A dp-motiv időnként retrospektív módon tekint vissza a múltba, mindezek során egynémely különösen fontos (vagy személy szerint annak vélt) zenei kiadványt méltatva. A The Fight Is On válogatás a legendás belga L. A. Y. L. A. H. kiadó véleményem szerint egyik legfontosabb kiadványa, kiváló korlenyomat az indusztriális zene egyik igazán izgalmas korszakából, roppant agilis, ezzel együtt hagyománytisztelő előadókat és szerzeményeket gyűjtve össze.
 
A COIL-tól a Sicktone itt a hosszabb verzióval szerepel, az akkori időknek megfelelően a csoport zajosabb, zeneileg kaotikusabb oldalát domborítja ki, igazán erőteljes, szinte már erőszakos, nem túlzás zajzenének minősíteni, de én nagyon szeretem. A CURRENT 93 percei az A Visit To Doglanddel telnek, ezt nevezem én szuggesztív hangkollázsnak, zseniálisan összeválogatott és összevágott alapokból, nálam egyértelműen az egyik csúcspontja a válogatásnak, de az experimental zenei világban is hivatkozási alap, amit a vezértéma tesz igazán fennköltté, ezzel együtt természetesen baljóslatúvá is. Az életben az egyetlen biztos dolog a halál. A THE HAFLER TRIO a Blanket (Level Approach) tételt tette be a közösbe, hangulatos, repetitív kísérleti zajkollázs, de kevésbé zaklatott, mint az általánosságban megszokott a csoport kapcsán. Robert Haigh a Music For Piano megkapó perceivel nyugtatóan hat a zaklatott lelkekre, kiváló kontraszt a többi előadó kapcsán. A továbbiakban a LUSTMORD szerepel két szerzeménnyel, mindkettő a klasszikus dark ambient iskolapéldája, amiben azért mégis rejtőzik némi megfoghatatlan plusz, nem véletlenül hivatkozási alap a csoport évtizedek óta az industrial zene világában és esetenként azon túl is. A NURSE WITH WOUND a Stick That Chick And You'll Feel My Steel Through Your Last Meal tétellel karcolja a hallójáratokat, Ez a darab tudomásom szerint más helyen nem is szerepel, így a korong leginkább exkluzívabb dala, habár a "dal" címke ezúttal is erősen túlzónak minősíthető, az experimental kavalkád feltétlenül helyénvalóbb. A lezárás az ORGANUM képében érkezik két szintén másutt (ebben a formában) fizikai hanghordozón nem publikált tétel formájában, de a szemfülesebb rajongóknak már azért mégis ismerős lehetett korábbról. David Philip Jackman kísérleti zenei improvizációit a közvélemény a drone zene egyik előfutárának tartja, amit persze eszembe sem jut kétségbe vonni, de az itt felvonultatott Talon és Veil színtiszta zaj- és zörejzene igen magas művészi színvonalon.
 
Valódi időutazás ez az összeállítás abból a korszakból, amikor az industrial zene még a legtisztább úton járt, mentesen minden korcsosulástól és sallangtól, tisztán és erőteljesen, érdekesen és izgalmasan megfogalmazva. Valódi ereklye ez a korong a polcomon, és a kiváló zene mellé megfelelő ízléssel társított artwork dukál, ezt a kiadványt nem érdemes fotókon, vagy az interneten szemlélni, ezt a lemezt kézbe kell venni és úgy csodálni, miközben pörög a lemez a lejátszón. 

Négy évtizednél is messzebbre nyúlik vissza ennek az albumnak a története, de egyrészt emberi áron már nem egyszerű és pláne nem is olcsó beszerezni az eredeti vinylt, másrészt tavaly megjelent újra némi bónusszal és ráncfelvarrt külsővel, így azt gondolom, feltétlenül érdemes néhány szót ejteni róla. 

Az albumot szerintem ismerik már az olvasóink, klasszikus experimental-industrial alapmű a hőskorszak stílusjegyeit hordozva magán, rengeteg fém ütőshangszer és esetenként csilingelő hangkollázs örvénylik magával ragadóan és hipnotikusan, de különböző audiotörésekkel és fúvóshangszerekkel tarkítva, igazi időutazás hallgatni, távol az általánosságban vett és értelmezett zenei megoldásoktól, erőteljes, delejes, valódi rituálé, az eredmény persze könnyen zaklatottá is teheti a befogadót az átlényegülés minőségétől is függően.
 
