Végre hivatalosan is megjelenik vinylen a COIL egyik csúcsmunkája, a Black Antlers (amely eredetileg a zenekar 2004-es „Even an Evil Fatigue” turnéjának apropójaként jelent meg), plusz hab a tortán, hogy bónuszokkal bőségesen megtűzdelve történik mindez, amely bónuszok azért ismerősként szólnak a korábbi "Unofficial" vinylekről. A Dais Records gondozásában június végétől lesz elérhető az 1500 példányra limitált dupla clear vinyl, de várható a hagyományos fekete, a 200 példányos clear orange splatter DLP, clear orange DLP 500 példányban, valamint CD-n is piacra kerül, és a Norman Records égisze alatt a 300 példányos clear smoke DLP verzió is előrendelhető már. 

Az eredetileg 2004-ben CD-R formátumban megjelent Black Antlers a COIL-t az átmenet időszakában mutatja be, amikor Londonból Weston-super-Mare-be költözve Peter „Sleazy” Christopherson és Jhonn Balance kibővítették belső köreiket és megnyitották a zenekar kapuit új harcostársak előtt, így csatlakozott hozzájuk többek között például Thighpaulsandra, és a fejlődő digitális eszközöknek, valamint a megújult, kiteljesedett kreatív lendületnek köszönhetően a csoport repertoárjába bekerültek a friss színpadi akciók is.  Az „Even an Evil Fatigue” előadások  mellett készült Black Antlers a letisztultabb, ritmikusabb hangzás felé való elmozdulást jellemzi. Thighpaulsandra sűrű szintézise, Balance szürreálisan merengő líraisága és Christopherson jazzes hangvételű lebegései további impulzusok által szélesítették a COIL erejét és hatalmát. A sors groteszk fintora, hogy Balance halála a csoportot ebben az időben egy felfrissült periódusban, újult erőre kapva, kreativitástól duzzadó időszakában érte. 

Azt ki tudta, hogy az orosz NEUTRAL a kezdetek kezdetén metal zenét játszott? Konkrétabban, némi death metal hatás keveredett az experimental-industrial hatásokkal. Az sem volt rossz irány, de igazán erőssé véleményem szerint akkor váltak, amikor megalkották a Cold Plays EP-t és (többek között) a ROMOWE RIKOITO segítségével megvalósult koncertprogramjukat tökélyre fejlesztették, majd meg is jelentették Walpurgis Night at Luisen Kirche (Koenigsberg Live) címmel. Ettől kezdve az útról igazán soha le nem térve készítették a jobbnál-jobb lemezeket (feltétlenül ki kell emelném még az ALLERSEELEN és a OTZEPENEVSHIYE társaságában készített Georg Trakl-féle főhajtást), megingathatatlanul járva az ösvényt, káprázatosan megkapó szerzeményeikkel nem ritkán könnyeket csalva a hallgatóik szemébe.

A Last Tale Of Love album már a címével is rendkívüli mélységekről és magasságokról árulkodik, nem is okoz csalódást egyetlen lemezre préselt hang sem. Végig elmondhatatlanul szép dallamokkal, ámulatba ejtő hangszeres játékkal és tökéletes (férfi-női) énekkel varázsol a NEUTRAL, ezek a zenészek valóban szívből játszanak, mellőzve minden felesleges manírt, ha kell, harciasan ostromolva a lelkeket, ha kell a legmélyebb bánatot festve meg hangok által, és mindezt olyan kristálytisztán és természetesen, hogy téli fagytól jeges hegyi patakok vizének nemességével és makulátlanságával tudom a legmegfelelőbben leírni az élményt. A Dust Of The Stars duettjére már szavak sincsenek, ezt mindenkinek hallania kellene, ahogy a HP Lovecraft által inspirált Festival is feltétlenül kiemelésre érdemes (még az eleinte egy kicsit furcsán ható, később már kedvelhetően zakatoló dobok is rabul ejtenek), habár a témaválasztás nekem továbbra is meglepő egy kicsit, de maga a dal annyira jól sikerült, hogy minden esetlegesen felmerülő kétséget magabiztosan söpör el. A komplett lemez vitathatatlan remekmű, minden ízében és minden pillanatában a neofolk legszebb arcát mutatja. Makulátlan.

A koncepcióját tekintve nem ritkán zavarosba hajló (vagy inkább megmosolyogtató) olasz TEATRO SATANICO bizonyos körökben legendás formáció, én magam soha nem követtem igazán szorosan a munkásságukat, de azért ismerem több kiadványukat és ezek többségében tetszenek is, így tehát kíváncsian vártam az Enochian Musick For Beginners megjelenését is.

