A hülye nevű (és esetenként kétes sikerű) előadók interkontinentális versenyén komoly eséllyel induló WEVIE STONDER ugyan nem tartozik szorosan a dp-motiv profiljába (nagyon nem!), de a tavalyi Sure Beats Living album eljutott hozzám, és habár néhol kiráz tőle a hideg, bizarr módon mégis tartalmaz elfogadható pillanatokat. Sőt... De ez így már túl pozitív és bizalomgerjesztő, szóval inkább nem sőt. De igazából mindez lényegtelen, aki tudja, hallgassa meg az albumot és döntse el maga. 

Talán kísérleti elektronikus zeneként írható le leginkább a Sure Beats Living, amit a spoken word hangulatú szövegelés koronáz meg, vagy teszi erősen hallgathatatlanná, nézőpont kérdése. Számomra olyan ez a zene, mintha egy meg nem értett popzenész játszana THE RESIDENTS feldolgozásokat (ezt a gyanút a lemezborító grafikája is megerősíti), amikkel szeretne komoly sikereket elérni, de ezzel szemben kapitális bukás lesz belőle. Néhol meglepő ambient, máshol táncolható ütemekkel felvértezett merengés, de számomra igazán soha nem kapja el a fonalat és ahol erőszakosan az eladhatóságra törekszik, ott még akár ellenszenves is ez a muzsika. A kopácsolós megoldások perceiben a THE RESIDENTS mellé felsorakozik még Björk néhány elvetemültsége is, valamint ilyen lehetett volna, ha Frank Zappa elérte volna a nyugdíjas életkort és két felfújt rágógumi majszolása közben elmerengett volna azon, hogy lényegében a zene egy önmaga farkába harapó kígyó. Ez a megvilágosodás azonban biztosan nem nyújtott volna megkönnyebbülést senkinek, inkább csak még mélyebbre ásta volna önmaga sírvermét, mert habár a WEVIE STONDER nem szeretne többnek látszani, mint ami, mégis felmerül az örök dilemma: érdemes volt?
 
Vinylen és CD formájában is elérhető még a Sure Beats Living számos terjesztőnél, de kivételesen arra bíztatok mindenkit (korrekt, vagy inkorrekt módon, nézőpont kérdése), hogy első körben inkább hallgassa meg online a produkciót, mert ez az album még az én gyomromat is megfeküdte némelyik megoldásával. 

Steven Stapleton erre a kiadványra egy ír multiinstrumentalista úriemberrel állt össze, és a végeredmény egészen kellemesre, hovatovább a legnemesebb értelemben szórakoztatóra sikerült, legalábbis nekem néhány meghallgatás után feltétlenül ez a benyomásom.

Táncolható, ritmikus pillanatok keverednek visszafogottabb zajokkal, experimental-ambient hátterekkel egyfajta lüktető és részegítő örvényt teremtve, amiben egészen egyszerű elmerülni, lágyan és ringatóan szippant magába, vagy inkább húz le a mélybe, de mégis szakadatlanul ismét a felszínre engedve. Ez a korong nem a radikálisan kitekert zajok okán lesz emlékezetes, de persze időnként felsejlenek az acsarkodóan torzsalkodó megoldások is, inkább az absztrakt, mégis magával ragadó harmóniák emelik ki a dömpingből. A The Psychobabbler's Shroud például olyan valóságfacsaró merengés, amire igazán ritkán akad példa még a NURSE WITH WOUND-életműben is, de ettől még természetesen ott van általa a jól ismert hangulat és párhuzamosan kellően fel is zaklat az ösztönös mágiájával. Unalomig ismételtem már számos alkalommal, de erről az albumról nehéz objektíven (szubjektíven is) nyilatkozni, ezt a lemezt hallgatni és hallani kell. Nem egyszerű zene és nem is tipikusan NURSE WITH WOUND (ha létezik egyáltalán ilyesmi), és mégis ezer közül felismerhető, vélhetően inkább a komplikáltabb hallgatókat célozva meg, de próbálkozzon vele bátran bárki, megéri a ráfordított időt feltétlenül.
 
CD és vinyl verzióban jelent meg, én a vinylt választottam, annak ellenére is, hogy egészen hajmeresztő "aqua marine transparent" színben érhető el, ami magyarra fordítva kb. bugyikéket jelent, sajnos fekete (vagy bármilyen más emberi) verzió nem létezik belőle, de sebaj. A zene kellemes és nekem tetszik, ez a lényeg. 

A Scott Sturgis vezette CONVERTER hosszabb kihagyás után az idei esztendőben tért vissza a (zaj)zenei csatatérre, rögtön két új kiadványt is publikálva. Én most a The Four Last Things kapcsán teszek néhány megjegyzést, de azt már most le kell szögeznem, hogy az efféle ritmikusabb industrial nem igazán az én terepem, szóval inkább csak kontárként teszem mindezt.
 