A vinyl tartalmazza a frissített maszterrel felvértezett album dalait, míg a bónusz CD az eredeti verziót rejti bónuszdalokkal kibővítve. A remaszter véleményem szerint érdemben keveset ad hozzá a Ligeliahorn alapértékeihez (és kicsit feleslegesnek is érzem), de a bónuszdalok érdekesek és teljesebbé is teszik az életművet. A koncepció középpontjában természetesen Richard és Philip Rupenus (akiket THE NEW BLOCKADERS néven is sokan ismernek, és akik gyakran az ORGANUM tagjai is voltak), John Mylotte, valamint Sean Breadin (aki Richard Rupenusszal együtt alapította a MASSTISHADDU nevű, szokatlan rituális projektet) együttműködése állt. A csoportról rendelkezésre álló információk alapján a METGUMBNERBONE mindössze néhány kiadványt jelentetett meg a 80-as évek közepén, és a „Ligeliahorn” volt az egyetlen felvétel, amely túllépett a kazettakultúra kis példányszámú, nehezen beszerezhető kiadványain, és bakelitlemezen is megjelent a mára már megszűnt A-Mission Records kiadónál. A METGUMBNERBONE egy olyan zenei csoport, amelynek felvételei a legelkötelezettebb iparizene-rajongók számára idővel igazi csemegékké váltak és válnak, de most ezzel az újrakiadással talán kicsit szélesebb körök számára is elérhetővé léptek előre. Persze a példányszámok (két különböző verzió 111, illetve 66) kialakításával túlzásokba ezúttal sem estek, nagyon helyesen, ellenben a formába öntés egészen mesébe illően pompázatos, különböző betétlapokkal, matricákkal, grafikákkal, felesleges is ezt szavakkal ecsetelni, aki teheti, inkább rendelje meg, habár mindez immáron komolyabb vadászatot és bankkártya-csattogtatást igényel, de az idő múlásával ez csak egyre nehezebbé fog válni. 

Sok-sok éve, amikor még pelyhes állú sihederként megkezdtem az elmerülést a legkülönbözőbb underground zenei irányzatokban és feltárult előttem többek között az experimental-industrial univerzum, az egyik legtermékenyebb vonatkozó és kompetens forrást a hazai Második Látás fanzine biztosította számomra és persze még mások számára is, de ami még különösen és fokozottan elősegítette sokunk számára a muzikális lubickolást, hogy Rácz Misi baráti támogatással és elhivatottsággal igyekezett szórni az igét, jelesül gyakorlatilag bármit szívesen átmásolt bárkinek egy üres kazetta és a megfelelő postaköltség fejében. Így jutott el hozzám a francia BRUME több anyaga is, legnagyobb megelégedésemre. Szóval, nagyon köszönöm, Mihály úr, örök hála!

Az évtizedek során azért a BRUME termékenységével fordítottan arányosan alakult az elkötelezettségem Christian Renou többnyire féktelenül szabad zenei munkássága kapcsán, de alkalmanként azért továbbra is beszereztem tőle ezt-azt. A legutóbbi ilyen beszerzésem tárgya a L'ombilic Des Réves CD, ami meglepetést ugyan semmi esetre sem produkált, egy csipetnyi nosztalgiával fűszerezett lelkendezést annál inkább okozott. A kísérleti zenék tengerén nálam a legtöbb próbálkozás szinte azonnal elmerül, kevés az érdekes és igazán izgalmas kivétel és a BRUME ezen lemeze éppen a határvonalon tobzódik. Konkrétan picit sem bántam meg a beszerzést, de biztosan nem fog minden héten a lejátszómba kerülni a korong, néha azért jó lesz meghallgatni. A klasszikus zaj-zörejes megoldások közé néhol visszafogott elektronikus ütemek kúsznak be kicsit (vélhetően szándékosan) túlvezérelt módon, ezek a pillanatok különösen erős megoldásokat takarnak, ilyenkor fokozottan merengős, "elszállós" zene hallható, amelyben azért mindig ott van a féktelen zaj lehetősége is és nekem ez különösen tetszik, nálam egyértelműen ezek a lemez legjobb pillanatai, amikből persze unos-untalan kirángat valami idegesítő és/vagy csilingelő absztrakt zaj, de ez is csak a kontrasztot erősíti, szóval nem bánom, néha valóban kell az ilyen zene is.
 
Az újrahasznosított kartonból készült, 250 példányos, kézzel számozott, kihajtható borítóval megjelent CD jól mutat a polcon és kellemes érzés a gyűjteményben tudni, akiknek pedig esetleg még nincs meg, azoknak elsősorban a discogs lehet a megoldás, igaz, ott is nagyjából két éve bukkant fel legutóbb eladó példány, szóval távolról sem garantált, hogy könnyű menet lesz a begyűjtés. . 