Sercegő zajfolyammal indul a korong, kevés lényegi kapaszkodóval, annál több destruktív fantáziával, majd egy egyszerű, de hatásos dobtémával és visszafogott, ám szanaszét effektezett énekkel megerősítve, sztenderd, ritmusos industrial hömpölygéssé dagadva. A komplett album egyik pillére az elektronikus alapokra érkező zajok dallamokká rendezése, ami által a struktúra viszonylag gyorsan kiszámíthatóvá válik és ezzel el is érkeztünk az Enochian Musick For Beginners egyik gyenge pontjához. Sajnos ezek a dalok nem képesek valódi izgalmakat generálni, nálam legalábbis több alkalommal az érdeklődés helyett inkább az unalom ütötte fel a fejét. Mintha egészen egyszerűen csak témák lennének egymásra halmozva, mellőzve a kiforrott koncepciót. Az Enochian I (Levanael) esetében azért tetszik az improvizációs hatás, határozottan el tudom képzelni, hogy a rögzítés során pusztán az ösztönök által vezérelve, első nekifutásra született meg a dal, jót is tett neki, nyers, nincs túlgondolva, mégis az album egyik igazán kiemelkedő pontja. A záró Amalantrah nyújt még hasonló élményt, de itt már ismét a lüktetésé a főszerep, örvénylő viharként ható hangfolyam zárja le ezt a bő egy órát, kicsit olyan, mintha a korai ALLERSEELEN találkozna a még inkább korai, önmaga inverzébe hajló KRAFTWERK karcosabb oldalával és ennek alkalmával megszületne egy démoni rítus aláfestő zenéje. Táncolható, mégis delejes, számomra a Enochian Musick For Beginners egyik legerőteljesebb pontja.

Összességében, sajnos nem kihagyhatatlan és egy ilyen veteránnak számító csoporttól talán kicsit többet vár az ember, de akinek alkalma nyílik a meghallgatásra, az adjon egy esélyt ennek a kiadványnak, ha nem is ejt rabul a zene, mégis megéri a ráfordított időt.

Ha van zenész a neofolk (és társai) berkein belül, akit szükségtelen bemutatni, akkor az biztosan Michael Cashmore. Habár ő maga folyamatosan rendkívüli szerénységgel, sőt, önkritikusan nyilatkozik kvalitásait illetően, az általános vélemény vele szemben elsöprően pozitív, mind technikai, mind a kompetencia vonatkozásában. Nincs is helye a szócséplésnek, belevágok a sűrűjébe.

A dupla vinylen megjelent The Snow Abides Completely az 1999 és 2001-es évek között készült összes felvételt tartalmazza az eredeti The Snow Abides projektből, egy 12 tételes varázslattá duzzasztva, amelyek közül öt korábban kiadatlan szerzemény, a nagyszerű David Tibet közreműködésével. A dp-motiv olvasói között talán nincs ember, aki nem ismeri az eredetileg 2006-ra datálható The Snow Abides albumot, amely vendégzenészek impozáns seregével lett formába öntve (Dan Bradley, John Contreras, Antony Hegarty, Hannah Horton, Jeremy Jackson, Ruth Jones, Alistair Kennedy, David Tibet, Stephanie Wellings), és már a megjelenés idején elképesztő ováció fogadta. Ez a lelkesedés az idő múlásával legendává nemesítette ezt az összefogást és ezt erősíti tovább a Svart gondozásában megjelent, kiegészített dupla vinyl. Ahogy hallgatom ezt a kiadványt, akaratlanul is a legszebb idők emlékei tolulnak fel bennem, a CURRENT 93 zongorás, "csendes" korszaka, a NATURE AND ORGANISATION szárnybontogatása, majd kiteljesedése, a hangok tökéletes egybecsengése olyan magas fokú harmónia által, amit szavakkal megfelelően leírni és érzékeltetni lehetetlen. Ha létezne egy csarnok, ahol ahol a neofolk díszemelvénye állna, akkor ott Michael Cashmore és a hozzá köthető varázslatos zenék örökös, kiemelt helyen lennének márványba öntve, a hang örök dicsőségét hirdetve. Zeneiségében egy egészen elképesztően gazdag életmű összegzéseként is felfogható ez a kiadvány, hiszen tökéletesen foglalja keretbe mindazt, amiért a legmesszemenőbb örök tisztelet övezi Michael Cashmore zenei életútját és döbbenet, hogy a fentebb felsorolt művészek micsoda alázattal vegyes tisztelettel közelítettek ahhoz a kitüntetéshez, hogy ezt a zeneművet gazdagíthatják játékukkal és hangjukkal. Tisztelet minden irányból és minden vonatkozásban.

