A dark ambient nem feltétlenül az én profilom, de ezt millió alkalommal leszögeztem már. Persze akadnak kiváló és kiemelkedő produkciók ezen a fronton is, amik néha maximálisan az ujjuk köré csavarnak, és a zenei univerzumom ezen szegletének az egyik kiemelkedő pontja a finn ARKTAU EOS. A teljesség igénye nélkül, de véletlenül sem igénytelenül a Scorpion Milk vagy az Unworeldes lemezük nálam örök kedvenc, ezzel együtt szinte csaknem a komplett diszkográfiát ide sorolom. A közelmúltban élőben is volt szerencsém látni és hallani őket, nem is okoztak csalódást, ritka érdekes és értékes előadás tanúja lehettem. A Dormiveglia album ugyan már a második évét tapossa és nálam nem is tartozik a szűken vett kedvencek közé, de azért még így is kimagaslik a szürke masszából, és azt gondolom, hogy feltétlenül érdemes említést tenni róla.
 
A Dormiveglia lényegében nem hordoz magában újdonságot, de igazán magas minőségű experimental ambient muzsika, és megfelelően idomul az eddigi életműhöz, amely 2019 és 2021 között felvételek gyűjteményét tartalmazza, és pompás alkotóeleme az ARKTAU EOS rögös útjának. A csoport igyekszik távol tartani magát minden konkrét vallási doktrínától, de a zenéjük paradox módon mégis maga a testen túli rituálé. Lassan építkező, mélyről feltörő hangok örvénye, nyugtalanító rezgésekkel felvértezve, tökéletes háttér az önkéntes és felemelő elszigetelődéshez. A vertikális dimenziót három különböző birodalomként mutatja be, amelyek az alvilág, a mi világunk, valamint a mennyei és csillagászati birodalom. Az ember egyedülálló szerepe lehet, hogy összeköti a felsőbbrendűt az alsóbbrendűvel, ahogyan azt a hermetikus hagyományok is hangsúlyozzák, de néha úgy érezhető, hogy ezzel inkább a villámhárító szerepét töltik be, különösen abszurd logikai eltévelyedéssel. Az univerzum harmóniát és összhangot fejez ki, az analóg gondolkodás lehetővé teszi, hogy összefüggésbe hozza a tartalmat, a látszólag egymásnak ellentmondó világnézeteket és a valóság térképeit, míg az a tétel, hogy a belső a külső, és a belül lévő a kívül lévő, olyan gordiuszi csomó, amelyet leginkább a hirtelen megvilágosodás pengéje tud elvágni, nem pedig az értelem. Az ARKTAU EOS szerint van élet a születés előtt és a halál után; még biológiai szempontból is visszatérünk az elemekhez a romlás által, vagy a tűz hatására. Néhány álom úgy tűnik, hogy ezeken a drámai átrendeződéseken túlról érkezik, és akár ki is törölheti azokat a határokat, amelyek meghatározzák azt, amit a valós világban magunknak azonosítunk. Nos, mindez több mint különös, hovatovább bizarr, de megfelelően fedi le és mutatja be a Dormiveglia (és összességében a zenekar) hitvallását a zene nyelvén. Néhol kicsit zavaros és követhetetlen, de feltétlenül próbál magába szippantani, a hatása alá vonni, elég csak példaként említeni a Tektite Mantle perceit, ritka delejes erővel bír, felemel és a mélybe tipor, de egyik pont sem végállomás. Mindez annak tükrében érdekes igazán, hogy ez a kivételes zenemű még csak nem is az életmű csúcsa. Aki nem ismeri behatóan a munkásságukat, az sürgősen pótolja a hiányosságait, nem mindennapi utazás részesévé válhat ezáltal.

Az ARKTAU EOS strukturálisan kevésbé harmonizál a vinyl formátummal és technikailag is okozhat nehézségeket ez a társítás, de azért én mégsem bánnám, ha találnának erre megoldást a Dormiveglia esetében, természetesen kompromisszumok nélkül. Addig azonban marad a CD pörgetése. 

A svéd Daniel Jansson vezette V : XII nem ismeretlen előttem, de be kell vallanom a 2020-ban megjelent Rom, Rune And Ruin - The Odium Disciplina album számomra kevésnek, sőt, unalmasnak bizonyult, annak ellenére, hogy kis túlzással valódi műfaji kavalkád volt, de inkább csak katyvaszként, kevés érdekes megoldással. A második album már igazán komoly felvezetést kapott előzetesen, a kiadó konkrétan az MZ.412 reinkarnációjaként emlegette a korongot, szerintük az elviselhetetlenségig gonosz, fenemód fenevadként tomboló, a skandináv ambient-industrial  irányzatnak új teret adó, mestermunka született. Nos, véleményem szerint távolról sincs így, de azért egy ismertetőt feltétlenül megérdemel a Sabbatean album.
 