Michael John Harris azon túl, hogy egészen elképesztően sokoldalú és kreatív zenész, nem mellesleg a szívem egyik csücske is. Szinte bármelyik projektjéről van is szó, csaknem kivétel nélkül megtalál engem egészen bámulatos megoldásaival és gyakran a határokat feszegető fantáziájával. Ékes példája ennek az 1991 óta létező LULL projekt, amellyel hősünk a dark ambient-drone világába repíti minden alkalommal a hallgatóságát. Több fórumon, számtalanszor leszögeztem már, hogy a fent nevezett zenei irányzatok kevésbé élveznek előnyt nálam, de ami jó, az jó, ezt el kell ismerni, márpedig a LULL szerintem nagyon jó. Semmi különös, egyszerűen "csupán" ízléssel és ötletesen tálalja ezt az általánosságban néhol unalomba és önismétlésbe fulladó zenei irányzatot.
 
A Tide szűk hatvannyolc percben, négy tételben mutatja be, hogy hősünk szerint manapság mitől lesz igazán jó egy ambient felvétel. Nem szolgál semmi újdonsággal, nincsenek meglepő megoldások, egyszerűen csak szól a zene, vagy inkább hömpölyög a hangfolyam, mégpedig olyan módon, ami csak a legjobbakra jellemző. A Tide talán kevésbé felkavaró, mint egynémelyik korábbi LULL támadás, de itt annyira szépen úsznak egymásra a témák, a hosszan elnyújtott hangok, és olyan komplex rétegződést produkálnak, hogy az valami bámulatos. A dark ambient világában talán már nem lehet forradalmi újdonságokkal szolgálni, de el lehet (sőt, el is kell) rugaszkodni a futószalagon érkező ötlettelen szolgai másolatoktól. A Tide utazásra visz. Teljes nyugalomban kell hallgatni, figyelni kell rá, megbecsülni, értékelni és befogadni. Komolyan, szerintem a Tide a LUSTMORD legszebb (nem kommercionális) megoldásaival vetekszik, fej-fej mellett hömpölyögnek, a dark ambient legnemesebb pillanatait produkálva. A legkarcosabb tétel ezen az albumon kétségtelenül az Everything Stood Still, de tökéletesen ellensúlyozza a fennmaradó hangóceán fullasztó káprázatát és áthatolhatatlan, dallamtalanul ringató mélységeit. Ez egy gyönyörű album, minden erre fogékony hallgatónak kötelezővé tenném a meghallgatását.
 
CD és vinyl verzión érhető el ez a csoda, és jó hír, hogy több európai terjesztő katalógusában is könnyedén, minden nehézség nélkül elérhető még. 

A japán Hospital és az amerikai Nuclear War Now! kiadók összefogásában szervezett 2024-es Hospital fesztiválra jelent meg ez a kislemez két exkluzív verziós felvétellel. A David Padbury és Trevor Ward által alkotott duó a harsh-power industrial egyik legsokoldalúbb zászlóshajója immáron négy évtizede, és ez a rendkívül szép, ám kevésbé polkorrekt picture, valamint visszafogottan elegáns fekete kislemez igazán erőteljes demonstráció az öregember nem vénember szlogen jegyében. Nem én vagyok a fent említett műfaji irányzatok legnagyobb rajongója és szakavatott műkedvelője, de a THE GREY WOLVES mindig vitt magával, ők igazán erőteljesen és ambiciózus módon szaggatták az érdeklődők hallójáratait a muzikális megoldásaikkal.
 
Nincs ez más módon a lemezre préselt ezen két dal esetében sem. Mind a Bodycount, mind a Deconstruction a harsh industrial legnemesebb hagyományaira építkezve taglózza le a hallgatókat, egy pillanat üresjárat nélkül, hihetetlen érzelmi és ezzel együtt fizikális örvényként. Ezek a percek a bizonytalanokat elriasztják, letaglózzák, míg a befogadókat mámorító felemelkedésben részesítik és ebben egy csipetnyi túlzás sincs. Disztópikus agresszív hangtámadás, valódi erőltetett menet még ez a néhány perc is, de engem nagyon visz magával annak ellenére is, hogy a társított ideológiát helyenként zavarosnak, vagy akár taszítónak is érzem, de a zene minden ellenérzésemet eloszlatja, mint az áthatolhatatlannak vélt sűrű ködöt a viharos szél, miközben fizikálisan cafatokra szaggat, majd újra felépít és így erősebbé is tesz. Ultra ambivalens élmény tehát ez a két dal, de ez igaz a THE GREY WOLVES komplett életművére is, ezzel együtt, vagy talán éppen ezért is, egyértelműen a legnagyobbak között vannak a műfajon belül, nálam legalábbis feltétlenül. 