Csak a rend kedvéért, a The Snow Abides Completely megjelent fekete színű dupla lemezen, illetve fekete/piros splatter és fekete/sárga splatter korongokon, továbbá átlátszó piros és átlátszó sárga verzióban.

Az alábbiakban a kanadai TITHING zenekar At The Mystery's End című, hamarosan megjelenő lemezéről teszünk közzé némi információt. Az SP Haché által vezetett csoport számos vendégzenésszel kiegészülve alkotta meg rendkívül erőteljes, a tengerentúli folk zene jegyeit magán viselő, lendületes és ezzel együtt bűbájosan magával ragadó szerzeményeit, a kortárs előadók által már kitaposott ösvényen haladva, de ezzel párhuzamosan a saját hangját is keresve, önmagukat egyfajta kísérteties, bombasztikus és delejes dark folk skatulyába helyezve. A vinyl verzió az Ætheric Recordings, míg a CD a House of Inkantation kiadásában lesz elérhető, a kazettát pedig a zenekar házikiadója, a Small Offerings gondozza és várhatóan az idei esztendő áprilisában vagy májusában fog megjelenni.

A tengerentúli BACKWORLD soha nem volt a neofolk műfaján belüli "szélesebb rétegek" által igazán ismert és kiemelten kedvelt zenekar, mindig kicsit a háttérben tették a dolgukat (többnyire kifogástalanul, úri eleganciával), a komolyabb ismertség mindig elkerülte őket (annak ellenére is, hogy a műfajhoz köthető körökből számtalan magasan respektált művész segítette a munkájukat különböző formákban), én mégis az egyik legnagyszerűbb zenekarnak tartom őket, megkapó líraiságuk és hihetetlen drámai vénájuk okán, aminek epicentruma és szíve kétségtelenül Joseph Budenholzer.

A For The Life Of The World album egy hosszabbnak mondható viszonylagos csendet tört át megjelenésével, mivel a nagyszerű, 2011-es Come The Bells óta mindössze két "nem hivatalos" kiadvánnyal jelentkezett a csapat, amik ráadásul nem is tekinthetőek feltétlenül az életmű részének, lévén a The Fourth Wall (tudomásom szerint) soha nem jelent meg hivatalosan fizikai hanghordozón és "mindössze" koncertfelvétel, míg a The Hound Of Heaven - A Paraliturgical Opera In One Act (csupán CD-R formátumban) a mai napig vita tárgyát képezi a rajongók körében, tekinthető-e egyáltalán BACKWORLD kiadványnak, de az kétségtelen, hogy érzelemdús zeneiségével és rangos vendégművészek sorával megkoronázva, feltétlenül érdemes a figyelemre. De kanyarodjunk vissza a jelenbe és hallgassuk a For The Life Of The World albumot. Azt már az első hallgatás után leszögezhetem, a BACKWORLD nem eszközölt éles változtatásokat, továbbra is a csendesen, de megkapó drámaisággal megfogalmazott, ezer közül is felismerhető, csak rájuk jellemző (neo)folk zenét művelik, lélekmelengető, ábrándos formában. Ez a szavakkal nehezen leírható, példátlanul drámai megközelítés és sallangmentesség a kezdetektől követi a BACKWORLD életútját, egészen egyszerűen nem lehet nem beléjük habarodni. A The Children Of Eden (vagy akár az All Things, de sorolhatnám végig a dalokat) például egy hegyi patak tisztaságával szól, végtelen természetességgel, kristályosan és kétségbe vonhatatlan eleganciával. Az Ashes To Diamonds nálam elmúlt tíz esztendő egyik leginkább magával ragadó himnusza, letisztult drámaisága egy örökös metamorfózist fest le előttem a felemelkedés útján, ahol a test már visszafordíthatatlanul a múltba veszett, a lélek mégis szárnyal. Ahogy elhalkul a dal, szinte fájdalmas a mindent körülölelő csend. Tökéletes darab, de ez határozottan kijelenthető a komplett album kapcsán is, sehol egy hangosabb, erőszakosabb, fülsértő hang, ezek a szépségbe olvadó, megkapó dallamok a legszebb, legnemesebb érzelmek metaforái. A BACKWORLD alkot és felemel a zenéjével, ezt mindenkinek hallania kellene. Ja, és a The Hidden Order Of Things / Walk Through The Garden leírhatatlanul érzéki párosánál a legzordabb jellem is esélyt kap a fellegek közé emelkedve szárnyalni. 