A korongra préselt zene akár egy kifacsart, technikailag aktualizált KRAFTWERK is lehetne némi ritmikus powernoise fűszerrel vadítva, de a színvonal és az izgalmi faktor természetesen messze elmarad az ikonikus ősöktől, habár például a Garden Of Earthly Delights egészen kellemes darab, de ezzel nálam el is lövi a puskapor jelentős részét a CONVERTER. Karcosan pattogó témákból áll össze az egész korong, de az időhúzás szerintem egészen nyilvánvaló a témák jelentős részében, ami azért részemről erősen megkérdőjelezi a visszatérés indokoltságát. Az Ant-Zen kiadó mindenesetre teljes mellszélességgel áll a csoport mögött, ennek alapján látnak benne lehetőséget és egyébként sem biztos, hogy én vagyok a legmegfelelőbb kritikusa ennek a zenének, szóval, aki korábban ismerte, esetleg kedvelte a CONVERTER anyagait, az most is szánja rá az időt az ismerkedésre.
 
A fémborítós kiadás, fekete 7"EP szürke kartondobozban, egyedi blokknyomással, 8 oldalas füzettel érdekes megoldás, hiszen a nyomtatott logóval ellátott, két fémlemez közé helyezett panelt állítólag rövidebb időre az időjárás viszontagságainak kitéve érték el a végső(?) formát, de elérhető standard kislemezként is, jelentősen csekélyebb összegért is. 

A HIMUKALT soha nem volt a kedvenc noise-power electronics formációm, a zenéje is többnyire unalmas számomra és nekem túl felszínes, vagy inkább sablonos dolgokat produkál az Ester Kärkkäinen által vezetett formáció. A művésznő zenéiben a vágyakozás, a szexualitás, a harag, a depresszió, az önsanyargatás és ehhez hasonló komiszságok sokasága kerül ütköztetésre, de szerintem annyira elcsépelt és közönséges formában, hogy szinte szóra sem érdemesek bizonyos megnyilvánulásai, pedig sokkal érdekesebben is lehetne tálalni mindezt. 
Az itt tárgyalt Sex Worker egy négy részből álló sorozat gyűjteménye. A zene alapvetően hallgatható, ennél sokkal unalmasabb anyagokkal is lehet találkozni a diszkográfiában, olyannyira, hogy konkrétan a négy korongot első nekifutásra egyvégtében végig is pörgettem, amikor megérkezett hozzám. Akadnak szellősebb pillanatok, néhol szinte már ambient-szerű csapongások, de természetesen a féktelen zaj az uralkodó identitás. Ha kicsit határozottabban gyomlálná a tevékenységét a művésznő és esetleg ritkábban, ellenben jobban átgondolt módon jelentetne meg lemezeket a HIMUKALT, talán előrébb is tartana művészetében Ester Kärkkäinen, hiszen például a kettes fejezet és konkrétabban az Open My Eyes című tétel feltétlenül ebbe az irányba mutat. Nem reménytelen tehát a helyzet, de ha továbbra is inkább a tehetség elaprózása és a kiadványok számának mértéktelen növelése lesz az elsődleges cél, akkor menthetetlenül önnön posványába fullad az életmű. Akár kár is lehet érte. 

Az eredetileg a Sleep Has His House lemezt ékesítő Niemandswasser dal (persze kalandos úton jutott el a hivatalos, sorlemezes megjelenésig és előtte felbukkant "unofficial" meg ilyen-olyan formában máshol is) a kreatív újrahasznosítás, vagy inkább újraformálás egyik legékesebb példája a zenének és közelebbről a CURRENT 93  univerzumnak. Korábban megjelent már fizikai hanghordozón, de a tavalyi esztendőben a Cashen's Gap (vagy inkább a LarkSpur Songs) elérkezettnek látta az időt a kazettás megjelenésre is, rögvest három különböző színben (lila, sárga és csontfehér) is. A fent említett, címadó dal ezúttal hat különböző verziója hallgatható meg a szalagok által, így többek között a korábbi vinyles verziók is. Nem állítom, hogy mindegyik változat telitalálat és élni sem érdemes nélkülük, de egészen érdekes és felemelő pillanatok is akadnak közöttük, a rá fordított időt kétség kívül megérdemlik és teljes bizonyossággal állíthatom, akad olyan őrült, aki az összes kazettás verziót is megrendelte (például én), vagy be fogja húzni a jövőben, mert egyszerűen muszáj. Csodálatos merengés minden pillanatban, hipnotikusan melodikus percek kavarognak szüntelenül, az experimental folk csúcsteljesítményei ezek a megoldások minden tévelygésük és lángolásuk közepette, a zenén túli zenei fortyogásokban, és amikor esetenként megvadul az önismétlés haragos szemű ördöge és igyekszik legyűrni az alkotót, akkor egy csavaros bravúrral mégis hihetetlen magasságokba emelkedik, hogy elbűvöljön a világra szóló csodájával. Ehhez persze páratlan alkalom és megfelelő pillanat szükségeltetik feltétlenül. 

