Nehéz tiszta lelkiismerettel bármit is írnom az új ARCANA lemez kapcsán, két okból is. Egyrészt, annak ellenére, hogy a megfelelő időben vitathatatlanul a legendás Cold Meat Industry egyik vezérhajójaként funkcionáltak, másrészt, csaknem a kezdetektől fogva, a műfaji korlátok között (esetenként azokon túl is) elképesztő népszerűségre tettek szert, nekem soha nem volt igazán kedvemre való, amit produkáltak, egészen egyszerűen a kétségbe vonhatatlan nagyszerűségük ellenére sem éreztem magamhoz igazán közelinek a tevékenységüket. A rájuk húzott "dark ambient / neoclassical" ösvény kevésbé az én utam, de a zenei nagyságukat és elhivatottságukat mindig sokra tartottam. Ami még nagyon fontos, volt szerencsém sok évvel ezelőtt élőben is megtapasztalni a varázsukat és számos, a Cold Meat családhoz tartozó előadóval szemben ők egy fikarcnyit sem okoztak csalódást a színpadi teljesítményükkel.
 
A jelenbe kanyarodva, hatalmas  meglepetésként hatott, hogy új lemez érkezik a csoport műhelyéből és ennél is meghökkentőbb, hogy ismét Cold Meat Industry címkével felruházva, de persze elég csupán a kiadvány katalógusszámára pillantani, máris sejthető, hogy valami "rejtély" van történetben. Persze ennek a firtatása nem rám tartozik, így maradok a zenei anyag bemutatásánál, aminek kapcsán persze nyilván nem is én vagyok a legalkalmasabb személy, de tudjuk mind, hogy az élet nem habostorta, így következzen némi "elefánt a porcelánboltban" effektus.
 
Az ARCANA csodálatosan öregedett és ezzel párhuzamosan ereje teljében van. Mindenki hallgassa meg ezt a korongot, mert ez a produkció megérdemli a figyelmet akárhonnan nézem is, némi képzavarral. Semmi vérpezsdítő újdonság, nincsenek komoly meglepetések (azoktól eltekintve persze, amiket korábban említettem), ez a zene szinte semmit nem változott, inkább csak kicsit aktualizálva lett, de olyan tökéletes fortéllyal és eleganciával, hogy a klasszikus időszak minden fenséges momentuma (micsoda pompázatos kórusok) még a hozzám hasonló örök szkeptikust is egészen elbűvölik. Természetesen Cecilia és Peter a két központi figura, vagy talán még inkább helyes úgy megfogalmazni, hogy ők ketten együtt alkotnak egy briliáns centrumot, de számos vendégzenész segítette a munkájukat, minden hang a helyén, tökéletes harmóniában, ezt a lemezt nem lehet nem méltatni, megfoghatatlan szépség és ezzel együtt komorság, valamint bánat árad minden hangból, amit az tesz igazán megrázóvá, hogy a központi téma Cecilia és Peter közös lányuk, Vendela elvesztése okán érzett fájdalmukat, a gyászukat, ezzel párhuzamosan lélekölő, a soha el nem múló gyötrődésüket és az emlékeiket igyekeztek ezáltal csillapítani, micsoda döbbenetes lelki tusakodás és szívfacsarás zenei hangokba ágyazva. 

Az album ez idáig csupán CD formájában jelent meg, vinyl verzióról eddig sajnos nincsenek hírek, pedig szerintem követeli magának a lehetőséget, vérfagyasztóan szépséges, felemelően méltóságteljes, szakadatlan könnypatak a Magna Silentia. Bámulatos. 

Nem én vagyok az MZ.412 csoport legnagyobb rajongója, de azért néhány anyagukat előszeretettel hallgatom, és akad közöttük olyan is, amit kimondottan sokra tartok (ha egy picit szélesebb merítést veszek figyelembe, akkor azért például a Henrik Nordvargr Björkk személyéhez is köthető TOROIDH-monstrum nálam sokkal inkább kedvelt formáció), ezeket időnként jó elővenni és meghallgatni, így tehát örvendetes meglepetésként fogadtam a hírt, miszerint újabb anyaggal gyarapodik a diszkográfia, amely ugyan nem friss sorlemez, inkább "csak" egy válogatás az 1989 és a 2017 közötti időszakból, tehát csaknem a teljes pályafutást lefedve került összeállításra, többségében eddig kiadatlan verziókat vagy egyáltalán soha meg sem jelentetett szerzeményeket válogatva össze, amelyről azért tudni kell, hogy 2018-ban volt már erre a megjelenésre egy szándék, de a fizikai hanghordozó megszületésére egészen mostanáig kellett várni. Ezen a kiadványon Henrik Nordvargr Björkk, Jonas Aneheim és Jouni Ollila tizennégy olyan felvételt mutatnak be, amelyek mindegyike a Nar Mattaru stúdióban került rögzítésre. Ezek a rég elfeledett és exkluzív felvételek immáron egy albumon kerültek összegzésre, vélhetőleg a jelenlegi bizonytalan kereskedelmi viszonyok ellenére is komolyabb bevételt generálva majd idővel.
 