36 percig szól a "a fenséges, dekonstruált elektronika nyomorúságos birodalmába, a teljes sötétség és rettegés pokoli dimenziójába" kalauzoló utazás, erőteljesen agresszív zenei megoldások (a metal zenei vonatkozások a zenéből szerencsére teljesen eltűntek) és horzsoló industrial, valamint erősen kifacsart ambient panelek szólnak szakadatlanul, de akad egy hatalmas probléma mindezzel. Szerintem semmilyen izgalmat nem kínál ez a zene, sőt, inkább a viszonylagos rövidsége ellenére is az unalommal harcolva, lassan és nehezen csordogál ez a bő fél óra. Kezdésként a Blood Strategies fenyegető hullámai még sokat ígérnek, egészen hangulatos, ahogyan építkezik a zene, de sajnos hamar el is laposodik, sőt, vakvágányra fut. A továbbiakban is a morcos, rideg ösvények keresése a kiindulási pont, de kicsit olyan, mintha egy duzzogó kisgyerek próbálna gonoszkodni, miközben zenét csihol a számítógépén. A True Unholy ("kiváló" megnevezést kapott a stílszerű fordított keresztségben) szintén ezt az utat követi, de az erő és a lendület itt is hiányzik, a sivalkodó, szanaszét torzított üvöltözés sem segít rajta igazán. A Council Of 13 (ismét egy "pompás" dalcím) során dübörgő és kalapáló dobok azért egészen kellemesek és még némi bólogatásra is késztettek. Összességében háttérzenének megfelel, kicsit küzdve az unalommal, de végig lehet hallgatni, de a Cold Meat örökségének legerősebb pillanatai közé emelni, azért az véleményem szerint egyértelműen erős túlzás. A Sentient Ruins Laboratories szerint az album rituális, szinte liturgikus tempójából komor ünnepélyesség árad, amely az abszolút gonosz forrongó érzését kelti, miközben a mélységes sötét hangulat szélesvásznú pillanatait erőszakos, görcsös kiáltások, hideg, nyers harci ritmusok és testetlen varázsigék támadása szakítja meg. Szerintem ugyan távolról sem (de legalábbis erős túlzásnak, vagy elfogultságnak tartom), de aki kedveli Nordvargr ritmikusabb, emészthetőbb megoldásait, vagy általánosságban a skandináv industrial fenyegető kicsapongásait, az tegyen ezzel a lemezzel egy próbát! Hátha jut vele valamire... 

A közönség azonban a hírek szerint mégis egyértelműen vevő rá, kazetta, CD és vinyl verzió is elérhető, de talán jelent némi visszacsatolást, hogy már két éve piacon van, mégis viszonylag könnyen beszerezhető minimális kutakodást követően és normál áron. Állítólag inkább a digitális letöltések terén jeleskedik a formáció, és azért ebből is le lehet vonni bizonyos következtetéseket. 

Az olasz AIN SOPH egy legenda, minden pro és kontra érv mellett és ellenére, ez sziklaszilárdan kijelenthető. Vagy talán éppen ezért (is). Volt egy koncert 2021-ben Bécsben, ahol két baráti társaság fogott össze (AIN SOPH és a DER BLUTHARSCH And The Infinite Church Of The Leading Hand) és a hírek szerint egy pompás hangulatú mulatságot varázsoltak a covid járvány árnyékában is tündöklő bécsi éjszakába. Sajnálatos módon én az eseményen nem voltam jelen, még inkább sajnálatos, hogy azóta Albin már nincs közöttünk, de az AIN SOPH, amint rendezte a sorait a megpróbáltatások közepette is, a piacra dobta az ennek az eseménynek a hozzájuk köthető anyagát, mindenki örömére. Tehát, hurrá!

A felvétel persze nem szól kristálytisztán, de ebben az esetben ez nem is fontos és ismerve a csoport attitűdjét, ez szerintem nem is volt igazán szempont. A kiváló hangulat azonban így is megfelelően átjön, és más talán nem is számít. A program összeállításánál egészen a régmúltig is visszanyúltak (lásd például a Datemi Pace, természetesen szépen átgyúrva, vagy többek között a Tempi Duri / Uomini Perduti páros az örök kedvenc Aurora albumról, több más egyéb arra a periódusra datálható dallal együtt), felbukkan néhány élőben ritkán eljátszott szerzemény is, de természetesen nem maradhatott ki a partiállat sláger Baltikum sem. Az én ízlésemnek tehát igazán kedves ez az összeállítás és habár természetesen egészen más már az AIN SOPH, mint például akár a kilencvenes években és egyébként is, ez a csoport soha nem akart megfelelni semmilyen előzetes elvárásnak, náluk az egyetlen stabil pont a folyamatos átalakulás, a neofolk hőskorában bátran kiálltak egy kocsmarock produkcióval is akár, de a tűz mindig teljes pompájában lángolt, minden járulékos tényező ellenére is, akár tetszett a "szélesebb" publikumnak, akár nem, ez a csoport maga a mágia. Persze erre a korongra is érvényes, hogy egyik-másik megoldást furcsa hallani az eredetiek tükrében, de sebaj, éljen a szabad művészi akarat és persze a vidám alkoholgőz… Ez az élő felvétel egy kiváló múltidézés, bágyadt nosztalgiáról szó sincs. 

Kedvelem a kazettán életre hívott megjelenéseket, de érdekes (vagy teljesen érdektelen?) módon ez a terep véleményem szerint kevésbé opció az ambient-industrial világában, természetesen a kivétel erősíti a szabályt, de persze ez lehet, hogy csupán az én rigolyám, és szélesebb körben semmilyen alapja nincs. Sebaj…

A Chad Davis vezette SUBKLINIK a színtéren már jól ismert név, immáron bő két évtizedes életút áll mögötte, gyakran kollaborál és számos különböző művésznéven is alkot, számtalan csoport által. Az itt tárgyalt kazettás megjelenés véleményem szerint szépen illeszkedik az eddigi életműbe, de sajnos ennek ellenére sem váltja meg a világot. Kicsit egysíkú és ötlettelenül zajos, monoton industrial zene ez, talán némi dark ambient folyammal kiegészítve. A témák folyamatosan, a végtelenségig ismételve úsznak egymásra, kevés a meglepetés, vagy az izgalom, hovatovább, részemről konkrétan gyakran unalomba fullad a produkció. Bizonyos helyzetekben és pillanatokban akár hatásosnak is tűnhet ez a mélyről fakadó morajvihar, de az ígéretesebb pillanatok is hamar ellaposodnak és jönnek a már jól ismert panelek. Az anyag közepére kanyarodva, a Korpsessed által érkezik el talán a csúcs, amikor mintha egy mély zongorahúrt csapkodna a művész úr, mindez persze szanaszét effektezve, szenvtelen narrációval kiegészülve. Ezekben a percekben egészen magával ragadó, szinte hipnotikus erejű a produkció, de sajnos ezzel el is lett lőve minden puskapor. Összességében azért nem rossz kísérlet a Final Remains, de én egy ennyire jelentős múlttal bíró előadó esetében, a végtelenített zenei dömping közepette sajnos nem érzem elég erősnek. Azért az elhivatott zajászok gyűjtsék be, ha tehetik, lehet, hogy csak engem nem talált meg magának a Final Remains.