Az alábbiakban a STURMAST második és egyben utolsó önálló albumát gondozó Sun & Moon kiadó búcsúsorai olvashatóak: 

"2006-2007 környékén nyakig ültünk az extrém zenei mozgalmakban, szinte minden a black metal körül forgott, de közben fél szemmel figyeltük, hogy milyen újabb érdekességekkel, újdonságokkal áll elő az akkor éppen csúcsra járatott svéd illetőségű Cold Meat Industry kiadó. 

Minden, ami nem metal volt, de extrém zene, zaj, kísérleti hangok, dark ambient stb., az nagyjából a Cold Meat felől érkezett. 

Nos kérem, ebbe a közegbe hasított villámcsapásként (nincs itt semmilyen túlzás) a magyar STURMAST  bemutatkozó albuma, ez akkor óriási fegyvertény volt, sokan felkapták a fejüket az Ibis Redibis Nunquam In Bello Peribis (Vissza fogsz térni, soha nem fogsz meghalni a háborúban, valahogy igy lehetne fordítani az album címét)  lemezre. Az album nagyszerű sajtóvisszhangot kapott, sokan máris egy új martial industrial-neofolk klasszikusról beszéltek.

Voltak koncertek, itthon és külföldön is, egy komolyabb nemzetközi áttörés is a levegőben lógott, aztán valahogy az egész ellobbant.

Eltelt majdnem húsz év, és itt van az új STURMAST nagylemez, a Nos Ipsi (Mi magunk), egyben az utolsó lemez is, a kör bezárul, hamarosan megjelenik és minden túlzás nélkül állítom, hogy az egyetemes magyar (experimental, kísérleti, hívd neofolknak, akár világzenének, vagy aminek gondolod) zene egyik legjobb és mondanivalójában egyik legfontosabb, leggrandiózusabb alkotása.

Egy kerek, tökéletesen felépített lemez, nem érdemes dalokra bontani, egyben hat igazán, már az első szám kellően hangulatba helyez, ahogy haladunk az album vége felé úgy nő a szinte tapintható  feszültség, hogy végül az album a két legdrámaibb nótában teljesedjen ki, először a Bábel, majd a Prérifarkas rozsdás pengeként hatol át rajtunk, és a mondanivaló napok múlva is ott ismétlődik tudatunkban. 

Ebben a zenei stílusban nem sok ilyen lemez született eddig, mostanában pedig szinte nem is jelent meg ilyen, talán az ARDITI vagy az ALLERSEELEN csinált hasonló stílusú alkotást, mármint hangulatban és zeneileg.

Nem szaporítom tovább a szót, akit érdekel, az úgyis meghallgatja majd és elmeséli azoknak, akiket esetleg elkerült eddig, de bízom benne, hogy utat fog találni minden őszinte és igaz kereső ember lelkéhez!

A Nos Ipsivel egy időben (május 25.) ismét megjelenik a debüt album is, új csomagolásban két exkluzív bónusz dallal a régi időkből!

“magamba zárva a végtelenbe

szakadék felett táncot lejtve

igazságot keresve

sötétben tévelyegve

két út köze, lelkem tüze

szenvedélyem, szenvedésem

kiálts a szélbe, kiálts az égbe

pokolnak tüze, mennynek üdve"

Ezzel a két lemezzel emlékezünk rád, Gábor, nincs halál, a lélek halhatatlan! Az alkotó megpihent és a művek elindulnak a dicsőség útján!

A dicsőség éneke olyan, mint a tücsöké. Mint a méhek zsongása. Semmi varázs. Semmi édesség. Mélyen, mélyen egyhangú és szelíd. 

2026.03.16. 

(Sun & Moon, B.Sz.)" 

Ezen felül a közeli jövőben egy hosszú idő óta bajtársias harmóniában dédelgetett, egy testvérzenekarral közösen formába öntött megosztott posztumusz kiadvány megjelenése szerepel még napirenden a Far From... Records által, ezzel azonban a STURMAST menetelése végleg lezárul majd. A vezér útnak indult, de a lépteit mennydörgő búcsúharsona kíséri, és én magam úgy vélem és úgy érzem, további egy dolog biztos. Találkozunk még. 