A svéd ARDITI nálam a zenei elkötelezettség és a minőség szinonimája. Bő 20 éve szállítják töretlen lendülettel, csaknem példa nélküli stabil minőségben a kiadványokat, meglepő termékenységgel, így tehát rendkívül imponáló az összkép, és az Emblem Of Victory egyértelműen tovább erősíti ezt a megállapítást.
Számomra a Marching / Spirit / Imposing trió a martial industrial bevehetetlen fellegvára, ahol akad ugyan minimális hely mások számára is, de elenyésző létszámban, és hangsúlyoznom kell, az ARDITI nálam még soha nem lőtt bakot, vagyis a dobogóról lemaradó kiadványok is rendkívül közel helyezkednek el, a csúcs árnyékában. Ebbe az utóbbi halmazba tartozik az Emblem Of Victory lemez is, az elit trióba ugyan nem férkőzik be, de ott van szorosan a nyomukban. A megszokott képlet ezúttal is tökéletesen működik. Harcias dobolás, dühtől feszülő ellenállhatatlan erő, nagy ívű vonósok tömkelege, kórusok, lélekrepesztő robajok és hősies dac burjánzik minden pillanatban, elszánt előretörésként festve le az ARDITI menetelését. Ez maga a martial industrial esszencia, megtiszteltetés akár csak hallgatni is ezt a lemezt, aki egyszer a hatása alá kerül, az soha többet nem szabadul a delejes vonzás alól. Aki hallott tőlük egy lemezt, az hallotta az összeset. Ez a megállapítás a legtöbb zenekar esetében inkább kritika, de nem az a svéd duó vonatkozásában. Ilyen magas minőséget képviselni egy zenei életúton keresztül, az ösvényről soha le nem térve, minimum kivételes adottságot feltételez és feltétlenül főhajtásra késztet, annyi kiegészítéssel élve, hogy az ARDITI véleményem szerint elsősorban a sorlemezeken mutatja meg ellenállhatatlan erejét, a nem csekély számú kislemezeiken azért akadnak kevésbé eltalált megoldások is. A feléjük irányuló általános megbélyegzés és kirekesztés folyamatos kísérlete pedig csak tovább emeli heroikus küzdelmük nemességét és pompáját. A kezdetektől fogva, Marching On To Victory! 

A 2024-es esztendő a CURRENT 93 vonatkozásában fokozottan aktív év volt, hiszen a rendkívüli változatossággal bíró, visszatekintő vinyl korongok mellett a Sketches Of My Nightmares And Dreams Occuring CD is napvilágot látott, ami ugyan szintén nem sorlemez, de rendkívül érdekesnek mondható és egyetlen, igazán elszánt rajongó gyűjteményéből sem hiányozhat. A Cashen's Gap a jelek szerint megfelelő otthon David Tibet és csapata számára, habár általánosságban az általuk (is) megálmodott és formába öntött artwork engem kevésbé nyűgöz le, és akkor még diszkréten fogalmaztam, hiszen például a The Light Left You Quite-féle megoldás részemről minden idők egyik legpocsékabb csomagolása és megoldása, szerencsére nem is ragaszkodtak hozzá sokáig, de azért nem is tekinthető egyszeri fellángolásnak, sajnos. Ebben a rendkívülinek mondható dömpingben számomra ugyan pont ez a CD jelenti a legcsekélyebb élvezeti faktort, lévén, az itt hallható spoken wordbe oltott kísérleti őrület kevésbé áll hozzám közel, mint bármi más, amit a CURRENT 93 zeneként a lelkünkbe fecskendezett ebben az évben, még ennek ellenére is igen érdekesnek és élvezetesnek találom ezt a korongot is, csupán ritkábban hallgatom, akár bármelyik évfolyamtársával szemben. A megjelenése idején a Horsey kapcsán voltak ennyire felemás, egyszersmind kontrasztos érzéseim, mámorító, egyszersmind mégis kijózanító módon, de idővel azt a kiadványt is elfogadtam, sőt, a szívembe zártam, ehhez képest a Sketches Of My Nightmares And Dreams Occuring még gyorsabban is érett be nálam. A David Tibet zenei életútjára olyannyira jellemző muzsikába oltott műfaji bakugrások egész tárháza várja a tapasztalt hallgatót, és a legszebb, hogy az avatott fülek meg sem lepődnek, hogy egy bugyuta dallamot egy karcos zajhalmaz követ, majd hirtelen egy dörgedelemmel felérő beszéd következik, hogy mindez végül már-már free jazz ösvényeken meneteljen tovább. A műfaji kakofónia itt ugyan esetenként súrolja a katyvasz fogalmát, paradox módon mégis döbbenetes rendszer rajzolódik ki a folyamat végén. David ezeket a darabokat a legprecízebb struktúra alapján építette fel, semmit sem bízott a véletlenre, így egy rendkívül nehezen befogadható és értelmezhető, arrogánsnak mondható kinyilatkoztatás született, ami mégis tele van érzelmekkel és a hősünkre kezdettől fogva olyannyira jellemző, meglett kora ellenére is gyermeki bájjal. A CURRENT 93 hosszú évtizedek óta tartó rendkívülinek mondható, töretlen népszerűsége természetesen továbbra is a kultuszt élteti teljes joggal, kétség nincs, varázslat van, mindenfajta kéretlen szócséplés pedig feleslegesnek mondható, így inkább le is zárom a mondandóm.