Legendás zenészek, fékezhetetlen művészek, akikről felesleges bővebb ismertetőt (felvezetőt) írni, szerintem nincs olyan dp-olvasó, aki nem ismeri őket. Az itt tárgyalt közös munkájuk tökéletes lenyomata eddigi munkásságuknak, hiszen a Portals In The Storm lemezt hallgatva a krautrock felől indulva, az experimental ambient, a folk, a minimal electronic és az industrial zenei ösvényeken át, némi spoken word ábrándozással fűszerezve jutunk el egy pompás világba, ahol minden lehetséges és bármi meg is történhet. Erre a muzsikára valóban érvényes a már millió alkalommal elsütött (egy besötétített szobában, teljes nyugalomban ellazulva, némi füstölővel megbolondítva érdemes hallgatni) tézis, megfelelő körülmények között valóban hihetetlen élményeket generál, egy igazán önfeledt utazás során, amik azért könnyed és önfeledt dervistáncba is átcsaphatnak. A zene szinte körbeöleli a hallgatót, néhol vad, mélybe húzó örvény, a következő pillanatban horzsoló szilajság, ami egy bájosan monoton dallamban válik kezesbáránnyá. Az egész akár egy fortyogó katyvasz is lehetne, paradox módon mégis rendkívül homogén és többek között ezért is nagyon szerethető. A másik fontos tényező, hogy az átkötésekként is értelmezhető zenei ábrándozásokkal párhuzamosan kiemelkedően fogós és meglepően könnyedén befogadható témákat szültek az urak némi abszurd ellentmondással, és mindezt egy pulzálóan fortyogó, szűk 40 percben foglalták keretbe. Semmi meglepetés, „mindössze” az uraktól elvárható minőségi munka, írom ezt annak ellenére is, hogy némi kifacsart, groteszk funk is felbukkan a lemezen, amivel alapvetően a világból ki lehetne üldözni, itt azonban mégis működik.
 
Matt Howarth előszeretettel kollaborál (az egyik személyes kedvencem ebből az impozáns sorból a legendás Conrad Schnitzlerrel közösen alkotott Moon Mummy), és a LEGENDARY PINK DOTS sem riad vissza attól, ha össze kell dolgoznia másokkal, és ez feltétlenül a hasznukra is válik, az egyébként sem szűk mezsgyén táncoló zenei repertoárjuk ezáltal is tovább szélesedik és nem mellesleg a dicsőségükre is válik, amihez a legendás Soleilmoon Recordings kifogástalan hátteret biztosít. 

Zajzene a régi sulis, karcos, harsány, idegtépő formában egy csodálatos, nemzetközi (amerikai, izlandi és svéd alkotókkal) összefogás által. Már csak nagyon ritkán hallgatok efféle zenéket, de a tágabb értelemben vett zsáneren belül nálam kitartóan továbbra is a hazai HIDEG RONCS és a német MAEROR TRI az etalon erről a vonalról, habár ők azért szerintem inkább az experimental-industrial-ambient hősei, míg a Game Beuys az abstract noise tengerén evez merészen, kitartóan, érdekes módon ennek kapcsán például több alkalommal is a BOURBONESE QUALK harmonikusabb megoldásai derengtek fel a füleim előtt, némi képzavarral persze. Mindhárom művész régi motoros már a színtéren (dacára a viszonylag ifjú koruknak), egyívású elszánt zajvészek ők (ezt a fogalmat ebben a pillanatban alkottam a „zaj” és a „művész” szavak szerelemgyermekeként), akik, dacolva minden nehézséggel, trendekkel, elvárásokkal, egyszerűen csak teszik a dolgukat, és ez nekem igazán tetszik. Persze, ez a zene nem a mindennapok zenéje, és nyilván én is csak ritkán fogom levenni a polcról, de csipetnyi szentimentalizmussal fűszerezve kellemes elidőzni az efféle törekvéseknél, mert az industrial zenei kultúra ugyan manapság már egy hömpölygően, mégis kicsapongóan eklektikus terep, de a múlt század második felében lefektetett alapok a mai napig is szilárd talajt képeznek. A Game Beuys a hősök nyomában jár, tökéletes elhivatottsággal, esztétikával és műgonddal, ez egy rendkívül érdekesen megfogalmazott és formába öntött tisztelgés, önálló elképzeléseknek sincs híján, talán pont ezért is fogott meg engem annyira. A tradíció ösvényén járva, a mai kor hangján szólalnak meg ezek a nehezen emészthető darabok, váratlan, de annál értékesebb és kellemesebb meglepetést eredményezve, nem túlzás pompásnak nevezni, a néhol nem kicsit zavaros és elsőre nehezen emészthető struktúra ellenére is. Mindössze 125 példányban jelent meg, rendkívül szép csomagolásban kazettán, de azt hiszem nem is indokolt a nagyobb példányszám, ami természetesen szomorú kicsit, de annál nagyobb dicsőség a birtoklása. 