A kezdeti idők színtiszta dark ambient zenéje után már huzamosabb ideje a DAWN + DUSK ENTWINED szélesítette a palettát, de túlzás nélkül modernizálta is a struktúrát, ami David korábbi deklarációi alapján kicsit különös, de annyi baj legyen, úgyis a zene a lényeg, minden mást ítéljen meg bárki más.
 
Az alap változatlanul a dark ambient merengés és a pátosszal telt historizáló történetmesélés, de már jelentős mértékben hallhatóak erőteljes ütemek és néhol már-már popzenei elemek, természetesen egy bizonyos határon belül azért. Ettől függetlenül rendkívül kellemes hallgatni az albumot, de nálam sajnos nem lépi át a célnak megfelelő háttérzene korlátait. A kevesebb néha több elv alapján a DAWN + DUSK ENTWINED nálam óhatatlanul is csapdába esik, hiszen az "újraindulás" 2020-as éve óta, tehát az elmúlt hat esztendőben ez már a tizenplusz hivatalos megjelenése a csoportnak mind fizikai formában, mind online módon összességében. Igény nyilván van rá, tehát lehet, hogy csak engem nem talál meg maradéktalanul ez a zene (amely lényegében a 2020-as Crossed Paths és egyéb, korábban már megalkotott dalok új verziója), de nekem mégis megingathatatlannak tűnő kétségeim vannak. Ezt a gondolatmenetet követve, nekem konkrétan ez az album is túl hosszú a hozzávetőlegesen egy órás játékidejével, esetleg határozottabban is lehetne gyomlálni az ötleteket, különösen a dalok struktúrájának tükrében és ezen a ROXY MUSIC átgyurat sem változtat érdemben. A negatívumok ellenére is bátran ajánlom az érdeklődők figyelmébe, én is fogok még adni neki esélyt, de jelentősebb mértékben vélhetőleg nem fog változni a véleményem. 
A kiadvány egy hat paneles öko digifile formában jelent meg és részletes információkat közöl a dalok rögzítéséről, az átdolgozások miértjéről megfelelően informálva az érdeklődőket. 

Azt gondolom, a színtér érdeklődői (esetleg elkötelezettjei?) számára felesleges bemutatnom a minden idők egyik legszimpatikusabb és legvidámabb (gore-grind alakulatokat kenterbe verő) elnevezésével felruházott japán CONTAGIOUS ORGASM csoportot, hozzávetőlegesen negyven éve alkotnak már, szó szerint zajos sikerrel, és habár jómagam azért már kétség kívül kevesebb figyelmet fordítok a megjelenéseikre, alkalmanként azért mégis kellemes rezonancia beléjük botlani. Az itt tárgyalt album tételeit 2023 és 2024 közötti felvételek alkotják, ezúttal csupán duó felállásban formába öntve, de természetesen Hiroshi Hashimotóval a kormánykeréknél, és meglepő módon picit sem meglepő, hogy helyenként úgy szól, mintha a művész urak mindezt egy kedélyes kis kocsmában ücsörögve alkották volna meg, diszkrét üvegcsörömpölés és a törzsközönség minimális háttérsutyorgása közepette. A hét tételes dalcsokorban sötét éjszakai morajok, éles digitális disszonanciák és forrongó hanghullámok áradnak, nem kevés és messze nem visszafogott elektronikus ütemekkel felvértezve, és így ebben a sűrű hangtérben ipari maradványok keverednek filmes töredékekkel, sötét tereket varázsolva elő, amelyek mintha érző lények jelenlétével lüktetnének, lásd, halld, a helyzethez tökéletesen alkalmazkodó, kocsmázó többiek. Meglepő energiával és frissességgel szól a komplett album, az elmúlt esztendőkben azért szerintem ez nem volt mindig így a csoport esetében, de részemről a Behind Closed Doors újra a "hősi idők" fényét idézi, feltétlenül érdemes tehát meghallgatni. Helyenként absztrakt zaj, másutt töredezett kísérleti szöszmötölés, de esetükben ebben semmi meglepő nincs, az említettek az eddigi teljes életutat végigkísérték,  ellenben szokatlan, hogy mennyire célratörő és rendszerezett a komplett anyag, és habár a hírek szerint nem koncept munka, én mégis érzek egy közös szálat, amelyre felfűzhetőek a tételek, és persze a karcosabb ambient szál ebben az esetben is szerepet kap, a nem kevés harsh noise mellett természetesen. 
A csupán vinylen piacra dobott album fizikai megjelenése (az online megoldások kit érdekelnek...) rendkívül elegáns és szép, a borító színes temperamentumát szépen ellensúlyozza a korong visszafogott diszkréciója, tökéletes párhuzam, kifogástalan egyesülés, érdemes tehát beszerezni, a zajzene egyik távol-keleti úttörője ezúttal is minőségi munkát helyezett a palettára, egyértelműen kijelenthető tehát, hogy a CONTAGIOUS ORGASM továbbra is életerős és nyughatatlan, ahogyan annak lennie kell. 

