalyi felhozatal sem volt rossz (In Slaughter Natives, Hekate, Triarii, Novalis Deux), az idei viszont abszolút meggyőző: Sieben, Hekate, Darkwood, Ordo Rosarius Equilibrio. Akinek igénye van még az ilyen zenékre, annak mindenképpen ott a helye.

A Spiritual Front 8 év után megjelent teljes értékű nagylemeze nem okoz csalódást, semmilyen szempontból. A jól megszokott hangulatok, zenei világok, megoldások, melyeket megszokhattunk tőlünk az elmúlt években (sőt, lassan már mondhatunk évtizedeket is, jövőre lesz 20 éve, hogy megjelent az első kiadványuk), visszaköszönnek itt is, de szó sincs arról, hogy a zenekar egy helyben topogna vagy ismételné önmagát, a megújulás ugyanúgy jellemző az új anyagra, mint az eddigi út folytatása. Az egyik legfontosabb (és legörömtelibb) változás az előd Rotten Roma Casinóhoz képest, hogy visszatért Stefano Puri, aki az Armageddon Gigolo nagyszerű vonós hangszereléséért és billentyűs szólamaiért volt felelős, és itt is jó munkát végzett. A hangszerelésre egyébként sem lehet panasz, az alapfelállás (akusztikus gitár, elektromos gitár, basszusgitár, dob) mellett egy egész sor vendégzenész besegített, vonósok, fúvósok, zongora, tangóharmonika színesítik a zenét. A szövegvilág is a szokásos, a helyenként kissé tökéletlen angolsággal megfogalmazott gondolatok nem nagyon változtak a kezdetek óta (csak az énekhang lett egyre jobb). És persze a képi világ sem érheti meglepetésként a zenekar rajongóit.

Biztos lesznek, akik azt mondják, hogy nem olyan jó az Amour Braque, mint az Armageddon Gigolo volt, és valamilyen szinten igazuk is lesz, az Armageddon Gigolo volt a pályájuk csúcsműve, de az már rég volt, hallottuk sokat, talán túl sokat is, kell az újdonság. És ezen a lemezen is nagyszerű dalok szerepelnek, jól megírva, kifogástalanul előadva, tökéletes hangzással, tényleg nem lehet oka panaszra annak, aki eddig is szerette a zenekart.

Képgalériánk második részében a hétfői nap utolsó három fellépőjét mutatjuk be a Volkspalast mindkét terméből (Kuppelhalle és Kantine). A képeket továbbra is Riesenberger Mónika készítette.