A tengerentúli Dallas városában székelő AWEN a két évtizeden is túlra mutató munkásságával ugyan messze nem ismeretlen a „neofolk és társai” berkeiben (de véleményem szerint nem is elsővonalas alakulat), ennek egyik ékes bizonyítéka, hogy igen aktívak a megjelenések terén, ügyesen társított és időzített együttműködések is jellemzik őket a saját anyagaik mellett, közös anyagok többek között a LUFTWAFFE, az ET NIHIL, a SONNE HAGAL csoportokkal, de dolgoztak már együtt olyan művészekkel és előadókkal is, mint Boyd Rice vagy King Dude. Így egyértelműen kijelenthető, hogy megfelelő aktivitással teszik tehát a dolgukat, de az USA területéről származó „igazán nagy nevek” (BLOOD AXIS, CHANGES stb.) közé véleményem szerint soha nem sikerült maradéktalanul felzárkózniuk, de talán helyesebb kijelenteni úgy, hogy maradtak az undergroundon belüli underground élvonalában, lényegében egy rendkívül szűk, de annál markánsabb célközönség koncentrált látószögében. Színpadi munkák terén is szorgosnak mondhatóak, különösen a hazájukban, de esetenként Európába is átruccantak már, én pedig abban a szerencsében részesültem 2015-ben, hogy Lipcsében, a Runes & Men fesztivál keretein belül meg is csodálhattam őket. Kiváló és lehengerlő, megkapó módon teátrális előadás volt, de ismételni sajnos azóta sem tudtam. Azon az eseményen egy tökéletesen felépített és megfogalmazott koncertnek lehettek szem- és fültanúi az egybegyűltek, egészen kivételes energiák összpontosultak a csoport esszenciájaként a színpadi műsoruk által. Itt azonban el is érkeztem az AWEN kapcsán felmerülő kizárólagos kételyemhez, ugyanis soha egyetlen rögzített anyagukkal sem voltak képesek akár csak megközelíteni is azt a mágiát, amit azon az estén produkáltak. Nyilván dőreség összevetni egy színpadi akciót egy hanghordozóval, de részemről az AWEN esetében annyira éles a kontraszt, hogy nehezemre esik elvonatkoztatni tőle. Félreértés ne essék, az AWEN kiadványai igazán erőteljes megnyilvánulások, de a fent említett lipcsei támadás annyira elvarázsolt, hogy minden mást csak mögé sorolhatok velük kapcsolatban.

A This World And Its Spirits album egy gyűjteményes anyagnak is felfogható, hiszen bizonyos témái korábban is felbukkantak már az AWEN repertoárjában koncerteken, illetve rögzített formában is, de mindenképpen speciálisnak mondható többek között olyan szempontból is, hogy ugyan az AWEN erőteljesen Erin Powell személyében összpontosul, de feltétlenül és előszeretettel dolgozik segítőtársak körében (kiemelten a házastárs, Katrin személyében), az itt tárgyalt korongon azonban nagyrészt inkább Erin ötleteit üdvözölhetjük, az ő dominanciája talán még soha nem volt ennyire egyértelmű, az aktuális segítőtársak itt egyértelműen és alázatos módon, félreérthetetlenül a keze alá dolgoznak. A zene koncepcionálisan és technikailag is rendkívül kifinomult (az eredeti felvételekhez képest némileg aktualizálva), minden rezdülés húsba vágó, egyszersmind csodálatosan szép is. Egyfajta különös ötvözete a militáns hangulatú (tipikusan tengerentúli), picit harsányabb neofolknak, de éppen ennyire hangsúlyos szerepet kap az experimental ambient mélabú és a dörgedelmes industrial szilajság. Mindezek egy csodálatos örvény formájában egyesülnek, csodaszép harmóniákat eredményezve, elbűvölő módon, természeti és mitológiai energiákkal fűszerezve. A dalok (néhol mindössze csak nyúlfarknyi hangminták) rövidek, de annál velősebbek, azonban szikárságukban is pompázatosak. Aki teheti, ne késlekedjen, és kutasson a This World And Its Spirits után, mert ugyan rendkívül alacsony példányszámban lett útjára parancsolva, mindösszesen100 példányban, vérvörös színben, két matricával (egy arany és egy ezüst), továbbá dalszövegekkel, a közreműködő művészek által dedikálva, standard LP, wooden box LP és wooden box test press LP formájában. Nem kihagyhatatlan anyag, de érdemes esélyt adni neki. 

A GENOCIDE ORGAN kétségtelenül az egyik legmeghatározóbb harsh noise / power industrial ősatya, az immáron négy évtizeden is túlmutató ténykedésük vitán felül példaértékű módon sziklaszilárd, ezzel együtt a szélesebb rétegek számára (minő szerencse és kiváltság) csaknem emészthetetlen. Mivel közeleg az aktuális, szeptemberi Tower Transmissions felvonás, így még némi extra apropót, vagy akár felvezetést is kölcsönöz ez a rövid leírás a szóban forgó csoport színpadi rombolásához, lássuk (és ne tétovázzunk messzebb is kalandozni, halljuk) tehát néhány szóban, hogy mit is tartogat a fanatikusok számára az új album. Ellövöm az összes puskaport, semmi meglepetést. Ellenben, annál több koponyarepesztő lélekrombolást. 