A negyven évnél is hosszabb múltra visszatekintő RAMLEH számomra az egyik legérdekesebb csoport az experimental industrial palettán és (tádááámmm) ez a tézis a Hyper Vigilance által továbbra is megerősítést, valamint új, friss értelmet nyert.
 
Szűk 80 percben szól ez az igazán varázslatos zene a kísérleti psychedelic rock és az ipari zene keresztmetszetében, egy varázslatos szárnyalást eredményezve. A vokális munka magas fokon kidolgozott és meseszép, ami azért az "efféle körökben" nem feltétlenül jellemző, és vastag krautrock szőnyeg uralja a teret, valamint az időt. Ezt a lemezt érdemes komolyabb hangerőn hallgatni, döbbenetes a térhatás és úgy csavar, facsar magával már az első percektől kezdve, hogy arra szavak sincsenek. Ez a korong tökéletes. Ahogy briliáns elegyet alkotva összeolvadnak a hangok, ahogy felépítik a kifacsart dallamvezetéseket, az valami páratlan eredményt produkál. A SWANS és a NEUROSIS leghúsbavágóbb pillanatai ütköznek az EMPYRIUM karcos dominanciájával és a COIL absztrakt eleganciájával. Helyenként még felbukkan a kezdeti évek kérlelhetetlen industrial őrülete is, mérhetetlen pikantériával adagolva, mégis letaglózó módon, hogy könnyedén átússzon valami megbabonázó mélységű elektronikába, ami bátran a TANGERINE DREAM ambient varázslatait idézi fel (micsoda tökéletes dal az Into The Termite Mound), de talán felesleges is szaporítanom a szavakat, nálam feltétlenül a tavalyi esztendő egyik legjobb, legfontosabb lemeze a Hyper Vigilance, és további kiváló hír, hogy az elmúlt években az ínséges időket megtörve a RAMLEH ismét belelendült a koncertezésbe is, aki szemfüles, az idén viszonylag könnyedén elcsípheti őket Európa-szerte. Micsoda páratlan élmény lenne egy koncert Budapesten is! Hahóóó, szervezők!!?...

Eddig mindössze (dupla) vinylen jelent meg ez az impresszív album, de jelenleg is elérhető még több forrás által is, Európában a legegyszerűbben a HHV katalógusából, tökéletesen elfogadható áron. Hajrá mindenkinek a rendeléssel! 

A CROOKED MOUTH hetedik nagylemeze, a Cosmic Folklore a zenekar jellemzése alapján egy utazás a Nap, a Hold, a bolygók, az élet, a halál és a közöttük lévő világ folklórján és ezoterikus szimbólumain keresztül, az ókori Európa dalainak és hagyományainak ápolásával, valamint az „új régi utak” keresésének posztmodern tapasztalatának szemszögéből és felhasználásával. Az album a litván, az angol, a belarusz és a francia nyelveket ötvözi, hogy kiszélesítse a perspektívát ezen az újonnan kialakuló világnézeten, egészségesen tágítva a határokat. A szavak a  kulcsok, de a valóság, amelyet kifejeznek, az ajtó. A szavak és a nyelvek perspektívát jelentenek, de felettük egy transzcendens valóság áll fékezhetetlenül és elkerülhetetlenül. Az album célja talán az, hogy a mennybolt felett szárnyaljon, de legalábbis feltétlenül efféle magasságokba törekszik.
 
A Cosmic Folklore véleményem szerint talán az eddigi legsokoldalúbb kiadványa a CROOKED MOUTH csoportjának, és ebben elévülhetetlen érdemekkel rendelkezik a korongon közreműködők elképesztő elhivatottsága és muzikális felkészültsége, magas fokú képzettsége. Solventis, Greta Gražulytė, Agota Zdanavičiūtė, Virginija Pievos, Sol Abyssorum, Dorotė Girėja, Christopher Brown (Kakophonix) és még sokan mások közreműködésével ez a zenekar a Cosmic Folklore által vitathatatlanul a leginkább együttműködésen alapuló albuma és talán hangzásvilágában is az eddigi legváltozatosabb, miközben a tradíciók, a CROOKED MOUTH korábban felépített univerzuma semmit sem kopott vagy változott, a csoport vezetője, Ian Campell pompás érzékkel fűzi egybe a szerteágazó szálakat. A klasszikus és mégis helyenként formabontó neofolk, az experimental industrial, a drone, a noise, a pszichedelikus és a posztpunk hatások keverednek a hagyományos és rituális zenével, egyedülálló keveréket alkotva, igazán ízléses módon tálalva. Nincs kedvenc dal. Persze azért mégis, de a komplett album egésze összességében hatalmas csoda lesz idővel, de még egy kicsit érnie kell, azonban a When the Sun Married the Moon karcos, mégis rendkívül elragadó folk menetelésével és a Jaunas Mėnulis megfoghatatlan merengésével máris ellenállhatatlanul a lelkembe ivódott leírhatatlan szépségével, miközben az Andeinė's Gift pazar módon idézi meg a legszebb, klasszikus neofolk pillanatokat.
 