Ahogyan a bevezetőben is említettem, nem vagyok MZ.412-rajongó, de azért "illemből" többé-kevésbé ismerem a munkásságukat, és hallgatva a The Nar Mattaru Curses CD-t, azt gondolom, hogy ez az álláspontom továbbra sem fog változni jelentősebb mértékben. Egész végig az motoszkált a fejemben, hogy ezek a szerzemények kevés kivételtől eltekintve képtelenek igazán lekötni a figyelmemet, de ha egy kicsit határozottabban kívánok fogalmazni, akkor az sem túlzás, hogy kimondottan unalmasnak találtam a dalok többségét. Persze akadnak azért üdítő kivételek, például a zenekarra a korábbiakban kevésbé jellemző, itt azonban hangsúlyosabb szerepet kapó zongora felbukkanása, amely pillanatok az Uhk Khatark során határozottan a felülmúlhatatlan Eyes Wide Shut hangulatát idézik és nálam a kiadvány csúcspontját eredményezi. Általánosságban a zenekarra jellemző skandináv ihletettségű black industrial zene szól kisebb-nagyobb kikacsintásokkal. A Cold Spring kiadványa ugyan még egészen friss, de már most megjelent több lelkendező írás a CD kapcsán, azonban nálam továbbra is megmarad egy kevésbé preferált csoportnak az MZ.412 gárdája, így a kezdeti örvendezésem is viharos gyorsasággal hagyott alább, habár a kiadó szerint ez a kiadvány az apokaliptikus indusztrializmus, az okkult gonoszság és a nyomasztó hangvarázslat nyers himnuszait hirdeti és ebből következően elengedhetetlen kiadvány a black industrial és a dark ambient zene rajongói számára. Ne haragudj, Nordvargr, de ez a zene nem gonosz, inkább csak közelebb áll az unalmashoz.
 
A matt digipak borítóért Abby Helasdottirnak jár az elismerés, az esetleges limitációról nincs konkrét információm. 

A francia DERNIÈRE VOLONTÉ az ezredforduló környékén és azon valamivel túl az egyik legnagyobb kedvenc volt nálam a tágabb értelemben vett industrial mezőnyben. Kezdetben ugyan nehezen adta meg magát, de akár a jó bor, a korral nemesedett és idővel egészen komolyan magával ragadott és el kell árulnom, ennek a bimbózó rajongásnak a szárba szökkenéséhez nagyban hozzájárult a zenekar első budapesti koncertje is, amelyen volt szerencsém jelen lenni és bizony pompás élmény volt. Az, ahogyan Geoffroy kiadványról-kiadványra, évről-évre az igazán szikár és feszes military industrial csatatérről határozott, katonás lépésekkel átmasírozott a már kicsit szélesebb körökhöz is szóló martial-pop mezejére, az a lenyűgöző elegancia és kiváló dalírói véna, amivel rendelkezett, egészen ámulatba ejtett és nálam mindez a 2006-os Devant Le Miroir albummal tetőzött, véleményem szerint akkor és ott hágott a tetőfokára a DERNIÈRE VOLONTÉ esszenciája, minden szempontból. Esetemben azonban az ezt követő évek további változásai kevésbé találtak célba, olyannyira, hogy egy időre szinte teljesen szem elől tévesztettem a csoportot, az Immortel albumot például már meg sem vettem, soha nem is tudtam maradéktalanul megkedvelni, pedig nem rossz zene az sem, csak nem feltétlenül az én terepem, ezen az eltelt hosszú idő sem javított, ezzel szemben például a Frontiére ugyan számomra továbbra sem volt az igazi, mégis ott mocorgott benne a (finoman és ízléssel romantikus) harci tűz. Kisebb kihagyások után azonban, amikor hírét vettem, hogy 2026-ban új sorlemez érkezik, anélkül, hogy bármi konkrét információm lett volna a hanganyagról, hirtelen felindulásból meg is rendeltem az ice-crystal-blue vinylt, és szokás szerint máris lelövöm a csattanót, egy pillanatig sem bántam meg, mert habár a Devant Le Miroir pozícióját részemről távolról sem fenyegeti, de újfent bitangerős, a hőskorszak fényét idéző album született.
 
A komplett album nagyon "hallgatható" és gyorsan megkedvelhető, nálam már az első hallgatásnál betaláltak a korábbról ismert védjegyek és panelek, a nagyívű dallamok mind a zene, mind az ének terén, Geoffroy pátosszal telített, ízesen formált éneke és ami talán a legfontosabb, a legnemesebb értelemben vett slágerek, ez bizony popzene, de természetesen az izgalmas és minőségi fajtából. Már az első és egyben felvezető, ízléssel koreografált videóval megtámogatott szerzemény, a L’Âne Et Le Roi első hallgatást követően "beragad", jól dúdolható, érzelmes, pompásan ringató, pátosszal telt dal, kétségtelenül a Cendre egyik legerősebb szerzeménye a már-már védjegyként értelmezhető, ujjal pengetett vonós hangszerekkel felvértezve, jól táncolható középtempóban, de ez a tónus magabiztos eleganciával vonul végig a komplett albumon. Szintén ki kell emelnem még az albumot nyitó Harmonies Du Soir-t, ami egy határozottan táncparkettre született dal, dallamaiban légies könnyedséggel, mégis hipnotikus erővel, akárcsak a Contre Jour, amely szerzemény még erre is rátesz egy lapáttal. Amikor a bevezetőben Geoffroy dalírói vénáját méltattam, még véletlenül sem estem légből kapott túlzásokba. Bámulatos, ahogyan játszik a dallamokkal, miközben kétségtelenül őrzi a pátosz karakterét és mindezt olyan elegáns módon teszi, hogy értelmetlen minden ellenállás, két hallgatás után szinte a komplett album kiválóan dúdolható és ebben semmi túlzás nincsen, negatív felhang pláne. Érzelmes és nagyon komoly album a Cendre ("néhány percnyi ágyútűz, miközben elesünk..."), igazán minőségi dalokkal felvértezve, amire ehhez fogható minőségben csak a DERNIÈRE VOLONTÉ képes, amely ugyan nem alkalmas a  trónfosztásra, de a fáklyát ismét a fej fölé emeli és kellő magabiztossággal mutatja az utat.
 