Lassan, de biztosan csúszik át a dp-motiv a vicces (vagy csupán annak vélt) kiadványok szócsöveként funkcionáló önjelölt rikkancs státuszba, de sebaj. Személy szerint messze nem vagyok keményvonalas Andrew Liles-rajongó, különösen ami a szólómunkáit illeti, inkább "csak" a CURRENT 93 és a NURSE WITH WOUND kapcsán vagyok képes lelkendezni, ha róla van szó. A Han Valen egészen véletlenül jutott el hozzám (ráadásul CD-R, brrrr...), de néhány szót azért még szerintem is érdemes ejteni róla.
 
Egy rögtönzött időutazásnak, friss akusztikus dimenziók bebarangolásának azért tökéletesen megfelel ez a kiadvány (meg úgy általában a művész úr megmozdulásai), hiszen a Han Valent hallgatva a nyolcvanas, kilencvenes évek experimental zenei előretörései jelennek meg a lelki füleim előtt (ismét), abban az időben Dunát lehetett volna rekeszteni ezekkel a megjelenésekkel, és azt hiszem, akkoriban komolyabb nívóval is voltak felvértezve ezek a próbálkozások. Vagy csupán ifjoncként minden újdonság érdekesebbnek tűnt. A Han Valen egyetlen összefüggő, messzemenőkig logikátlan zaj- és puttyogáshalmaz, diszkrét zörejekkel felvértezve, igazi glitch noise maszturbáció. A zajt ebben az esetben persze inkább a "művészi" megközelítés jellemzi, a harsányság kevésbé jellemző, némi spoken word (gazdája a black metal színtéren nem kis ismertségnek örvendő Grutle Kjellson), csipetnyi zenei akrobatika és kalapáló, disszonáns zongora, természetesen mindez rommá facsarva. Ezzel többé-kevésbé le is írtam a lényeget, Nálam ez maximum háttérzene, de ebben a kategóriában is hemzsegnek a sokkal jobbak, de ahogy említettem, nem én vagyok a kiemelt célhalmaz. Legyen a jelszó a minőséget a mennyiség ellenében! 

A hülye nevű (és esetenként kétes sikerű) előadók interkontinentális versenyén komoly eséllyel induló WEVIE STONDER ugyan nem tartozik szorosan a dp-motiv profiljába (nagyon nem!), de a tavalyi Sure Beats Living album eljutott hozzám, és habár néhol kiráz tőle a hideg, bizarr módon mégis tartalmaz elfogadható pillanatokat. Sőt... De ez így már túl pozitív és bizalomgerjesztő, szóval inkább nem sőt. De igazából mindez lényegtelen, aki tudja, hallgassa meg az albumot és döntse el maga. 

Talán kísérleti elektronikus zeneként írható le leginkább a Sure Beats Living, amit a spoken word hangulatú szövegelés koronáz meg, vagy teszi erősen hallgathatatlanná, nézőpont kérdése. Számomra olyan ez a zene, mintha egy meg nem értett popzenész játszana THE RESIDENTS feldolgozásokat (ezt a gyanút a lemezborító grafikája is megerősíti), amikkel szeretne komoly sikereket elérni, de ezzel szemben kapitális bukás lesz belőle. Néhol meglepő ambient, máshol táncolható ütemekkel felvértezett merengés, de számomra igazán soha nem kapja el a fonalat és ahol erőszakosan az eladhatóságra törekszik, ott még akár ellenszenves is ez a muzsika. A kopácsolós megoldások perceiben a THE RESIDENTS mellé felsorakozik még Björk néhány elvetemültsége is, valamint ilyen lehetett volna, ha Frank Zappa elérte volna a nyugdíjas életkort és két felfújt rágógumi majszolása közben elmerengett volna azon, hogy lényegében a zene egy önmaga farkába harapó kígyó. Ez a megvilágosodás azonban biztosan nem nyújtott volna megkönnyebbülést senkinek, inkább csak még mélyebbre ásta volna önmaga sírvermét, mert habár a WEVIE STONDER nem szeretne többnek látszani, mint ami, mégis felmerül az örök dilemma: érdemes volt?
 
Vinylen és CD formájában is elérhető még a Sure Beats Living számos terjesztőnél, de kivételesen arra bíztatok mindenkit (korrekt, vagy inkorrekt módon, nézőpont kérdése), hogy első körben inkább hallgassa meg online a produkciót, mert ez az album még az én gyomromat is megfeküdte némelyik megoldásával. 

Steven Stapleton erre a kiadványra egy ír multiinstrumentalista úriemberrel állt össze, és a végeredmény egészen kellemesre, hovatovább a legnemesebb értelemben szórakoztatóra sikerült, legalábbis nekem néhány meghallgatás után feltétlenül ez a benyomásom.