Az album vinyl és CD formájában lesz elérhető, az előrendelés már él és a postázások is hamarosan beindulnak az Ætheric Recordings jóvoltából, közvetlenül Litvániából. 

A finn Pasi Markkula vezette BIZARRE UPROAR ugyan már a kilencvenes évek eleje óta aktív, de mivel az általa képviselt harsh noise-power industrial kevésbé a profilom, így csupán visszafogottan éreztem a mindent legyűrő késztetést, hogy közelebbi barátságot ápoljak a művészetével. Alkalmanként meghallgattam néhány megnyilvánulását, sőt, egy alkalommal még színpadon is volt szerencsém hozzá (ahol meglepően összeszedett, esetenként erősen ambient-közeli produkcióval lepett meg), de igazán soha nem kedveltem meg egyetlen lemezét sem. Most azonban egy kedves barátom közbenjárásának köszönhetően ez némileg változni látszik és fittyet hányva a megszokásokra, ezúttal egy közel tíz esztendős kiadvány által próbálom a hazai noiserek életébe is becsempészni ezt a csodát, amit már így is nyilván kellően ismernek.

A High Risk Lifestyle a sokadik erődemonstráció már a BIZARRE UPROAR diszkográfiájában és természetesen a sztenderd fül számára kétségtelenül közelebb áll a hallgathatatlanhoz, sőt, megkockáztatom, a logikátlan, rendszertelen elmebajhoz, ám az edzett, vakmerő industrial rajongók számára még így is (vagy éppen ezért) tartogathat meghitt pillanatokat. A karcos zajba oltott pengeéles vagdalkozás persze az uralkodó séma, de számomra kellemes meglepetésként, a csaknem követhetetlenül érthetetlenné torzított ordibálások közé némi rendszert is csempészett a művész, ami azért ad némi kapaszkodót és többek között ezért sem teljesen kibírhatatlan ezúttal a BIZARRE UPROAR produkciója. Ez így egy kicsit zaklatott és ellentmondásos? Nem csodálom, hiszen a zene is az. Miközben írom ezeket a sorokat, szól az album, kalapál a szívem és lüktetnek az ereim, a High Risk Lifestyle kétségtelenül hatással van rám és ez feltétlenül dicséretet érdemel, ez a szűk negyvenhárom perc olyan destruktív élmény a "zene" nyelvén, ami paradox módon a rombolásból nyeri az erejét, nem pusztán a hallójáratok leigázása a cél, inkább az elme sorvasztásának, majd újjáépítésének az útján. Nem kockáztatok meg teljes elmélyülést Pasi Markkula tekintélyes (vagy inkább indokolatlanul terebélyes) életművében, de keresni fogom a lehetőséget a további kapcsolódásra alkalmanként.
 
Ez a nehezen emészthető noise orgia kazettán, vinylen és CD-n is elérhető jelenleg is több helyen, ami azért azt mutatja, hogy nem állnak érte sorba a tömegek, pedig a zajzene néhol pöcegödörhöz hasonlatos óceánján a Hard Risk Lifestyle feltétlenül a jobbak között képes a felszínen maradni. 

Micsoda hatásvadász lemezcím, de talán éppen ez az a társaság, akikről feltételezhetjük, hogy komolyan is gondolják, hogy a jó zenéhez, vagy még inkább a jó zenéléshez elengedhetetlen az önfeledt tivornya. Halljuk hát, hogy ebben az esetben mi sült ki ebből... 
 
Persze tudjuk, a csizmalakók igazán bohém lelkek, megszállottjai az önfeledt kicsapongásoknak, legyen az akár negatív, akár pozitív előjelű, érzelemgazdag mentalitásuknak pedig az egyik legpompásabb kivetülése a zene és annak vitathatatlanul mámoros, vagy éppen szívfacsaró metaforái. Csak hallgassa meg mindenki legalább az Until The End szomorkodását, ezt követően szavakra már nem is lesz szükség, de persze a komplett album összességében is elismerésre méltó és talán felesleges dalokra bontva elemezni, a leghelyesebb egyben hallgatni, a percek garantáltan repülni fognak. A Bain Wolfkind közreműködésével és a NAEVUS hathatós segítségével elkészült We Don't Drink Alone album karakán művészi munka, az itáliai neofolk és a dark cabaret invenciózus összefonódása, némi experimental music kikacsintással fűszerezve, amely keverék így igazán pszichedelikussá válik, megrendítő érzelmi hullámvasút a korong hallgatása, állítólag némi alkohol társaságában különösen, amit én magam ugyan nem tudok alátámasztani (lévén, a viszonyom az alkoholos italokkal már huzamosabb ideje a múlt ködébe vész), de eszem ágában sincs kétségbe vonni. A We Don't Drink Alone az egyik legmarcangolóbb popzene, amihez eddig szerencsém volt, legalábbis az elmúlt közeli esztendőket figyelembe véve biztosan így van, garantáltan gyakori vendég lesz nálam, a járulékos marhaságokkal pedig leginkább törődni sem érdemes, mint már annyi alkalommal, itt is a zene és az általa generált érzelmek a fontosak. 