Két monumentális hosszal bíró verzió a lemez címadó szerzeménye kapcsán, a NURSE WITH WOUND műhelyéből, inkább a letisztultabb ambient experimental vonalról, ami hozzám történetesen közelebb is áll, különösen, ha konkrétan Steven Stapleton munkáit helyezzük górcső alá. Messzebb megyek, konkrétan a Salt - Music From The Horse Hospital mellett számomra ezek az egyértelmű csúcspontok a korosodó géniusz életművét tekintve és azért ez nem kis dolog egy ennyire szerteágazó és terjedelmes életmű esetében, de azt feltétlenül le kell szögeznem, kevesen értik és érzik ennyire ezt az érdemben és értékkel nehezen megfogalmazható zenei struktúrát, és még kevesebben képesek ilyen magas fokú ízléssel uralni. 2007-es és 2012-es verziókról van szó, nem meglepő módon a filmzenei hangulattal bíró momentumok (nem véletlen a társítás, hiszen kifacsart módon ugyan, de köze van Peter Strickland "Varga Katalin" című 2009-es munkájához) dominálnak, kevesebb a váratlan meglepetés, valamint a felzaklató, karcos, kísérleti zajongás. A partnerek (Geoff Cox és és az elmaradhatatlan Andrew Liles) ezúttal, úgy tűnik, sikeresen tartották kordában a mostanra már deresedő hajú és szakállú művészt, így némileg letisztultabb és befogadhatóbb kompozíciók születtek, sajnos azonban kevés lényegi meglepetéssel, hiszen mindkét szerzeménnyel találkozhattak már korábban is az érdeklődők, de így, ebben a páros formában, önálló megjelenésként természetesen továbbra is megfelelő értéket képvisel. Érdekesség, hogy a kiadvány újrahasznosított öko-korongokra lett préselve, amely technika a zene minőségét hátrányosan semmi esetre sem befolyásolja.

A NAPSORVADÁS egy 2024-ben életre hívott magyar zenei csoport, amely az önálló hangok keresése mellett többek között az 1990-es évek klasszikus angol neofolk és experimental industrial zenei törekvéseit kívánja megidézni (az egykori World Serpent-kör és egyebek), a társműfajok bevonásával, sok-sok dobolással, fülfacsaró zajjal és a mai kor vészterhes csapásainak minden hordalékával együtt. Ez "csupán" háttérzaj, vagyis egy halmaz, amiről egy efféle kinyilatkoztatásnak szólnia kell, ami tükrözni próbálja a mai világ csaknem minden vonatkozásban pusztulásba tartó útját. A bemutatkozó fizikai hanghordozó előkészítése, a zenei anyag rögzítése folyamatban, a csoport tervei szerint nem kizárt, hogy még ebben az esztendőben elérhetővé is fog válni.  