A 2025-ös esztendő nem meglepő módon igazán termékenynek bizonyul(t) a csoport kapcsán, az Operations With Contempt mindezidáig a negyedik kiadványuk ebben az évben, ami fizikai formában ölt testet és ki tudja, hogy esetleg hol lesz a vége? Az itt tárgyalt album egy friss stúdiómunka, tíz tételben forgácsolódik a hallgatóra a tömény és kaszaboló tudatfacsarás, annak ellenére is, hogy meglepő módon némileg kimérten indul a pusztítás, de garantáltan hatásosan és kíméletlenül. Az absztrakt, húsba vágó zaj ellenállhatatlan és vegytiszta összefonódása a legszikárabb ipari zenével, hanyagság sehol, ez a zene szinte lemarja a húst és parázson égeti a csontokat, felér egy valódi audiotortúrával, de paradox módon mégis megtisztulást hoz, annak ellenére is, hogy a csoport álláspontja szerint a világunk már menthetetlen, sőt, régen elveszett. Ezekben a vészterhes időkben mutat irányt és segít a helytállásban a GENOCIDE ORGAN munkássága, a tökéletesre facsart zajorkánban egy járható ösvényt kínál, amin ugyan a többség garantáltan elbukik, de ezzel csak a dicsőség válik értékesebbé. Az Operations With Contempt nem meglepő módon kíméletlenül maga alá temet, mert gyenge vagy és elbuktál. Amennyiben mégsem, úgy a kiváltságos halhatatlanok közé emel. A zaj, mint zene igazán könnyedén fordul át önmaga paródiájába, erre tengernyi példát lehetne említeni, futószalagon érkezik az öncélú ostobaságok arzenálja, de erről itt természetesen szó sincs. A GENOCIDE ORGAN alkot, pusztít és újra alkotva emel fel, a legnemesebb vérvonal a műfajon belül. Nem is húzom tovább az időt kéretlen fecsegéssel, ezt hallgatni és hallani kell. 

A vinyl 567 számozott példányban jelent meg, de szinte már csak aukciós oldalakon érhető el, a digipak CD verzió példányszámáról nincs információm.

A Cashen’s Gap szinte ontja magából a CURRENT 93 anyagait, van minden a katalógusukban, tengernyi újrakiadás, koncertfelvételek, újragondolt anyagok (egy idei ötös sorozat része a Dawn Yawns is), stb. Éppen csak egy új sorlemez hiányzik a sorból, de amíg erre várunk (HomAleph, Cashen's Gap?), addig is azzal főzünk, ami van, és többségében széles mosollyal az arcunkon csattogtatjuk a bankkártyáinkat az éppen aktuális megjelenés(ek) kapcsán.

A Dawn Yawns nem meglepő módon a klasszikus Dawn albumhoz köthető leginkább, ami szerintem a korai karcos, zajos időszak kapcsán az egyik legjobb CURRENT 93-album. Kevésbé ritmikus és energikus, inkább egy folyamatosan hömpölygő hangkollázs, de azért a monoton módon kalapáló, egyszerűnek, ám annál energikusabbnak mondható ütőshangszerek is helyet kapnak időnként. Ez a korong kapott most új köntöst (több más egyéb visszatekintés mellett), amit én személy szerint érdekesnek találok ugyan, de messze nem kiemelten fontosnak. A kiadó promóciós szövege szerint: "Ezeken az új felvételeken az álom és a nappal hátborzongató módon olvad össze, a dermesztő sarki álomból való árnyékos ébredés után, ahol a vérhold soha nem nyugszik le, és amelyet a CURRENT 93 rajongói csak „Menstruációs éjszaka” néven ismernek. Figyelem azonban, ezek a kísérteties felvételek biztosan soha nem látott módon és erővel hatnak a lélekre." Én érzek ebben némi porhintést és kevéssé indokolt felhajtást, de tudjuk, hogy mennyire fontos dolog a reklám, csak szerintem a CURRENT 93 vastagon eladja önmagában a zenét, nem annyira érzem indokoltnak a járulékos felhajtást. Visszatérve a lényegre... Biztos ugyan nem vagyok benne, de szerintem az eredeti album nem került külön sávokra bontásra (azon sem lepődnék meg, ha már el is veszett volna az eredeti felvétel), inkább olyan hatást kelt, mintha a komplett anyagot szabdalták volna szét és fűszerezték volna az aktuális elképzeléseknek megfelelően. A végeredmény nem rossz szerintem, de a Dawn hajdani ellenállhatatlan szilajságát nem érzem benne, annak ellenére sem, hogy a klasszikus és mindent elborító harangzúgás és a gerjedések kavalkádja ezúttal is mindent visz, ellenben huzamosabb ideje tudjuk már, hogy Andrew Liles a potméterek csavargatásával (ha nem is minden esetben) néha azért érdekes dolgokra képes és általa a klasszikus zajfolyamok is új értelmet kaphatnak. Persze döntse el mindenki maga, hogy erre (vagy akár a tengernyi Andrew Liles saját kiadványra) mennyire van szükség, az én álláspontom az, hogy nem kell mindent komolyan venni, ellenben tudni kell szelektálni. A „B” oldal helyenkénti power noise-ba torkolló hangfolyama persze igazán hatásosra sikerült, de ne felejtsük el, a klasszikus Maldoror Er Daudur a kiindulási pont itt is, tehát nincs új a Nap alatt, inkább „csak” további ötletek a klasszikus alapokra építkezve. Összességében, érdekes anyag a Dawn Yawns, de azért nem kihagyhatatlan, viszont érdemes a polcra helyezni, mert a hangok által keltett sodrása páratlan pillanatokat is eredményezhet.
A csomagolás a szokásos Cashen’s Gap, egyszerű és gazdaságos, de aki fürge volt és/vagy szerencsés, az még David Tibet vagy akár Andrew Liles szignójával is gazdagodhat(ott), a babakék korong pedig egészen tetszetős.