Az album az elmúlt években már megszokott módon a zenekar házi kiadójánál jelent meg, és természetesen elérhető CD és kétféle vinyl formátumban is, amelyek nevezetesen hagyományos fekete és "jégkristálykék" verziókban láttak napvilágot, ez utóbbi 250 példányra limitált változatban. 

A néhány nappal ezelőtt megjelent ANENZEPHALIA - Lurking In The Shadow Of The Broadcast Empire lemezismertetőmet követően kisebb szócsatába keveredtem egy lelkes (számomra) ismeretlennel, aki határozottan kikelt az ellen, hogy merészeltem a Brigant Moloch irányította csoportot a  noise-industrial zenei színtér részévé gyalulni, amely titulus a fent említett úr állítása szerint jelen esetben minimum egy tiszteletlen skatulya, hovatovább, meggyőződése alapján "a death-industrial, power-electronics tagok nem szeretik, ha lezajozzák őket, csak mert zajkollázsokra építkezik zenéjük". Nos, én nem vagyok semmi jónak az elrontója és messzemenőkig toleráns, mi több, empatikus kritikus (ez de jó zenekarnév lenne) próbálok lenni, ha zenéről van szó, így tehát rendre borzongató élvezettel ölelem keblemre mások véleményét, pláne, ha még esetleg okulni is lehet belőle, ami persze nem feltétlenül van így, de egyértelműen ki sem zárható. Azért mivel ez mégiscsak egy botcsinálta blog, ahol bármilyen vadul és kendőzetlenül fogalmazhatok és persze kedvemre való leírni a szubjektív meglátásaimat, azért vannak dolgok, amikkel mégsem illik viccelődni, szóval néhány dolgot mégis komolyan kell venni, azt a mindenségét... Vegyük például nagyon röviden a vonatkozó zenei műfajok halmazait, vagy a kategorizálást, amihez persze lehet csatolni koncepciót, vagy akár ideológiát is, azonban ha mindezt lecsupaszítjuk, nem marad "más", mint különböző hangok összessége. Ami még szerintem rendkívül fontos, hogy a műfaj azt határozhatja meg, milyen az adott zene, a hangulat pedig, hogy mit érez tőle a hallgató, de a leghétköznapibb felfogás szerint az élethelyzet pedig azt, mikor működik igazán az a bizonyos zene. Röviden, címkéket aggatunk a zenékre bizonyos kialakult szabályok mentén, de ezek nem feltétlenül kőbe vésett alapelvek, így akár a zenéket nem csak műfajok szerint kategorizálhatjuk, hanem több szempont alapján egyszerre, amelyek akár változhatnak is tehát, egyszerűsége ellenére is rendkívül komplex kérdéskör mindez, ami bizonyos keretek között ugyan, de feltétlenül szubjektív ítéletben csúcsosodik ki többnyire.
 
A Various Detainees - In The Hole egy frissen közkinccsé tett válogatás, amelyen szépen megférnek egymás mellett a már tisztes kort megélt, jelenleg is aktív tapasztalt vén rókák és a feltörekvő titánok is, ezzel egyértelműen egy izgalmas és frissítőleg ható összeállítást eredményezve, olyannyira, hogy a fekete korongot a lemezjátszó tányérjára helyezve szinte elröppen a bő harminchét perces játékidő. A szerepeltetett dalok ugyan már csaknem mind ismertek más egyéb, korábbi kiadványokról, de olyan szinten ízléses és helyénvaló módon koreografált, annyira dinamikus ez az összeállítás, hogy egészen lenyűgöző az összkép, egészen káprázatos keresztmetszetet kínál a noise-power industrial világából, ezen belül természetesen egy korrekt módon széles műfaji skálán kalandozva. A kiadványon szerepelő csoportokat direkt nem említem név szerint, akinek felkeltette az érdeklődését akár ez a rövid írás, akár bármilyen más hír a megjelenés diadalának kapcsán, az úgyis be fogja szerezni ezt a lemezt, de minimum meghallgatja online. Nálam kétségtelenül az idei esztendő kiemelkedő kiadványai között is előkelő helyet követel magának az In The Hole.
 
A korong a német De/Tainment korábban kazettakiadó első vinylkiadványa, amely a Tesco Organisation hathatós támogatásával jelent meg, elegánsan visszafogott, ám fokozottan hatásos csomagolásban. 