A zene tekintetében semmilyen extrát nem  tartalmaz ez a dupla vinyl korong az eredeti kiadványokhoz képest, de például, aki esetleg a megjelenésekor lemaradt a Take Care And Control lemezről, de szeretné pótolni, annak hasznos és gazdaságos megoldás lehet, hiszen az 1998-as vinylt ma már csupán másodkézből lehet beszerezni, borsosnak mondható áron. Az Operation Hummingbird esetében egy hangyányival diszkrétebb a helyzet, de egy hiánytalan, jó állapotú példány ebben az esetben sem olcsó tétel. Így tehát, aki nem ragaszkodik az eredeti kiadványokhoz, az ebben a formában viszonylag kedvező áron szerezheti be még mindig (az évszámból látható, azért nem egy friss, ropogós megjelenésről van szó) egy dupla vinylen ezeket a remekműveket, Európán belül például a francia Steelwork által, amely kiadó a lemezek eladásából származó bevételt jótékony (?) célra ajánlotta fel.
 
Nos tehát, ahogy a bevezetőben említettem, a zenét tekintve nincs extra az eredeti anyagokhoz képest, ellenben a borítók egészen friss megközelítés által lettek megálmodva és kivitelezve, ami azért szerintem akár visszás benyomást is kelthet és akkor még rendkívül visszafogottan fogalmaztam. A Douglas és Albin között annak idején kicsúcsosodott konfliktusok kapcsán a rajongók (sajnálatos módon) szerintem nagyrészt megfelelő információkkal rendelkeznek, de azzal kapcsolatban talán már egy picit árnyaltabb a kép, hogy Albin halálakor ugyan úgy tűnt, hogy Douglas a megrendültségének ad hangot (fogadjuk el, hogy így volt), ellenben nem sokkal a szomorú eseményt követően megszületett ennek a kiadványnak az ötlete, majd a terveket tettek követték és hamarosan piacra kerültek a vinyles verziók (korábban már volt egy ilyen - vagy inkább ehhez hasonló - bootleg, de akkor csupán CD formátumban). Tényszerűen annyit közölnék, hogy a vinyl verziókról Albin informálisan gyakorlatilag eltűnt, mintha soha semmi köze nem is lett volna ezekhez a kiváló szerzeményekhez. Ennek természetesen jogi következményei is voltak (a történetnek ezt a részét is viszonylag sokan ismerik), de erre én inkább nem térnék ki, véleményem szerint ez szigorúan csak a legszűkebben érintett személyek dolga kellene, hogy legyen, de persze a pletykáknak nem egyszerű útját állni. A Take Care And Control és az Operation Hummingbird véleményem szerint a DEATH IN JUNE életmű két megkerülhetetlen darabja, egy egykoron létezett barátság kiváló lenyomata és gyümölcse, így tehát kétségtelenül egyértelmű folt a történeten, hogy mindez megtörténhetett, de nem tisztem ítélkezni, a véleményemet sokakkal ellentétben pedig megtartom magamnak, pusztán a zene kapcsán pedig minden rajongó tisztában van azok értékével. Az itt tárgyalt megjelenés sárga, piros és lila splatter, továbbá kék, sárga és fehér splatter, valamint fekete formában érhető el, összesen 1000 példányban. Az általános megítélésüket talán jól tükrözi, hogy a mai napig elérhetőek néhány terjesztő által.

Az angol SATORI részemről az egyik legérdekesebb, a műfaji határokat folyamatosan feszegető dark ambient-industrial formáció a palettát tekintve (Justin Mitchell távozása óta egyre távolabb az ambient mezőktől, közelítve a power noise kaszabolásokhoz), a Cold Spring kiadó egyik legstabilabb zászlóshajója és a színpadi életük is aktívnak mondható, nem csupán a stúdiók mélyén bűvészkednek tehát az urak. A kezdeti, tiszta ambient megoldások közé már korán beúsztak a ritmikusabb, karcosabb, helyenként akár power electronincs megoldásokra emlékeztető megnyilvánulások, és mindezek feltétlenül a SATORI javát szolgálják, hiszen kétségtelenül megkérdőjelezhetetlen ízléssel és eleganciával történt mindez a múltban és történik most, a jelenben is. A Pilars Of Salt egy rendkívül innovatív alkotás, talán elektronikus kísérleti zeneként a leghelyesebb leírni (helyenként táncolható megoldásokkal tarkítva, de akadnak súlyosabb, noise-ba hajló szabdalások is, sőt, inkább talán már ezek dominálnak), amelyben tökéletes egységbe forr a (kissé már háttérbe szorult) dark ambient, a power electronics és a ritual industrial. A hasonló műfajú próbálkozásokkal minimum Dunát (vagy stílszerűen, Temzét) lehetne rekeszteni, de a SATORI stabilan és elegáns módon emelkedik ki a lemorzsolódó feleslegből. A tételeket szükségtelen külön boncolgatni, ahogyan az albumot is érdemes mindig egyben hallgatni, megszakítások nélkül, hiszen így éri el a megfelelő hatást egy szilaj módon örvénylő hangorkán által. Nem egy hétköznapi, esetleg könnyűnek nevezhető hallgatnivaló, de a Pillars Of Salt egy kivételes érzékkel, ösztönösen a felszínre törekvő, remekül megfogalmazott, kortárs industrial zenemű, ami feltétlenül érdemes a koncentrált figyelemre, függetlenül a már-már fullasztó méreteket öltő zenei dömpingtől. A SATORI úgy halad párhuzamosan a korral és fejleszti önmagát, hogy közben nem téveszti szem elől az önmaga által megfogalmazott alapelveket és a tradíciót. 