A milánói bázissal bíró CAMERATA MEDIOLANENSE a neofolk (idővel azért egyre inkább a háttérbe szorulva) és a neoclassical zenei irányzatok egyik legkülönösebb és legszebb hangjait produkálja jelentősebb idő óta, esetenként leplezetlen harcias attitűddel fűszerezve, ennek eredményeként immáron a bő három évtizedes életútjuk kiváló felvételekkel és kiadványokkal tarkított, de legendásan erőteljes a színpadi produkciójuk is, erről néhány éve a magyar közönségnek is volt alkalma meggyőződni, és a szerencsés jelenlévők elmondása alapján nem is alaptalan a formáció impozáns híre. Én magam a fent említett templomi környezetben lebonyolított eseményen nem voltam jelen, de bő 10 évvel ezelőtt egy római előadás során volt szerencsém őket színpadon látni és már akkor is egy rendkívül kimunkált, dinamikus produkcióval hengereltek. Ez azonban nem volt mindig így, kezdetben akadtak negatív hangok a teljesítményükkel kapcsolatban (emlékezzünk csak a Lichttaufe 2, vagy a Cavalcare La Tigre válogatásokon  hallható szereplésükre), de a CAMERATA MEDIOLANENSE idővel felnőtt a feladathoz és megfelelő minőségűre érlelte produkcióját.

Ez a pompázatos teljesítmény immáron teljes fényében tündököl, többek között a tavalyi esztendőben megjelent Atalanta Fugiens korong által is. Én magam ugyan sokkal inkább a hagyományos neofolk zenéket részesítem előnyben, a neoclassical kevésbé az én terepem, de ez az olasz csoport olyan nyíltszívű és természetes ösztönösséggel járja az önmaga által kijelölt zenei ösvényt, hogy képtelenség nem figyelni rájuk és a megfelelő módon értékelni. Gyönyörű szoprán női énekkel indul a lemez, amely mellé hamar felsorakozik egy alt hang is, valamint egy meseszépen komponált és előadott, sűrű dobokra építkező neoclassical szerzemény, és ugyan viszonylag gyorsan lecseng a felvezetés, a bombasztikus, ezzel párhuzamosan éterien szépséges zenei vezérfonal a komplett albumon tetten érhető, a CAMERATA MEDIOLANENSE elképesztő érzékkel komponál és ad elő, egészen professzionális, amit nyújtanak, érezhetően  törekedve a drámaiságra, helyenként felemelő, ám a következő pillanatban már megrendítő perceket eredményezve, a mulandó istennő árnyának leple simul a szerzeményeken. Nem csupán kifogástalanul komponált, de tökéletesen szerkesztett is ez a lemez, nem lehet rajta fogást találni, a CAMERATA MEDIOLANENSE újfent ereje teljében alkot, és véleményem szerint ennek az egyik kikezdhetetlen pillére a gyakran több szólamban megszólaló vokál- és kórusmunka, aminek egyik legékesebb példája a korong ékköveként is definiálható Corallus, ebben a tételben minden együtt van és minden teljes pompájában tündököl, ami a jelenkorban a CAMERATA MEDIOLANENSE gárdáját az elit kategóriába emeli. Fantasztikus dal.

Az album három különböző verzióban is beszerezhető (deluxe dupla CD bónusz felvételekkel, digisleeve CD, valamint vinyl) és enyhén csalódást keltő módon még mindig számos helyen könnyedén elérhető mindhárom kiadvány, ami alapvetően jó hír a gyűjtőknek és az érdeklődőknek, de mégis azt jelenti, hogy az eladások terén komolyabb megtorpanás tapasztalható ismét, sajnálatos módon a tágabb értelemben vett műfajon belül globális szinten. Sebaj, a kiadó azért így is elégedett és kellő hangsúlyt kap az olasz gárda az Auerbach katalógusában.  

Az eredetileg 1992-ben a legendás belga Play It Again Sam kiadónál megjelent lemezt végre (hivatalosan pink, de azért ha valaki annyira színvak, mint én, akkor a máris szimpatikusabb lilát is meg lehet említeni) vinylen is elérhetővé tették, és nem mellesleg édes hab a tortán, hogy némileg szerkesztett és újrakevert verzióban, ami egyértelműen igazodni kíván a jelenkor szelleméhez, és az eredeti zene kellemesen simulékony, fülbemászó dallamait helyezte némileg modernebb köntösbe úgy, hogy azért a fő stílusjegyek megmaradtak, Christine „Cosey Fanni Tutti” Newby és Chris Carter egyik leginkább populáris munkáját eredményezve annak ellenére is, hogy igen gazdag az életmű és egyáltalán nincs hiány „gigaslágerekből” a többi lemezen sem. Ez a sokat megélt páros kétségtelenül az indusztriális zene egyik legtöbbet látott és tapasztalt duója, kb. amiben ők nem vettek részt, vagy nem keveredtek bele, az nem is létezett - létezik. Részesei voltak a hetvenes években lezajlott angliai indusztrial-experimental zenei forradalomnak és többek között a legendás THROBBING GRISTLE formációban bontották ki szárnyaikat, ahol azért (el kell ismernem) éppen annyi ostobaságot követtek el, mint kiemelkedő zenei tettet és zseniális atrocitást az általános posvánnyal szemben. Chris And Cosey néven a 80-as évek kezdetétől készítenek felvételeket, melyekből az elmúlt évtizedekben megszámlálhatatlan klasszikus született (Heartbeat, Songs Of Love And Lust, Take Five, Exotika, Pagan Tango és még sorolhatnám).  2011-ben volt szerencsém színpadon is látni őket Lipcsében és egészen elbűvölőnek találtam mind a programjukat, mind a személyüket, és ugyan soha nem voltam elkötelezett, keményvonalas rajongójuk, de az a műsor nálam azóta is hivatkozási pont.