Kisebb lemaradásban vagyok a spanyol HIEMIS pályájával kapcsolatban, ugyanis a 2024-es Nephilim album is csak most jutott el hozzám, pedig van már ennél frissebb anyaguk is, de sebaj, ahogy már sok-sok alkalommal említettem, a dark ambient műfaj nem tartozik a kiemelt körök közé részemről, így az efféle hiányosságok felett is könnyedén lépek át, és talán akad olyan érdeklődő hazánkban, akinek hozzám hasonlóan tartogat még felfedezésre váró területeket és perceket ez a korong is.
 
A Nephilim a Juan Carlos Toledo által irányított csoport egyik legerősebb, legjobban szerkesztett albuma, legalábbis szerintem. A dark ambient dömpingben is merészen helyet követel magának, szinte kivétel nélkül pozitív fogadtatásban volt eddig része, mégsem lépett be az első vonalba, inkább továbbra is az undergrondon belüli underground jeles képviselőjeként tartják számon, és szerintem ez jól is van így. A klasszikus dark ambient iskolapéldája a Nephilim, semmilyen újdonsággal nem szolgál, de úgy vélem, valami elképesztő érzékkel úsztatja egymásra Señor Toledo a már jól ismert paneleket, hogy egy mélybe húzó, örvényként keringető, eksztatikus  utazásra invitáljon és szippantson be magával erre a mámoros lebegésre. Nagyon kellemes és nagyon könnyedén hallgatható ez a szűk negyven perc, semmi erőlködés, önfeledt könnyedséggel peregnek egymás után a dalok, és én biztos vagyok benne, hogy a Nephilim nem utolsó alkalommal pörgött a lejátszómban, tiszta lelkiismerettel ajánlom tehát a potenciális érdeklődők figyelmébe, habár a borító erősen kliségyanús, felettébb ötlettelen, de úgyis a zene a lényeg, az pedig egészen kiváló, legalábbis nálam határozottan célba talált. A booklet alapján az album a „figyelők” néven ismert bukott angyalok történeteiből merít, akik úgynevezett mennyei lények, akik leszálltak a földre, és legendás tiltott találkozókat tartottak halandó kiválasztott nőkkel, valamint átadták nekik tudásukat és rejtélyes titkaikat. Ezek a találkozások egy óriásokból álló faj kialakulásához vezettek, akik hatalmas fizikai és szellemi termetű lények voltak, majd a későbbiekben a jelenlétük a Földön a káosz és az erkölcsi hanyatlás időszakát hozta el. Ezzel párhuzamosan a nefilimek rejtélye különböző ősi civilizációk krónikáiba is bekerült, hasonló lények, vagy istenek és emberek keveredéséről szóló történetek is találhatók az ókori világ különböző kultúráinak mitológiáiban, a görög titánoktól, Ymir-től és a skandináv óriásoktól a mezopotámiai Apkallu-ig. A HIEMIS ezeket a történeteket kívánja "megénekelni" a zene nyelvén, kicsit talán az asztrológiát is belekeverve a Nephilim album által, de azt, hogy ez mennyire hiteles vagy értelmezhető, azt nem az én tisztem eldönteni, én csupán hallgatom a zenét, ami egészen kellemes, feltétlenül a jobbak közé tartozik, és aludni is kiválóan lehet rá. 