A tavalyi esztendő trilógiájának záró darabja a két előző epizódhoz hasonló módon rendkívül magas színvonalon teljesít, az abszolút értékálló és legendás Imperium reanimálásával és kiteljesedésével. Az 1987-ben megjelent klasszikus lemez a CURRENT 93 egyik legjelentősebb alkotása, az experimental-industrial szcéna megkerülhetetlen darabja, filozófia a zenében, minden pillanatát, minden hangját mélységes érzelmi és szellemi habarcs fogja össze, az egyetemes zene egyik legtökéletesebb kinyilatkoztatása. Legalábbis szerintem. A Damn Imperium is hasonló minőségben szól, de az eltelt idő súlya paradox módon befogadhatóbbá teszi ezt a megközelítést. A háttérben rejtőző, szolidan tekergőző dallamok lassan bontakoznak ki, mérhetetlen méltósággal és eleganciával érik el a hatásukat, a vezérdallam rendre felbukkan, majd elillan a hangok által keltett ködben, mindezt olyan dinamikus eleganciával, hogy arra nincsenek szavak. Megkapó érzelmi bicsaklások facsarják a hallgató szívét, kétség kívül a CURRENT 93 legszebb pillanatai kergetőznek néhol finomra csiszolt, másutt klasszikusan nyers hangképek formájában, úgy, ahogyan arra csak a legszűkebb elit képes. Ahogy már a lelkünkbe csiszolódott: "Egy nemzedék elmúlik, de egy másik generáció érkezik és a föld örökké megmarad". A CURRENT 93 ismét az önmaga farkába harapó kígyó metaforája, ahol a végtelenbe vezető út is elágazik, lehetőséget kínál, de végül elkerülhetetlen a szembesítés és David Tibet mindezt paradox módon mégis önfejlesztésre használja, teszi mindezt kifogástalan ízléssel és eleganciával. Egy összefüggő, szuggesztív hangfolyam, egyszerre vészjósló, mégis felemelő, fanatikus céltudatossággal és Tibet látomásaival keveredve karneváli kakofóniában, zeneileg mégis meglepően letisztultan, egy újabb építőkocka a végtelenbe nyúló bölcsesség ösvényén. 

Ugyan ez a nagyszerű album már három éve megjelent CD-n, a vinyles kiadásra azonban egészen a tavalyi évig kellett várni, de kétségtelenül megérte, még annak ellenére is, hogy mindkét korábbi verzióhoz képest (a nagyméretű korong fizikai paramétereinek okán) kevesebb dal érhető így el. Ez sem feldolgozhatatlan probléma, különösen úgy, hogy a birtokomban van az extrákkal bőségesen felvértezett díszdobozos CD kiadás is.