A Muzik Fantastique! első megjelenését követően bő három évtizeddel végre vinylen is megjelent ez a pompás zenemű, kicsit átgyúrva és modernizálva, a jelenkori igényeket, ízléseket (is) tökéletesen kielégítve. Szerintem nincs olyan dp-motiv olvasó, aki nem ismeri az eredeti hanganyagot, így nem is szeretném túl hosszúra nyújtani kéretlen kritikámat, de azt feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy az eredeti megjelenés tökéletes harmóniáját és zeneiségét kiválóan ültették át a jelenkorba, lényeges és radikális változásokat nem eszközöltek, csupán egy új köntöst szabtak a lemezre. A duó alapvetően táncolható és delejesen csábító zenéje ezúttal is teszi a dolgát, a hallgatót örvényként ragadja magával és érzéki pillanatok hullámain tekergőzve eksztatikus pillanatokban részesíti, aminek az egyik tökéletes csúcspontja a Visions Love, ami szerintem egyetlen táncparketten töltött éjszaka kínálatából sem hiányozhatna, de az Eternal lágy, instrumentális ringatását is feltétlenül ki kell emelnem, a modernizált köntös tökéletesen simul a testére, egészen hipnotikus az a hat perc, amíg szól, de végtelenül kellemes a komplett album egésze, ezt szerintem mindenkinek hallania kell, akár az eredeti verziót, akár azt itt tárgyalt ráncfelvarrt produkciót. Fokozottan ajánlott és nagyon kedvelhető kiadvány. 

Két, a színtéren jelentősebb múltra visszatekintő formáció egyesítette erőit ezen a megosztott korongon, a természetközelinek vélt dark ambient szerteágazó világában alaposan megmerítkezve. A skót Kevin Doherty vezette  SLEEP RESEARCH FACILTITY a legújabb kori dark ambient egyik vezéralakja,  számomra azonban elsősorban a bemutatkozó Nostromo album kapcsán érdemelt jelentősebb figyelmet, az okokat nyilván szükségtelen magyarázni. Az a lemez minden visszafogottsága ellenére is egy érdekesebb, színvonalasabb merülésként volt értelmezhető egy kísérleti hangtenger mélyén, de az azt követő megjelenések nálam egyértelműen léket kaptak és el is süllyedtek idővel. A LLYN Y CWN hasonló utat bejárva evickél nálam, annyi különbséggel a partnerhez képest, hogy kevesebb idő alatt jelentősen több kiadvánnyal próbált érvényesülni, ami sajnálatos módon nem feltétlenül járt sikerrel, dacára annak, hogy a formáció nem titkolt célja egy adott vidék természeti szépségeinek szembeállítása ugyanazon táj esetenkénti zordságával. A csoport mögött álló Ben Powell kimondott célja, hogy a zenéit a hallgató lehetőleg elalvás előtt élje meg élményként, de szerintem inkább kiválóan el lehet rajta aludni, tehát nézőpont kérdése, de így, vagy úgy, a módszer alkalmazható. 

A Sargo / Posidonia albumra térve, nálam ugyan nem szökkent szárba az eksztázis, de azért egészen kellemes lazulást biztosít ez az összefogás. A szokásokkal ellentétben ezúttal nem lett túl bő lére engedve a mondanivaló egyik fél részéről sem (nyúlfaroknyival ugyan, de 40 perc alatt maradtak az urak), ami azt gondolom, hogy kétségtelenül hasznára vált a Sargo / Posidonia párosnak  és engedtessék meg nekem a luxus, a két produktumot ezúttal nem is választom külön, azt gondolom, bátran összevonhatóak és tárgyalhatóak együtt is. Már le is lövöm a „poént”, nincs semmilyen meglepetés, vagy stílusidegen vagdalkozás, amit itt hallunk, az vegytiszta dark ambient, a legnyugodtabb fajtából, szépen úsznak egymásra a végtelenbe vesző hangok és alkotnak masszív falat, amibe kapaszkodni ugyan nem lehet, elmerülni és lubickolni annál inkább. A hangok végtelen nyugalommal ölelnek körül, nincsenek zaklatott pillanatok, csupán a merülés és a felemelkedés illuzórikus váltakozása. Nehéz lenne konkrétumokkal alátámasztani, hogy miért, de ez a lemez meglepően jó képet fest a dark ambient műfaj jelenlegi helyzetéről, még annak ellenére is, hogy a szűnni nem akaró dömpingre tekintve nyilván nem ez a célja, de ez a hangösvény igenis járható és alkalmanként jótékonyan be is szippant magába. Sikerült úgy meghallgatni, hogy nem aludtam el rajta és ez egy bizonyos életkor felett már nem kis teljesítmény, pláne a dark ambient vonatkozásában. 

 A Peter Andersson és Tobias Larsson által irányított STRATVM TERROR talán kevésbé ismert csoport, mint például az ide is köthető RAISON D’ÉTRE, de azért messze nem pályakezdő és az indusztriális zenei világban igen komoly tiszteletnek örvend. Természetesen nem is véletlenül.

A Love Me Tender Or I Will Cause Pain az a fajta lemez, amit csak egyben érdemes hallgatni, azonban ezzel párhuzamosan nem könnyű megfelelő figyelemmel összpontosítani rá, hiszen igen komoly zajmennyiséget kap a hallgató, zaklatott és vészterhes tortúra ez a bő 52 perc, csak a valóban edzett és felkészült alany képes ezt megfelelően feldolgozni. Ami nekem feltétlenül kiemeli a STRATVM TERROR életútját és konkrétan ennek a lemeznek a jelentőségét a nem ritkán posványban dagonyázó noise színtér eszement labirintusából, hogy minden extremitása ellenére itt valóban dalokat lehet hallani többségében. Van szerkezet, karakter és jól érezhetően komoly törődéssel megalkotott dalok. Ez nem pusztán eszetlen kaszabolás, ebben az albumban (és többségében a komplett diszkográfiában) minden hangnak és minden zajnak helye és szerepe van, bármennyire is furcsán hat mindez. Én személy szerint ugyan ezek után sem leszek az elszánt követőjük és rajongójuk, mert a STRATVM TERROR terepe nem feltétlenül az én világom, de ha esetleg lesz még a jövőben további kiadványuk, arra is kíváncsi leszek. Az elektronikával bőségesen nyakon öntött, ezzel párhuzamosan fémesen vagdalkozó industrial zene egyik jelenkori zászlóshajója nálam ez a duó. Különös módon, szerintem (ha még létezne) az egykoron alkotó MENTAL MEASURETECH gárdája utazna ezen a síkon. Valamiért rendre az ő nevük (és az extrémebb arcuk) villant be a Love Me Tender Or I Will Cause Paint hallgatva, pedig a német csoport összehasonlíthatatlanul emészthetőbb formában tálalta a  mondanivalóját. 