A James Light és Jamie VanBlake által alkotott amerikai AGONAL LUST tíz esztendővel ezelőtti színre lépése óta ontja magából a kiadványokat, a heavy power electronics rajongók (komolyan, léteznek ők egyáltalán?) legnagyobb örömére. Én magam csupán felületesen követem a ténykedésüket, és összességében sem ez a műfaj az elsődleges profilom, de érdekes módon, őket valahogy képes vagyok elviselni, bizonyos pillanatokban még élvezni vagy értékelni is, de ehhez persze arra is szükség van, hogy a helyenként megmosolyogtató, más esetekben határozottan unalmas, vagy éppen fárasztóan felesleges, excentrikusan húsba vágónak szánt (szerintem szimplán bugyuta), feltűnési viszketegségtől szenvedő szövegeiket, "ideológiájukat" sikerül figyelmen kívül hagyni. Ha ez megvalósul, a zene akár egészen szórakoztató is lehet. Így van ez az Unabridged Suffering esetében is, hiszen ez a lemez talán az eddigi legerősebb teljesítményük, legalábbis szerintem. A power electronics (stílszerűen) ipari hulladékokkal csordultig telített húsdarálójában ez a zene részemről határozottan a felszínen marad és még értéket is képvisel. Persze túlzásba sem akarok esni a nagy lelkendezés közepette, de az biztos, hogy ezt a korongot időnkét le fogom venni a polcról és meg is hallgatom még több alkalommal a terveim szerint, de azért a Chinatown Meat Market (a félhülye elnevezés ellenére talán a legerősebb tétel a korongon), a Torso Pumping (pffff...), vagy éppen a Why Won't These Scars Heal? dalcímekhez rendelt dalok azt hiszem nem családi rendezvényeken fognak felcsendülni.
 
Az anyag kazettán és vinylen is megjelent és örök hála a Tesco Organisation gárdájának, Európában is könnyedén és problémamentesen beszerezhető, igaz, vélhetőleg nem tart sokáig a készlet, lévén a lila vinyl mindössze 97 példányos, a kazetta esetleges limitációjáról azonban nincs konkrét információm, de gyanítom, ebben az esetben sem történt tömeggyártás. 

A kétezres évek elején a tengerentúlról induló (azóta már szinte tiszteletbeli európaiaknak számító) LUX INTERNA gárdája volt az egyik kedvenc neofolk zenekarom, azzal együtt is, hogy ők a neofolkot mindig is a határok feszegetésével, ezzel együtt a tradíciók tiszteletben tartásával kezelték. Abban a szerencsében volt részem, hogy különböző formációk által több alkalommal osztoztam velük a színpadon is, és amellett, hogy a csoport tagjai kiváló zenészek, egyszersmind hihetetlenül kedves, szívélyes, közvetlen emberek is, nem mellékesen pedig egy időben szinte "hazajártak" Magyarországra. A Truth And Beauty And All Their Severity, az Absence And Plenum, vagy például a God Is Not Dead For The Birds a mai napig gyakori vendég a lejátszómban, de idővel kevésbé fókuszáltam rájuk, amihez persze hozzátartozott az is, hogy a Joshua Levi vezette formácó bő tíz éven keresztül nem jelentkezett új kiadvánnyal. A vihar előtti csend azonban 2025-ben végre megtört a New Wilderness Gospel albummal és nem véletlenül az Auerbach Tonträger / Prophecy által. Máris lelövöm a lényeget, ez a kiadvány hihetetlenül értékes és nem véletlen, hogy a manapság még működő kompetens kiadók közül az egyik legjelentősebb vette fel a katalógusába.
  
Amit rögtön az elején le kell szögeznem, ez az album igazán szépséges, energikus, minden vonatkozásban. Kiválóan megírt dalok, szépen szerkesztve, ízlésesen hangszerelve, tökéletes technikai tudással formába öntve. Korábban is gyakran felmerült velük kapcsolatban a SWANS neve, de természetesen inkább csak viszonyítási pontként, meg persze Joshua hangja kapcsán is, de nekem ez most hangsúlyozottan úgy tűnik, mintha Gira zenekara szólna a szépség és a hódolat hangján, a szilaj vadságot csaknem teljes mértékben mellőzve, inkább a folyamatosan tovaillanó gyönyört keresve, rendre elbukva, mégis unos-untalan talpra állva és emelt fővel küzdve, de a Brittle például úgy hangzik, mintha egy modern kori SOL INVICTUS dal lenne, szinte hallom is magamban, ahogy Tony Wakeford elégedetten csettint a háttérben. Összességében, manapság egészen ritka az ennyire szívhez szóló zene, minden pillanata fokozottan érdemes a figyelemre, ezzel együtt az egyetlen negatívum számomra, hogy esetenként furcsán hat, amikor együtt szól a női és a férfi vokál, mintha folyamatosan keresnék egymást, de mégis rendre elsiklanának a közös nevező hajszolása közben, de persze az sem kizárt, hogy csupán nálam nem ért célba az említett momentum.
 
Akit eddig elkerült ez a szűk egy órás csoda, az bátran próbálkozzon és ismerkedjen, konkrétan a kiadó bázisáról is elérhető még, de több európai terjesztő is felvette a katalógusába, mind a dupla CD, mind a dupla LP elképesztő törődéssel és aprólékos művészi munkával lett formába öntve, a klasszikus példája annak, hogy ez bizony minden fillért megér.