Táncolható, ritmikus pillanatok keverednek visszafogottabb zajokkal, experimental-ambient hátterekkel egyfajta lüktető és részegítő örvényt teremtve, amiben egészen egyszerű elmerülni, lágyan és ringatóan szippant magába, vagy inkább húz le a mélybe, de mégis szakadatlanul ismét a felszínre engedve. Ez a korong nem a radikálisan kitekert zajok okán lesz emlékezetes, de persze időnként felsejlenek az acsarkodóan torzsalkodó megoldások is, inkább az absztrakt, mégis magával ragadó harmóniák emelik ki a dömpingből. A The Psychobabbler's Shroud például olyan valóságfacsaró merengés, amire igazán ritkán akad példa még a NURSE WITH WOUND-életműben is, de ettől még természetesen ott van általa a jól ismert hangulat és párhuzamosan kellően fel is zaklat az ösztönös mágiájával. Unalomig ismételtem már számos alkalommal, de erről az albumról nehéz objektíven (szubjektíven is) nyilatkozni, ezt a lemezt hallgatni és hallani kell. Nem egyszerű zene és nem is tipikusan NURSE WITH WOUND (ha létezik egyáltalán ilyesmi), és mégis ezer közül felismerhető, vélhetően inkább a komplikáltabb hallgatókat célozva meg, de próbálkozzon vele bátran bárki, megéri a ráfordított időt feltétlenül.
 
CD és vinyl verzióban jelent meg, én a vinylt választottam, annak ellenére is, hogy egészen hajmeresztő "aqua marine transparent" színben érhető el, ami magyarra fordítva kb. bugyikéket jelent, sajnos fekete (vagy bármilyen más emberi) verzió nem létezik belőle, de sebaj. A zene kellemes és nekem tetszik, ez a lényeg. 

A Scott Sturgis vezette CONVERTER hosszabb kihagyás után az idei esztendőben tért vissza a (zaj)zenei csatatérre, rögtön két új kiadványt is publikálva. Én most a The Four Last Things kapcsán teszek néhány megjegyzést, de azt már most le kell szögeznem, hogy az efféle ritmikusabb industrial nem igazán az én terepem, szóval inkább csak kontárként teszem mindezt.
 
A korongra préselt zene akár egy kifacsart, technikailag aktualizált KRAFTWERK is lehetne némi ritmikus powernoise fűszerrel vadítva, de a színvonal és az izgalmi faktor természetesen messze elmarad az ikonikus ősöktől, habár például a Garden Of Earthly Delights egészen kellemes darab, de ezzel nálam el is lövi a puskapor jelentős részét a CONVERTER. Karcosan pattogó témákból áll össze az egész korong, de az időhúzás szerintem egészen nyilvánvaló a témák jelentős részében, ami azért részemről erősen megkérdőjelezi a visszatérés indokoltságát. Az Ant-Zen kiadó mindenesetre teljes mellszélességgel áll a csoport mögött, ennek alapján látnak benne lehetőséget és egyébként sem biztos, hogy én vagyok a legmegfelelőbb kritikusa ennek a zenének, szóval, aki korábban ismerte, esetleg kedvelte a CONVERTER anyagait, az most is szánja rá az időt az ismerkedésre.
 
A fémborítós kiadás, fekete 7"EP szürke kartondobozban, egyedi blokknyomással, 8 oldalas füzettel érdekes megoldás, hiszen a nyomtatott logóval ellátott, két fémlemez közé helyezett panelt állítólag rövidebb időre az időjárás viszontagságainak kitéve érték el a végső(?) formát, de elérhető standard kislemezként is, jelentősen csekélyebb összegért is. 

A HIMUKALT soha nem volt a kedvenc noise-power electronics formációm, a zenéje is többnyire unalmas számomra és nekem túl felszínes, vagy inkább sablonos dolgokat produkál az Ester Kärkkäinen által vezetett formáció. A művésznő zenéiben a vágyakozás, a szexualitás, a harag, a depresszió, az önsanyargatás és ehhez hasonló komiszságok sokasága kerül ütköztetésre, de szerintem annyira elcsépelt és közönséges formában, hogy szinte szóra sem érdemesek bizonyos megnyilvánulásai, pedig sokkal érdekesebben is lehetne tálalni mindezt. 
Az itt tárgyalt Sex Worker egy négy részből álló sorozat gyűjteménye. A zene alapvetően hallgatható, ennél sokkal unalmasabb anyagokkal is lehet találkozni a diszkográfiában, olyannyira, hogy konkrétan a négy korongot első nekifutásra egyvégtében végig is pörgettem, amikor megérkezett hozzám. Akadnak szellősebb pillanatok, néhol szinte már ambient-szerű csapongások, de természetesen a féktelen zaj az uralkodó identitás. Ha kicsit határozottabban gyomlálná a tevékenységét a művésznő és esetleg ritkábban, ellenben jobban átgondolt módon jelentetne meg lemezeket a HIMUKALT, talán előrébb is tartana művészetében Ester Kärkkäinen, hiszen például a kettes fejezet és konkrétabban az Open My Eyes című tétel feltétlenül ebbe az irányba mutat. Nem reménytelen tehát a helyzet, de ha továbbra is inkább a tehetség elaprózása és a kiadványok számának mértéktelen növelése lesz az elsődleges cél, akkor menthetetlenül önnön posványába fullad az életmű. Akár kár is lehet érte. 