Nem titkolom, korábban csupán minimális ismereteim voltak a Claudio Frassine által vezetett MADEMOISELLE BISTOURI csoportról, a harsh noise nem feltétlenül az én terepem, inkább csak néhány úttörő, klasszikus előadó munkásságát követem figyelemmel. Ettől függetlenül, futólag, említés szintjén több alkalommal is belebotlottam a MADEMOISELLE BISTOURI névbe, és amikor alkalmam nyílt a beszerzésre, meg is rendeltem a Deconstruction Of Perversion CD-t, amiben azért komoly szerepet játszott Henrik Nordvargr Björkk hathatós szerepvállalása. Nos, a korongon minden meglepetést mellőzve sistergően karcos harsh noise hallható, de az esetlegesen fellobbanó lelkesedést máris le kell hűtenem, véleményem szerint tömény unalomba fulladva pörög a korong a lejátszóban. Négy tétel, szűk egy órában, de részemről még a fele is sok lenne belőle, minden kapaszkodó és a kívülálló hallgató számára minden meglepetés nélkül telnek a percek, értékelhető megoldások nélkül. Minimális izgalomra adhat okot, hogy a záró Pulsating Injections Of Anon Penet darabot az MZ.412-főnök maga vette kezébe egy röpke keverésre, de ha nem tévedek, a komplett lemez maszterelésében is aktívan közreműködött a svéd géniusz. Sajnos azonban nálam ez sem menti meg az összképet, a Deconstruction Of Perversion sajnos részemről még véletlenül sem lépi át a feleslegesnek minősíthető kaszabolás fogalmát és nincs benne semmi művészi érték, és ahogy utánanéztem, a komplett életmű során felvonultatott szexuális kilengések, mentális és fizikai torzulások, túlzás nélkül aberrációk inkább hatnak röhejesen pojácáskodásnak ebben a formában, mint komolyan vehetően. Ezt a zenét mások már számtalan alkalommal megfogalmazták, értékelhető és minőségi módon, ebben az esetben véleményem szerint inkább csak az ötlettelenség palástolására alkalmas a zenei extrémitás.  Nyilván ennek a zenének is megvan a maga célközönsége, akik talán még értékelni is képesek az efféle megnyilvánulásokat, de nekem ez a felesleges és unalmas kategória, és úgy vélem, így még diszkrét visszafogottsággal nyilatkoztam. Tömény rosszindulatból (ugyan dehogy), aki elsőként jelentkezik nálam, annak ajándékba adom ezt a korongot, valaki más talán képes lesz értékelni. 

A HERR gárdája a hozzávetőlegesen 15 év hallgatást követően unta meg az állóvíz fojtogatását és a saját kezébe ragadva az irányítást, saját kiadásban jelentette meg vinylen a Vondel’s Lucifer: Second Movement albumot. A 2000- es évek elején teljességgel magával ragadott a munkásságuk, különösen a 2004-es The Winter Of Constantinople album varázsolt el igazán, azt a lemezt (ahogy mondani szokták) annak idején rongyosra hallgattam. Így tehát az idei esztendő elején, amikor meghallottam, hogy új albumot adnak ki, egy pillanatig sem haboztam a rendelés kapcsán.
A 2006-ban megjelent First Movement is gyakori vendég volt nálam és az első hallgatást követően nem túlzás kijelentenem, a második felvonást is több alkalommal elő fogom még venni. Habár a HERR által lobogóra tűzött neoclassical műfaj soha nem volt a kiemelt terepem, de mindig akadtak (akadnak) kivételek és kellemes meglepetések és nálam a Vondel’s Lucifer: Second Movement  is ebbe a halmazba tartozik, példának okáért  feltétlenül meg kell említenem, hogy a Forward Ye Hosts! máris klasszikussá nemesedett, a műfajon belül legalábbis kétségtelenül, nem is meglepő, hogy komolyabb promóciós szerepet is kapott. Összességében nekem egy kicsit furcsa a lemez hangzása és hangszerelése, de ez nem is meglepő a csoport vonatkozásában, a kezdetektől fogva fogékonyak voltak az általánosságban elfogadott szokásoktól történő elrugaszkodásra és ez alól az új album sem kivétel. Nem szólnak rosszul a dalok, csupán kicsit furcsán, és idővel meg lehet szokni, sőt, el is lehet fogadni, meg is lehet kedvelni a picit sistergősen, parázsló dinamikával felvértezett hangokat. A kiválóan komponált dalok mellett véleményem szerint a szépen megvalósított (esetenként akár több szólamú) vokálok is feltétlenül említést érdemelnek, ennek okán is emelhetem a kalapomat a gárda előtt, és akik egy ilyen minőségi visszatérést produkálnak ennyi év hallgatás után, valamint ennyire az ösvényen maradva teszik a dolgukat, azok nálam feltétlenül bizalmat érdemelnek. A Vondel’s Lucifer: Second Movement egy nagyon jó lemez.

Ahogy korábban is említettem, a HERR nem várt senkire, saját kiadásban jelentették meg a vinylt 100 kézzel számozott példányban, zöld-sárga korongon. Érdemes igyekezni a rendeléssel!