A Mannheimből indult, Brigant Moloch (Michael Keck) által irányított ANENZEPHALIA csoport számomra a noise - industrial zenei színtér egyik legizgalmasabb szegmense. A zenéjüket hallgatni többnyire igazán felkavaró és felzaklató élmény, de feltétlenül nyomasztó és egyszersmind határokat feszegető is. Ami nálam mindenképpen kiemeli ezt a zenét a nem ritkán céltalanul lármát csapó noise csoportosulások közül, hogy az ANENZEPHALIA szerintem valóban komponál, mindezt természetesen igen rendhagyó módon, a műfaj határait karistolva szakadatlanul, de mégis mindig azon belül maradva elképesztő eleganciával alkotva és facsarva egybe a power noise és az experimental ambient sarokpontjait. Személy szerint az egykoron aktív DAGDA MOR társulattal tudom párhuzamba hozni Brigant Moloch koncepcióját, hiszen mindkét esetben túllépve a műfaji sablonokon, rendre valami igazán eredeti és különleges produkció született mindkét kútfőből. A DAGDA MOR ugyan már huzamosabb ideje nem jelentkezett rögzített hanganyaggal, de az ANENZEPHALIA töretlenül aktív és konkrétan az idei esztendőben tette közkinccsé aktuális csapását, és már most elárulom, kiváló lemez készült ebben a mélyen pulzáló, nyomasztó, paradox módon mégis felemelő atmoszférában sziklaszilárdsággal állva az idő és az érdektelenség rohamait. Természetesen a horzsolóan fájdalmas harsh noise elemek továbbra is központi szerepet kapnak, de ezen a lemezen ismét markánsabb teret kap az experimental-ambient, ahogyan korábban is volt erre példa az életműben. Mindez annyira harmonikus összhangban, kiegyensúlyozottan kerül bemutatásra, hogy az valami egészen bámulatos. Rendkívül ambivalens módon a zenei komplexitás és a karcos attitűd pengeéles keresztmetszetet alkotva eredményez igazán felkavaró élményt és egyfajta destruktív-konstruktív vívódást eredményező hangulati skálát, hogy bizony mindezt feldolgozni valódi érzelmi és fizikai küzdelem. Az alaptétel természetesen ebben az esetben is érvényre jut, hiszen aki gyenge, az elbukik, míg a győztes megdicsőül és folytatja a megkezdett utat. A Lurking In The Shadow Of The Broadcast Empire album az elidegenedés zűrzavarában kínál megfelelő alternatívát, de mindezt felismerni és a magunk okulására fordítani kétség kívül heroikus küzdelem, de azért például a Girl Nowhere tétel még az előzmények ismeretében is komoly meglepetéssel szolgál. Az ANENZEPHALIA soha nem működött menekülési útvonalként, inkább a túlélés felé vezető úton történő szakadatlan konfrontáció fegyvere a kiváltságos kevesek számára.
 
A lemez jelenleg is rendelhető közvetlenül a Tesco Organisation katalógusából, a digipak CD mellett létezik fekete, valamint grey marbled shadow vinylen is. 

Az amerikai PRURIENT és a német GENOCIDE ORGAN közötti bajtársias összefonódás már évek óta közismert, ennek ékes bizonyítéka többek között a 2023 során megjelent Carte Blanche anyag, illetve az esetenkénti színpadi együttműködés, valamint a törekvések és kinyilatkoztatások közötti összecsengések. Ez a gyümölcsöző duhajkodás immáron egy újabb pompázatos fejezetéhez érkezett a Maggots On The Cliffside anyaggal, ami ugyan semmilyen extrém meglepetést nem tartalmaz, lehengerlő és minden ellenállást elsöprő, dörgedelmes módon pompázatos power noise-industrial darálást azonban igen. A két csoport ezen alkalommal konkrétan együtt "zenél", nincsenek tehát külön címkézve a tételek előadó szerint, a témákat hetykén bedobták a közösbe, majd egy ipari aprítógépen átküldve, némi hangok által prezentált agonizálással megfejelték, hogy maradéktalan legyen a lélekfacsarás, és az így született dalokat csokorba fűzték, majd egy színpadi attrakció keretében elő is adták, ez lett a Maggots On The Cliffside. A közhely persze ismét telibe talál, ezt a korongot feltétlenül komolyabb hangerőn érdemes hallgatni, vagy még inkább jelentős mértékben feltolva fejhallgatóval, a hatás garantáltan leírhatatlan. Habár meglepően szolidan és visszafogottan kezdődik a zene, de ez még fenyegetőbbé és baljóslatúbbá teszi az élményt, végig roppant puskaporos és fojtogató a hangulat, akár egy mentális örvény, amikor ellenállhatatlanul húz le magával, minél hevesebb a küzdelem, annál iszonytatóbb a végkifejlet. Nem hétköznapi zene tehát a Maggots On The Cliffside, de ezt a két zenekar rajongói természetesen pontosan tudják és talán pont ezért is hódolnak előttük végtelen elhivatottsággal.
 
A kiadvány fekete és fehér vinylen (ami alapvetően a 2025-ös Hospital fesztiválon volt elérhető) jelent meg és tartalmaz egy gyönyörű minőségben nyomtatott, két oldalas inzertet is, az utóbbi 125 példányban, míg az előbbi darabszámáról nincs információm, de feltétlenül jó hír, hogy a fekete még néhány terjesztő által könnyedén beszerezhető. 