A LEGER DES HEILS egyik legfőbb erénye véleményem szerint, hogy kivételes érzékkel kereszteznek álláspontokat és műfaji paramétereket, ezáltal zenei spektrumokat, a Sonnenflammen esetében ez a kijelentés már a korongot indító első két dal képében fényes bizonyítást nyer. Míg a Gabeta egy monumentális, lassan kibontakozó martial-neoclassical himnusz, az ezt követő Kingdom's Come egy velős, viszonylag rövid, klasszikus vénával bíró neofolk gyöngyszem. A Chariot Of Fire azonban még tovább is feszíti a húrt ezen a fronton, hiszen egy pompázatos military pop dal, elképesztő húzással, könnyen megjegyezhető, már-már slágeres (a szó legnemesebb értelmében) darab, a már szinte védjegynek számító csőharang kísérettel és itt még csupán a korong egyharmadánál tartunk. Mario hangja vérbő, energiával telt és érzelmektől fűtött, klasszikus "német neofolk" énekhang, a legjobb fajtából. A hangszerelés persze nagyrészt az elektronikára hagyatkozik, de mindezt kivételes érzékkel és ízléssel formába öntve, a gitárokat a BARDITUS és a SONNENTAU soraiból is ismert Andreas Arndt játszotta fel, tökéletes technikával és dinamikával, sodróan hipnotikus hatást eredményezve, egészen elbűvölő hatást biztosítva. Ékes példája ennek többek között a Scarlet Flower Seeds, ami szintén egy tradicionális neofolk dal, de inkább a büszkén menetelő, ékesen szóló - ábrándozásnak ezúttal nincs helye. És mindezt az Europa emeli további magaslatokba, majd koronázza meg, ahol minden hang teljes pompájában tündököl, dicső érzelmektől fűtött, magasztos temperamentummal megkoronázva, és ez utóbbi kijelentés igazán helyénvaló, egyszersmind borzongatóan találó metafora. Ezen nincs mit csűrni-csavarni, a Sonnenflammen egy a zene nyelvén csiszolt ékkő.

A fekete vinyl verzió 111 példányban érhető el, a vörös, kézzel számozott korong 50 példányos, míg a 30 példányban útjára engedett box (az átlátszó, vörös korongon túl ékszer, felvarró, képeslap és egyéb kiegészítő) közvetlenül a megjelenéskor el is fogyott. Nem lep meg, hiszen a Sonnenflammen mestermunka.

Az alábbiakban a honi kísérleti zenei kör egyik igazán jelentős személyisége került kés alá, akit a határainkon túl is rengetegen ismernek és elismernek. Múlt, jelen és jövő tökéletes harmóniában, a zene nyelvén

 - Üdvözöllek, Kálmán! Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést a beszélgetés kapcsán!

- Én köszönöm a megkeresést. Nem vagyok hozzászokva ehhez a szerephez, az biztos.

- Mit jelent ma a számodra a DARK WATER MEMORIES? Közel 30 esztendős ez a formáció. Mi volt a cél a kezdetekkor és mik a terveid a közeljövőre nézve?

- Nagyon bensőséges a viszonyom a projekttel. Hadd kezdjem messzebbről: noha gyakorlatilag a születésem óta zenével vagyok körülvéve, mert édesapám elismert zenész is volt, a saját szerzeményeimet megvalósítani csak 12 éves koromban kezdtem, amikor egy gyermekkori barátom újonnan megalakult garázszenekarába hívott dobosként. Ebből a formációból lett több metamorfózist követően – de az alapító tagok szilárd jelenlétével – a TÉGLAGYÁRI MEGÁLLÓ, amely két album megjelenése után sajnos különböző földrajzi nehézségek miatt nem folytatta a munkásságát. Az említett második albumon, amely remixeket tartalmazott, már önálló producerként is bemutatkoztam, ugyanis a remixek egy részét én alkottam, a különböző elektronikus tánczenei stílusok mellett egy sötét hangulatú ambient remixszel is előrukkolva. Ez 1998-99 körül történt, de a DARK WATER MEMORIES szempontjából talán még ennél is fontosabb, hogy addigra már volt a hátam mögött két elektronikus tánczenei album mellett két filmzene, amelyek barátaim független rövidfilmjeihez készültek, valamint akkoriban több színházi/bábszínházi előadásnál is közreműködtem zeneszerzőként. Ezek a törekvések olvadtak aztán össze egyetlen projektté, DARK WATER MEMORIES név alatt.
Egyébként a DWM első önálló megjelenése nem ezen a néven, hanem a DARK WATER RITUAL GATHERING projektnév alatt jelent meg, ugyanis itt korábbi zenekarom tagjai segédkeztek nekem különböző hangszeres sávok feljátszásával. Tulajdonképpen úgy történt a dolog, hogy hatalmi szóval megmondtam nekik, mit akarok hallani, és ők engedtek nekem a gitár- és vokáltémákban. Én nagyon jól szórakoztam; ők nem tudom, mennyire. Ez a helyenként sötét, másutt pszichedelikus anyag egyébként mind a szövegeiben, mind a dallamvilágban és hangszerelésben erősen magán viseli Edward Ka-Spel hatását.
Később persze sokkal egyszerűbb volt, ha minden hangszert én szólaltattam meg, és a zene nagy részét meg a végső mixet a szoftverek segítségével a saját magányomban, otthon is el lehetett készíteni – onnan lehet számolni a valódi DARK WATER MEMORIES felbukkanását.