Az eredetileg a Sleep Has His House lemezt ékesítő Niemandswasser dal (persze kalandos úton jutott el a hivatalos, sorlemezes megjelenésig és előtte felbukkant "unofficial" meg ilyen-olyan formában máshol is) a kreatív újrahasznosítás, vagy inkább újraformálás egyik legékesebb példája a zenének és közelebbről a CURRENT 93  univerzumnak. Korábban megjelent már fizikai hanghordozón, de a tavalyi esztendőben a Cashen's Gap (vagy inkább a LarkSpur Songs) elérkezettnek látta az időt a kazettás megjelenésre is, rögvest három különböző színben (lila, sárga és csontfehér) is. A fent említett, címadó dal ezúttal hat különböző verziója hallgatható meg a szalagok által, így többek között a korábbi vinyles verziók is. Nem állítom, hogy mindegyik változat telitalálat és élni sem érdemes nélkülük, de egészen érdekes és felemelő pillanatok is akadnak közöttük, a rá fordított időt kétség kívül megérdemlik és teljes bizonyossággal állíthatom, akad olyan őrült, aki az összes kazettás verziót is megrendelte (például én), vagy be fogja húzni a jövőben, mert egyszerűen muszáj. Csodálatos merengés minden pillanatban, hipnotikusan melodikus percek kavarognak szüntelenül, az experimental folk csúcsteljesítményei ezek a megoldások minden tévelygésük és lángolásuk közepette, a zenén túli zenei fortyogásokban, és amikor esetenként megvadul az önismétlés haragos szemű ördöge és igyekszik legyűrni az alkotót, akkor egy csavaros bravúrral mégis hihetetlen magasságokba emelkedik, hogy elbűvöljön a világra szóló csodájával. Ehhez persze páratlan alkalom és megfelelő pillanat szükségeltetik feltétlenül. 

Az alábbiakban a STURMAST második és egyben utolsó önálló albumát gondozó Sun & Moon kiadó búcsúsorai olvashatóak: 

"2006-2007 környékén nyakig ültünk az extrém zenei mozgalmakban, szinte minden a black metal körül forgott, de közben fél szemmel figyeltük, hogy milyen újabb érdekességekkel, újdonságokkal áll elő az akkor éppen csúcsra járatott svéd illetőségű Cold Meat Industry kiadó. 

Minden, ami nem metal volt, de extrém zene, zaj, kísérleti hangok, dark ambient stb., az nagyjából a Cold Meat felől érkezett. 

Nos kérem, ebbe a közegbe hasított villámcsapásként (nincs itt semmilyen túlzás) a magyar STURMAST  bemutatkozó albuma, ez akkor óriási fegyvertény volt, sokan felkapták a fejüket az Ibis Redibis Nunquam In Bello Peribis (Vissza fogsz térni, soha nem fogsz meghalni a háborúban, valahogy igy lehetne fordítani az album címét)  lemezre. Az album nagyszerű sajtóvisszhangot kapott, sokan máris egy új martial industrial-neofolk klasszikusról beszéltek.

Voltak koncertek, itthon és külföldön is, egy komolyabb nemzetközi áttörés is a levegőben lógott, aztán valahogy az egész ellobbant.

Eltelt majdnem húsz év, és itt van az új STURMAST nagylemez, a Nos Ipsi (Mi magunk), egyben az utolsó lemez is, a kör bezárul, hamarosan megjelenik és minden túlzás nélkül állítom, hogy az egyetemes magyar (experimental, kísérleti, hívd neofolknak, akár világzenének, vagy aminek gondolod) zene egyik legjobb és mondanivalójában egyik legfontosabb, leggrandiózusabb alkotása.

Egy kerek, tökéletesen felépített lemez, nem érdemes dalokra bontani, egyben hat igazán, már az első szám kellően hangulatba helyez, ahogy haladunk az album vége felé úgy nő a szinte tapintható  feszültség, hogy végül az album a két legdrámaibb nótában teljesedjen ki, először a Bábel, majd a Prérifarkas rozsdás pengeként hatol át rajtunk, és a mondanivaló napok múlva is ott ismétlődik tudatunkban. 