Bevezetésként, a vadul dolgozó, ipari fémreszelő éle sikoltva megcsúszik a nyers vason, amitől a leghiggadtabbak is ösztönösen összerándulnak, miközben egy ellentmondást hírből sem ismerő dacos férfi üvölt torkaszakadtából. Ugyan nem vagyok igazán be- és szakavatott ismerője a történetnek, de annyit némi kutakodással még én is meg tudtam állapítani, hogy a Mangfall egy igazán érdekes háttértörténetet mondhat magáénak. A felvétel eredete több évtizedre nyúlik vissza, amikor a német industrial csoport és a már akkor is többé-kevésbé ismertnek mondható (elsősorban) képzőművész úr egy közös munkának veselkedve megalkották ezeket az igazán húsbavágó kísérleti darabokat, amelyekhez többek között embermagasságú fémmonstrumokat, feszített drótkötelet és különböző fémipari szerszámokat is igénybe vettek, és mindezt egyetlen nap leforgása alatt rögzítették egy négysávos magnóval, minden különösebb utómunkálat nélkül, a maga pőre valóságában és üdítően kínzó nyersességével. Az efféle zabolázatlan experimental-noise zene mindig közel állt hozzám, de azt feltétlenül el kell ismernem, hogy ezen a vonalon elég könnyű a "csinálni mindig jelentősebb élvezet, mint hallgatni" elv csapdájába esni. Szerencsére azonban ezt az előítéletet a Mangfall egyértelműen leküzdi, számomra legalábbis igazán élvezetes perceket okozott a meghallgatása, Fülelve ezt a három tételt, szinte egy időutazás részesévé váltam, hiszen minden plágiumtól mentesen, de egyértelműen az industrial zene hőskorszakába repítettek vissza a rozsdás fogaskerekek módjára csikorgó szerzemények, a legegyszerűbb, mégis helyenként pőreségükben is komplex érzelmi viharokat generáló dacosságukkal. Ez a zene a legtisztább, sallangmentes, magával ragadó szilajság iskolapéldája, valódi kordokumentum, számomra a csoport egyik legjobb anyaga, de persze nem én vagyok a diszkográfia legavatottabb ismerője, ami persze azt is jelentheti, hogy érdemes lenne komolyabban is beleásnom magam ebbe a szerteágazó hangorkán-zuhatagba, némi képzavarral élve. Nem szaporítom tovább a szót feleslegesen, kétszáz példányban jelent meg kazettán a Mangfall, amit az érdeklődők hamar el is kapkodtak, többnyire már csak aukciós oldalakon bukkan fel eladó példány, ami azért a napjainkat jellemző ínséges időkben talán jelzésértékkel is bír. 

A csillagok pompázatos együttállásának köszönhetően a budapesti CURRENT 93-koncerten már birtokba is vehettem az itt tárgyalt korongot, konkrétan még a hivatalos megjelenés előtt (ami azért annyiban feltétlenül szokatlan hatást keltett, hogy a merch standnál bárki számára beszerezhető volt), olyannyira, hogy az artwork egyik megálmodója nálam érdeklődött a grafikai megjelenítés okán, hiszen ő csak kisebb késéssel vehette kézbe a Hallucinate lemezt. Egy összefüggő  (persze a vinyl adottságainak megfelelő módon mégis két részletben szóló) experimental-ambient-industrial hangfolyam öleli körül a hallgatót, az első pillanattól tetten érhető mágikus varázslat kétség kívül hatása alá vonja és az utolsó hang lecsengését követően sem ereszti az alanyt a markából huzamosabb ideig, mindez paradox módon meditatív, mégis felzaklató, összecsengve természetesen mind az elmúlt néhány esztendő kiadványaival, mind a komplett CURRENT 93 univerzummal. Ez a zene tökéletesen letisztult adaptációja a korai évek több esetben harsány és radikális megoldásainak, de persze a struktúra más, természetesen az idő vasfoga által nemesedve, akár "naprakésznek" is titulálhatom, vagy emészthetőbbnek talán, de a koncepció egy folyamat stabil építőkockája és nem ritkán a homályos háttérből, de konkrétan korabeli hangképekkel alátámasztva. A kezdeti "útkereső" időkben a CURRRENT 93 esetében minden úgy hangzott, mintha a gyötrődő, kárhozatra ítélt lelkek kétségbeesetten sóhajtoznának és sírnának annak okán, hogy nem tudnak békében távozni. Ez természetesen az idő múlásával semmit sem szelídült, csupán átalakult, de mindvégig igazán lélekfacsaró módon szólalt meg és szólal meg manapság is. Talán a kísérleti zene újabb ékkövét alkotta meg a CURRENT 93 (és talán ezúttal inkább David Tibet maga, Andrew Liles "csak" a végső masztert végezte el), de ez még az idő kérdése is, én azonban feltétlenül bizalommal tekintek a jövőbe és próbálom befogadni ezt a mennyiségében és minőségében is impozáns kreatív áradatot, mert továbbra is imponáló tempót diktál a művész úr és az ő pazar zenei udvartartása. Természetesen a dp-motiv vonatkozásában továbbra is csak a zene számít és az ebben az esetben (is) megrázóan csodálatos, minden elemében és ízében varázslatosan kápráztató, egymásba fonódó visszhangok és hangképi torzulások kergetőznek önfeledten minden pillanatban, unos-untalan a CURRENT 93-életmű dicsfényes hagyományait kiterjesztve és kiteljesítve, a rajongók legnagyobb örömére. Azt azonban ezúttal sem hallgathatom el, természetesen egy hagyományos értelemben vett újabb klasszikus sorlemez nagyon hiányzik a lelki békémnek. 

A Thomas Bøjden által életre hívott dán DIE WEISSE ROSE régi és stabil, valamint rendkívül aktív résztvevője a színtérnek. Amikor éppen lemezmegjelenés nincs terítéken, akkor a lehetőségekhez mérten jelentős színpadi jelenléttel hívja fel magára a figyelmet, de persze az sem mellékes tényező, hogy a csoport körül korábban igen jelentős mértékben bukkantak fel kisebb-nagyobb szerepben prominens személyek, és egy időben Thomas igyekezett akár "hivatalból", akár civilként is a megfelelő módon helyezkedni, összességében azonban el kell ismernem, a kitartás és az elkötelezettség a csoport eddigi munkássága által folyamatosan tetten érhető volt. 
Az idei esztendőben megjelent, terjengősségében is megfelelően hatásvadász címmel felruházott The Evenings And Other Songs About Sex, Violence And Nihilism korong számomra feltétlenül kellemes meglepetés, zeneileg szépen letisztult, markáns és roppant módon kifejező. Az album a címben megjelenő kulcsszavakkal természetesen tökéletesen leírható, vagy akár össze is foglalható, de megvan az a megkapó bája (elsősorban a zenekar vonatkozásában üdítő meglepetésként ható hangszerelés okán), hogy a hallgató, amennyiben befogadó is, úgy újra és újra felhelyezi a korongot a lemezjátszó tányérjára, mert igazán és a szó legnemesebb értelmében vágyakozást ébreszt a megismerésre, a befogadásra. Ez egy roppant módon intim, ezzel együtt felkavaró alkotás, elsősorban hegedűre és zongorára komponálva, amit Thomas - ebben a környezetben - inkább szenvtelen hangja helyez éles kontrasztba. Ez így leírva különösen hat, de a lemez összességében mégis működik és a DIE WEISSE ROSE itt egy az előzmények tükrében különösen meglepő arcát mutatja. Komor és drámaian merengős az összkép, amiben a hősies pátosz mellett egyértelműen megjelenik a lemondás és a keserűség is. Összességében feltétlenül váratlannak mondható, ezzel együtt azonban üdvözölendő részemről ez az irány, de az élményszámba menő hangszeres hangulati dramaturgia mellé szerintem jobban illene talán egy szélesebb skálán munkálkodó vokális előadásmód. Az irány és a megrendítően, szívszaggatóan zseniális hangszeres játék tehát szerintem kiváló, de feltétlenül van még mit csiszolni a komplett produkción, mert kétség kívül a narrációnak (jóindulattal nevezzük vokális munkának) talán hasznára válhatna némi alkalomhoz illő szenvedély.
 
A kiadvány fekete és rózsaszín vinylen kétszázötven-kétszázötven példányban került forgalomba, és akár közvetlenül a kiadótól, akár számos terjesztőtől még minden nehézség nélkül beszerezhető. 

Novemberben Budapesten lép színpadra az immáron SPKtR néven alkotó, Graeme Revell által irányított experimental-industrial legenda és ennek apropóján egy villáminterjú készült magával a mesterrel, akivel konkrétan egy rövid beszélgetésben egyeztünk meg előzetesen. 

- Mindenek előtt hangsúlyoznom kell, hogy micsoda megtiszteltetés számomra ez a lehetőség. Millió köszönet érte!
 
- Nagyon szívesen. Köszönöm az érdeklődést! 

- Az SPKtR novemberben egy turné keretén belül Budapestre is ellátogat. Mire számíthat a magyar közönség ezen az estén?
 
- Nagyon várom ezt az európai turnét és az első magyarországi fellépésünket különösen, mert
szeretném újra életre kelteni azt a teljes erővel történő totális támadást, amit talán 1978-ban kezdtem el. Ami
a műsort illeti, megpróbálok olyan zsigeri élményt nyújtani, amilyenről a korai SPK-közönség is beszámolt annak idején. A sötét tónusú megjelenés manapság már annyira elterjedt, hogy valószínűtlen, hogy olyan vizuális sokkot tudjunk okozni, mint régen, de hangzás szempontjából szerintem az élmény már fényévekkel előrébb jár. Ez egy csodálatos kihívás és én minden alkalommal élni akarok a lehetőséggel. 

Nehéz megfelelően értékelhető és ezzel párhuzamosan elfogulatlanul, mégis alkalomhoz illő módon nyilatkoznom a CURRENT 93 budapesti színpadi megjelenéséről (amely bőségesen cukrozott tortán még plusz hab volt, hogy sikerült a hivatalos megjelenés előtt birtokba vennem a Hallucinate Children vinylt is), hiszen túlzás nélkül, nagyjából harmincöt évet vártam erre az alkalomra, a csoport nálam évtizedek óta kiemelt kedvenc, vagy inkább még annál is több, egy megfoghatatlan csoda minden megbicsaklás ellenére is, és elsősorban a klasszikus éra iránti szakadatlan rajongásom mindent elsöprő. Így tehát a felfokozottnál is felfokozottabb lelkiállapotban vártam ezt a pillanatot, amiért elmondhatatlan köszönetem a Fekete Zaj stábjának és elsősorban Varga Balázsnak, soha el nem múló tiszteletem ezért feléd, felétek, halvány elképzeléseim azért vannak arról, hogy micsoda erőfeszítés lehetett megszervezni ezt az eseményt.