Ebben a zenei stílusban nem sok ilyen lemez született eddig, mostanában pedig szinte nem is jelent meg ilyen, talán az ARDITI vagy az ALLERSEELEN csinált hasonló stílusú alkotást, mármint hangulatban és zeneileg.

Nem szaporítom tovább a szót, akit érdekel, az úgyis meghallgatja majd és elmeséli azoknak, akiket esetleg elkerült eddig, de bízom benne, hogy utat fog találni minden őszinte és igaz kereső ember lelkéhez!

A Nos Ipsivel egy időben (május 25.) ismét megjelenik a debüt album is, új csomagolásban két exkluzív bónusz dallal a régi időkből!

“magamba zárva a végtelenbe

szakadék felett táncot lejtve

igazságot keresve

sötétben tévelyegve

két út köze, lelkem tüze

szenvedélyem, szenvedésem

kiálts a szélbe, kiálts az égbe

pokolnak tüze, mennynek üdve"

Ezzel a két lemezzel emlékezünk rád, Gábor, nincs halál, a lélek halhatatlan! Az alkotó megpihent és a művek elindulnak a dicsőség útján!

A dicsőség éneke olyan, mint a tücsöké. Mint a méhek zsongása. Semmi varázs. Semmi édesség. Mélyen, mélyen egyhangú és szelíd. 

2026.03.16. 

(Sun & Moon, B.Sz.)" 

Ezen felül a közeli jövőben egy hosszú idő óta bajtársias harmóniában dédelgetett, egy testvérzenekarral közösen formába öntött megosztott posztumusz kiadvány megjelenése szerepel még napirenden a Far From... Records által, ezzel azonban a STURMAST menetelése végleg lezárul majd. A vezér útnak indult, de a lépteit mennydörgő búcsúharsona kíséri, és én magam úgy vélem és úgy érzem, további egy dolog biztos. Találkozunk még. 

A kezdeti idők színtiszta dark ambient zenéje után már huzamosabb ideje a DAWN + DUSK ENTWINED szélesítette a palettát, de túlzás nélkül modernizálta is a struktúrát, ami David korábbi deklarációi alapján kicsit különös, de annyi baj legyen, úgyis a zene a lényeg, minden mást ítéljen meg bárki más.
 
Az alap változatlanul a dark ambient merengés és a pátosszal telt historizáló történetmesélés, de már jelentős mértékben hallhatóak erőteljes ütemek és néhol már-már popzenei elemek, természetesen egy bizonyos határon belül azért. Ettől függetlenül rendkívül kellemes hallgatni az albumot, de nálam sajnos nem lépi át a célnak megfelelő háttérzene korlátait. A kevesebb néha több elv alapján a DAWN + DUSK ENTWINED nálam óhatatlanul is csapdába esik, hiszen az "újraindulás" 2020-as éve óta, tehát az elmúlt hat esztendőben ez már a tizenplusz hivatalos megjelenése a csoportnak mind fizikai formában, mind online módon összességében. Igény nyilván van rá, tehát lehet, hogy csak engem nem talál meg maradéktalanul ez a zene (amely lényegében a 2020-as Crossed Paths és egyéb, korábban már megalkotott dalok új verziója), de nekem mégis megingathatatlannak tűnő kétségeim vannak. Ezt a gondolatmenetet követve, nekem konkrétan ez az album is túl hosszú a hozzávetőlegesen egy órás játékidejével, esetleg határozottabban is lehetne gyomlálni az ötleteket, különösen a dalok struktúrájának tükrében és ezen a ROXY MUSIC átgyurat sem változtat érdemben. A negatívumok ellenére is bátran ajánlom az érdeklődők figyelmébe, én is fogok még adni neki esélyt, de jelentősebb mértékben vélhetőleg nem fog változni a véleményem. 
A kiadvány egy hat paneles öko digifile formában jelent meg és részletes információkat közöl a dalok rögzítéséről, az átdolgozások miértjéről megfelelően informálva az érdeklődőket. 