Én mindig türelmesnek és kihívásokat leküzdőnek, már-már elfogadónak éreztem magam a zenei univerzumokat szemlélve, de el kell ismernem, Henrik Nordvargr Björkk úr esetenként az én türelmemet és hírhedten kifinomult toleranciámat is próbára teszi. Nem is annyira az alkalmankénti zenei extrémizmusával, azzal egy pillanatig sincs gond szerintem, inkább azzal, hogy durván fogalmazva minden, amit rögzít, az megjelenik, sőt, nem ritka, hogy kultikus magasságokba emelkedve röhög a világon. Persze ebben van vastagon irigység is, de azért valljuk be, nem teljes mértékben a valóságtól elrugaszkodott kijelentés ez. A szóban forgó ᚾᛟᚢ II // ᚦᛟᚦ ᚷᛁᚷ duója Thomas Ekelund (TREPANERINGSRITUALEN, DEAD VIOLETS, OGHAM, WINQUIST VIRTANEN és még sorolhatnám napestig) társaságában lett életre hívva. és a Gamma Ænigma egy trilógia záróakkordjaként hömpölygött a túlvilágról közénk, halandókhoz. Experimental, ritual, dark ambient, és ezzel nagyjából el is árultam a lényeget. Ugyan az első percekben még némi kifacsart zeneiség is felbukkan (zongora és egyéb billentyűs hangszerek elsősorban, persze koszlottá szaggatva), de pillanatokon belül "helyreáll a rend", és nem marad más, mint a mindent elborító zajtenger és a létezés reménysugarait ellehetetlenítő ambient monotónia. Meglátásom szerint ez a csoport nem a legrosszabb a produkciós zsákban, de azért messze nem is a legjobb Nordvargr széles palettájáról, még akár élvezetesnek is titulálhatóak ezek a korongok, de kihagyhatatlannak semmi esetre sem, és a szokásos vesszőparipám, egy esetleges erőteljesebb gyomlálás itt is javíthatna az összképen, hiszen bármennyire ismert nevek alkotják is ezt a duót, azért a végtelenségig mégsem lehet mellébeszélni. Márpedig nálam az Ænigma trilógia közelebb áll a felejthetőhöz, mint a kihagyhatatlanhoz. Persze senki ne hallgasson rám, ellenkezőleg, mindenki hallgassa meg ezt a lemezt és minden mást is, ami éppen szembehömpölyög a mágus műhelyéből, hiszen egyetlen dolog biztos, a zene gonosz. 

A Reinhard Hopfe irányítása alatt álló német STAHLWERK 9 a kilencvenes évek felétől kezdve huzamosabb ideig az experimental-industrial-power electronics-dark ambient színtér egyik roppant aktív képviselője volt, habár egy ideje mintha visszavett volna a tempóból, de ez nem hiszem, hogy hátrányára vált volna bármikor is a produkciónak. Sőt. Ugyan véleményem szerint soha nem tartozott a legsikeresebb, legismertebb csoportok közé, de én több kiadványát rendkívüli módon kedveltem és kedvelem még ma is többségében, a RASTHOF DACHAU társaságában megjelent The Final Resistance pedig részemről minden idők egyik legjobb industrial kiadványa, de sajnos nem mehetek el szó nélkül amellett sem, hogy a diszkográfia bősége inkább vált hátrányára időnként a csoportnak, mintsem előnyére, a minőség többször szenvedett csorbát alulmaradva a mennyiséggel szemben.
 
A 2024-ben megjelent 30 Years album ugyan nem teljes mértékben saját kútfőből fakad, hiszen egy válogatás, amelyen a Reinhard által kiválasztott különböző experimental-industrial csoportok dalai kerültek újraértelmezésre. Ez az etap szerencsére egyértelműen a csoport erejét és nagyszerűségét hangsúlyozza, hiszen egy pompázatos korong született, a szerzemények jól lettek összeválogatva, és az újragyúrt verziók is megfelelően érdekesek. Nyers power noise és drone keverékként lehetne esetleg összegezni és a legegyszerűbben leírni ezt a zenét, ahol Reinhard talán a dühös énje által vezérelt ötleteinek engedett szabad utat. Rendkívül rideg és kegyetlen az atmoszféra, embertelen megpróbáltatás alkalmanként akár csak a lemez hallgatása is, de aki rászánja az időt és értő fülekkel "szemléli", az feltétlenül közel kerülhet hozzá. Már a nyitó Trash Compactor (eredetileg az ANTRACOT szerzeménye) egy hangsúlyozottan durva és agresszív támadás a hallójáratok ellen, a végén ahogy hirtelen elcsendesül, szinte mellbevágó a lélegzetvételnyi szünet. Az ezt követő For The Absurd (MAI 12) hasonló vizeken evez tovább, miközben a hatás egyre inkább nyomasztó és pusztító, mindeközben egészen magával ragadó is. A Chrononaut 2222 (ATROX) meglepő módon egy kicsit talán visszafogottabb, kevésbé harsány, mint az elődei, de hasonlóan impulzív. A Fractured Realities (GRODOCK) lett talán a leginkább kiegyensúlyozott, szépen egyensúlyoz a két csoport identitásán, de egy valódi kötéltánc ez és bármerre billenjen is a mérleg nyelve, a hatás garantáltan felkavaró. A lezárás a Noosphere (CRP, általam sajnos teljesen ismeretlen) képében érkezik, végtelenbe vesző hangfoszlányokkal, némi fémes zajjal felvértezve és váratlanul egyértelmű ütemekre építkezve, a végére pedig szétszabdalt kakofóniába torkollva.
 
Összességében tehát a STAHLWERK 9 ezúttal nem/sem okozott nekem csalódást, igazi régi vágású, dacos, harcos zajközeli zene ez, kivételesen jó ízléssel összeállított és szerkesztett album. Az összesen kétszáz példányban megjelent kiadvány három különböző színben (100 vörös, 76 zöld és 24 szürkésbarna) lett közkinccsé téve, igazán impozáns megvalósításban, érdemes tehát próbálkozni a beszerzéssel, talán még nem késő. 

A finn Jesse Ryhänen által irányított DIEUX DES CIMETIÉRES az általam kevésbé szem előtt tartott neoclassical-industrial színtér egyik prominens képviselője immáron közel tíz esztendeje és rögtön le is kell szögeznem, a műfajon belül részemről az egyik leginkább értékelt produkció. Talán a csodálatos HERR csoportot tudnám még ebből a halmazból kiemelni, de valóban kevésbé az én terepem ez a zenei világ. 

A Mercy & Severity egy roppant magával ragadó album. A dalok szépen felépítettek, ügyesen komponáltak és jó érzékkel hangszereltek, végig egyenletesen magas színvonalon ringat ez a varázslat, de a Mars Martial Magick címmel felruházott tételt feltétlenül ki kell emelnem. A fokozottan szépen hullámzó dallamok, a visszafogott, szikárságukban mégis erőteljes ütőshangszerek és az erősen torokból építkező, többnyire szavalásra szorítkozó, esetenként mégis visszafogott dallamokat produkáló vokál bámulatos egységben forr össze, engem egészen magával ragad minden alkalommal, amikor hallgatom. Az After The Fire gyakorolt még rám hasonlóan felfokozott benyomást, ahol azonban a dalszöveg és a rezignáltságában is drámaian szavalt szöveg kristálytiszta eltökéltséggel és konoksággal vezet előre. Továbbá muszáj kiemelnem még a Who We Are megkapó szépségét, olyan fájdalommal kevert büszkeség árad belőle, ami csak igazán ritkán manifesztálódik ennyire szívhez szólóan fennkölten instrumentális formában. Tételenként végigmasírozva a komplett albumon akár az összes dalt külön is méltathatnám, de én inkább arra biztatok mindenkit, hogy kerüljön meghallgatásra minden érdeklődő által, mert bár nem tökéletes az album (a hangszerelésen például lehetne még csiszolni a természetesebb hangzásra törekedve), de ennyire szépen komponált zenét, pláne a műfaj keretein belül én már nagyon régen hallottam, minden percet mélységesen átitat a gondoskodó törődés. Ja, és a Weepers Eve maga a zene nyelvén megfogalmazott és megtestesült szépség, komolyan, a könny kicsordul a hallgatása közben.
 
Hat paneles digipak CD kétszáz példányra limitálva, tessék azonnal megrendelni, amíg még van belőle. Ha valaki ebben az évben csupán egyetlen neoclassical albummal akar megismerkedni, legyen ez, én a legmélyebb határozottsággal támogatom. 

A dp-motiv időnként retrospektív módon tekint vissza a múltba, mindezek során egynémely különösen fontos (vagy személy szerint annak vélt) zenei kiadványt méltatva. A The Fight Is On válogatás a legendás belga L. A. Y. L. A. H. kiadó véleményem szerint egyik legfontosabb kiadványa, kiváló korlenyomat az indusztriális zene egyik igazán izgalmas korszakából, roppant agilis, ezzel együtt hagyománytisztelő előadókat és szerzeményeket gyűjtve össze.
 
A COIL-tól a Sicktone itt a hosszabb verzióval szerepel, az akkori időknek megfelelően a csoport zajosabb, zeneileg kaotikusabb oldalát domborítja ki, igazán erőteljes, szinte már erőszakos, nem túlzás zajzenének minősíteni, de én nagyon szeretem. A CURRENT 93 percei az A Visit To Doglanddel telnek, ezt nevezem én szuggesztív hangkollázsnak, zseniálisan összeválogatott és összevágott alapokból, nálam egyértelműen az egyik csúcspontja a válogatásnak, de az experimental zenei világban is hivatkozási alap, amit a vezértéma tesz igazán fennköltté, ezzel együtt természetesen baljóslatúvá is. Az életben az egyetlen biztos dolog a halál. A THE HAFLER TRIO a Blanket (Level Approach) tételt tette be a közösbe, hangulatos, repetitív kísérleti zajkollázs, de kevésbé zaklatott, mint az általánosságban megszokott a csoport kapcsán. Robert Haigh a Music For Piano megkapó perceivel nyugtatóan hat a zaklatott lelkekre, kiváló kontraszt a többi előadó kapcsán. A továbbiakban a LUSTMORD szerepel két szerzeménnyel, mindkettő a klasszikus dark ambient iskolapéldája, amiben azért mégis rejtőzik némi megfoghatatlan plusz, nem véletlenül hivatkozási alap a csoport évtizedek óta az industrial zene világában és esetenként azon túl is. A NURSE WITH WOUND a Stick That Chick And You'll Feel My Steel Through Your Last Meal tétellel karcolja a hallójáratokat, Ez a darab tudomásom szerint más helyen nem is szerepel, így a korong leginkább exkluzívabb dala, habár a "dal" címke ezúttal is erősen túlzónak minősíthető, az experimental kavalkád feltétlenül helyénvalóbb. A lezárás az ORGANUM képében érkezik két szintén másutt (ebben a formában) fizikai hanghordozón nem publikált tétel formájában, de a szemfülesebb rajongóknak már azért mégis ismerős lehetett korábbról. David Philip Jackman kísérleti zenei improvizációit a közvélemény a drone zene egyik előfutárának tartja, amit persze eszembe sem jut kétségbe vonni, de az itt felvonultatott Talon és Veil színtiszta zaj- és zörejzene igen magas művészi színvonalon.
 
Valódi időutazás ez az összeállítás abból a korszakból, amikor az industrial zene még a legtisztább úton járt, mentesen minden korcsosulástól és sallangtól, tisztán és erőteljesen, érdekesen és izgalmasan megfogalmazva. Valódi ereklye ez a korong a polcomon, és a kiváló zene mellé megfelelő ízléssel társított artwork dukál, ezt a kiadványt nem érdemes fotókon, vagy az interneten szemlélni, ezt a lemezt kézbe kell venni és úgy csodálni, miközben pörög a lemez a lejátszón.