Azt gondolom, a színtér érdeklődői (esetleg elkötelezettjei?) számára felesleges bemutatnom a minden idők egyik legszimpatikusabb és legvidámabb (gore-grind alakulatokat kenterbe verő) elnevezésével felruházott japán CONTAGIOUS ORGASM csoportot, hozzávetőlegesen negyven éve alkotnak már, szó szerint zajos sikerrel, és habár jómagam azért már kétség kívül kevesebb figyelmet fordítok a megjelenéseikre, alkalmanként azért mégis kellemes rezonancia beléjük botlani. Az itt tárgyalt album tételeit 2023 és 2024 közötti felvételek alkotják, ezúttal csupán duó felállásban formába öntve, de természetesen Hiroshi Hashimotóval a kormánykeréknél, és meglepő módon picit sem meglepő, hogy helyenként úgy szól, mintha a művész urak mindezt egy kedélyes kis kocsmában ücsörögve alkották volna meg, diszkrét üvegcsörömpölés és a törzsközönség minimális háttérsutyorgása közepette. A hét tételes dalcsokorban sötét éjszakai morajok, éles digitális disszonanciák és forrongó hanghullámok áradnak, nem kevés és messze nem visszafogott elektronikus ütemekkel felvértezve, és így ebben a sűrű hangtérben ipari maradványok keverednek filmes töredékekkel, sötét tereket varázsolva elő, amelyek mintha érző lények jelenlétével lüktetnének, lásd, halld, a helyzethez tökéletesen alkalmazkodó, kocsmázó többiek. Meglepő energiával és frissességgel szól a komplett album, az elmúlt esztendőkben azért szerintem ez nem volt mindig így a csoport esetében, de részemről a Behind Closed Doors újra a "hősi idők" fényét idézi, feltétlenül érdemes tehát meghallgatni. Helyenként absztrakt zaj, másutt töredezett kísérleti szöszmötölés, de esetükben ebben semmi meglepő nincs, az említettek az eddigi teljes életutat végigkísérték,  ellenben szokatlan, hogy mennyire célratörő és rendszerezett a komplett anyag, és habár a hírek szerint nem koncept munka, én mégis érzek egy közös szálat, amelyre felfűzhetőek a tételek, és persze a karcosabb ambient szál ebben az esetben is szerepet kap, a nem kevés harsh noise mellett természetesen. 
A csupán vinylen piacra dobott album fizikai megjelenése (az online megoldások kit érdekelnek...) rendkívül elegáns és szép, a borító színes temperamentumát szépen ellensúlyozza a korong visszafogott diszkréciója, tökéletes párhuzam, kifogástalan egyesülés, érdemes tehát beszerezni, a zajzene egyik távol-keleti úttörője ezúttal is minőségi munkát helyezett a palettára, egyértelműen kijelenthető tehát, hogy a CONTAGIOUS ORGASM továbbra is életerős és nyughatatlan, ahogyan annak lennie kell. 

A negyven évnél is hosszabb múltra visszatekintő RAMLEH számomra az egyik legérdekesebb csoport az experimental industrial palettán és (tádááámmm) ez a tézis a Hyper Vigilance által továbbra is megerősítést, valamint új, friss értelmet nyert.
 
Szűk 80 percben szól ez az igazán varázslatos zene a kísérleti psychedelic rock és az ipari zene keresztmetszetében, egy varázslatos szárnyalást eredményezve. A vokális munka magas fokon kidolgozott és meseszép, ami azért az "efféle körökben" nem feltétlenül jellemző, és vastag krautrock szőnyeg uralja a teret, valamint az időt. Ezt a lemezt érdemes komolyabb hangerőn hallgatni, döbbenetes a térhatás és úgy csavar, facsar magával már az első percektől kezdve, hogy arra szavak sincsenek. Ez a korong tökéletes. Ahogy briliáns elegyet alkotva összeolvadnak a hangok, ahogy felépítik a kifacsart dallamvezetéseket, az valami páratlan eredményt produkál. A SWANS és a NEUROSIS leghúsbavágóbb pillanatai ütköznek az EMPYRIUM karcos dominanciájával és a COIL absztrakt eleganciájával. Helyenként még felbukkan a kezdeti évek kérlelhetetlen industrial őrülete is, mérhetetlen pikantériával adagolva, mégis letaglózó módon, hogy könnyedén átússzon valami megbabonázó mélységű elektronikába, ami bátran a TANGERINE DREAM ambient varázslatait idézi fel (micsoda tökéletes dal az Into The Termite Mound), de talán felesleges is szaporítanom a szavakat, nálam feltétlenül a tavalyi esztendő egyik legjobb, legfontosabb lemeze a Hyper Vigilance, és további kiváló hír, hogy az elmúlt években az ínséges időket megtörve a RAMLEH ismét belelendült a koncertezésbe is, aki szemfüles, az idén viszonylag könnyedén elcsípheti őket Európa-szerte. Micsoda páratlan élmény lenne egy koncert Budapesten is! Hahóóó, szervezők!!?...

Eddig mindössze (dupla) vinylen jelent meg ez az impresszív album, de jelenleg is elérhető még több forrás által is, Európában a legegyszerűbben a HHV katalógusából, tökéletesen elfogadható áron. Hajrá mindenkinek a rendeléssel!