Azt gondolom, nincs hazánkban olyan potenciálisan érdeklődő, érintett személy, aki még nem értesült erről, de a rend kedvéért: 2026. szeptember 5., Budapest, CURRENT 93-koncert a Magyar Zene Házában, a minden tiszteletet megérdemlő Fekete Zaj szervezésében. 

Az 1982-es esztendőben életre hívott, immáron bő négy évtizedes múltra visszatekintő elképesztő zenei és spirituális (filozófiai, hit- és káoszkavalkádot) felépítő, David Michael Tibet által centralizált csoport hullámvasút-szerű műfaji struktúrája címszavakban az experimental industrial, a folk, az ambient és a minimal, repetitive-ritual horizontján táncol, döbbenetes elhivatottsággal, elszántsággal és energiával, nem ritkán abszurd és groteszk mesevilágot alkotva, többek között (egynéhány kor- és pályatársával karöltve és vállvetve) a megfoghatatlan neofolk alapköveit is lefektetve. Habár a CURRENT 93 lényegében maga David Tibet, azt feltétlenül ki kell hangsúlyoznom, hogy a zene formába öntéséért csaknem a kezdetektől fogva az adott időben és adott kiadványon, koncerten felbukkanó "vendégzenészek" sora felelt mindig is, csaknem kivétel nélkül a legmagasabb szakmai és/vagy érzelmi szinten, akik közül számomra kétségtelenül a legfontosabb a Rose McDowall, Michael Cashmore, John Murphy, Douglas Pearce, Tony Wakeford, Steven Stapleton, John Balance, Joolie Wood és társai által "alkotott" kör a leginkább kiemelkedő, elsősorban inkább a múltban kalandozva, de kicsit aktualizálva feltétlenül említenem kell például az Alasdair Roberts, a Reinier van Houdt, az Aloma Ruiz Boada, a Ben Chasny, vagy éppen a Rita Knuistingh-Neven neveket is, szintén a teljesség igénye nélkül. David a saját bevallása szerint is lényegében antizenész, aki istenadta, avagy ördögi karakterrel és érzékkel fogja össze és irányítja, instruálja az éppen aktuális közreműködőket, továbbá leírhatatlanul hipnotikus és magával ragadó, semmi máshoz nem fogható módon koronázza meg mindezt paradox módon egyszersmind delejesen vonzó és taszító, nem ritkán eksztázison túli vokáljával, szövegmondásával, narrációjával, így előzetesen is garantálható, aki megjelenik majd ezen a nyárbúcsúztató, ősz eleji előadáson, annak páratlan, szavakkal nehezen leírható, tudatformálóan felkavaró és egyszersmind nyugalomba ringató, útmutató élményben lesz része. Hiszen a CURRENT 93 maga a varázslat.  

https://www.tixa.hu/current93 

Érintettségem okán elsősorban inkább csak tényszerűen, de azért mégis mellőzhetetlenül minimális elfogultsággal írom le, hogy végre-végre, megjelent a Flammenlieder összeállítás újabb felvonása. Az én olvasatomban ez a kiadvány a jelenkori neofolk (és társai) közeg egyik megkerülhetetlen építőkockája, vagy még inkább betonbiztos és sziklaszilárd alapja. Az Aristae és az ONLY the SUN KNOWS összefogásában és gondozásában született meg ez az összeállítás a chilei DER ARBEITER, a svéd STORMFAGEL, a német LEGER DES HEILS, a magyar LARRNAKH és az olasz AIN SOPH helytállásával. Ez a produkció a LEGER DES HEILS egykoron megjelent Flammenlieder I + II albumainak a  kiterjesztett folytatása. Három tétel kizárólag erre a válogatásra készült (DER ARBEITER, LEGER DES HEILS, LARRNAKH) és került felvételre 2023-ban és 2024-ben, míg két másik kompozíció különböző, ezt megelőzően hivatalosan sehol, semmilyen formában nem publikált verziókban került fel a lemezre. Az AIN SOPH dal 2021-ben, egy bécsi koncert során került rögzítésre, míg a STORMFÅGEL tétele, amely eredetileg csak digitális formában jelent meg 2014-ben, újrarögzítésre és remixelésre került a válogatás számára. Az elsődleges nyomvonal természetesen a neofolk, azonban számtalan "járulékos" experimentális elemmel tűzdelve a neoclassical és a martial pop világából. A válogatás dalait természetesen minden érintett csoport önállóan rögzítette, különböző európai stúdiókban kerültek keverésre, majd a vinil és a CD gyártáshoz a jelen sorrendben masterelték a zenekaroktól függetlenül. Személyes meglátásom szerint ez az említett utólagos master azonban nem feltétlenül tett jót minden zenekar esetében, konkrétan a LARRNAKH etapját emelném ki, ahol a Flammenlieder lángjai némi csorbát szenvedtek és az elhangzó (három tételből álló) dal némileg tompán és erőtlenül szólal meg. Ettől függetlenül azonban mérhetetlen büszkeség részesévé válni a Flammenlieder családnak, a láng lobog és soha ki nem alszik.
 
A kiadvány CD formájában néhány példány által hazánkban is elérhető, de közvetlenül az ONLY the SUN KNOWS kiadónál (és számos európai terjesztőnél) megtalálható a hófehér színben pompázó vinil verzió is. A hihetetlen esztétikával és gondossággal megalkotott box azonban már előrendelésben elfogyott. 

Számomra a NURSE WITH WOUND és ezzel párhuzamosan Steven Stapleton személye, munkássága igazán ambivalens élmény és ezt vastagon alátámasztja ez a 2019-ben lebonyolított, Oslóban rögzített (a színpadon ezen alkalomból az Andrew Liles, Colin Potter, Steven Stapleton trió) koncert felvétele is, amely ugyan 2021 óta már elérhető CD formájában, de sajnos a vinylre mostanáig kellett várni. A jó munkához idő kell, tehát semmi probléma. A NURSE WITH WOUND itt jó szokásához híven ismét keresztülgázol mindenen, ami megszokott és elfogadott a hétköznapi értelemben vett zenei eszköztárban. Lassan kibontakozó, szépen felépített felvezetéssel indul a korong, hogy átússzon, átcsússzon egy egészen pszichedelikus, ütemes, akár táncolhatónak is titulálható, mindenféle füstöktől és egyebektől kábulatba meg révületbe ejtő szárnyalásba. Erre a zenére egyszerűen megmozdul a test és a lélek. Vagy inkább delejes dervistáncba kezd, egészen a fellegekig emelkedve, míg végül a teljes átlényegülés eksztázisában omlik alá megdicsőülve. Az ábrándos merengéssel egybefűzött táncest azonban idővel a kísérleti zaj alá temetkezik, ahol természetesen vastagon megdörren a koncentrált, csak a nevezett urakra jellemző követhetetlenül kiszámíthatatlan improvizációs agymenés, a kétharmadra fordulva absztrakt zajba, káoszközeli eufóriába torkollva rángatózik a free noise hibbantság, de ami igazán értékessé teszi ezeket a hosszan elnyújtott perceket, hogy érezhetően klinikai tisztasággal zsibbasztja a hallójáratokat ez a szépséges förmedvény. Aki nem ismeri a NURSE WITH WOUND életútját (akad ilyen az olvasóink között?), az akár bátran kezdheti is az ismerkedést ezzel a lemezzel, vagy inkább hagyja a francba az egészet, mert ekkora lemaradást úgyis képtelenség pótolni, de ami itt zene címszóval zajlik, az ismét a zsenialitás és az öncélú bárdolatlanság mezsgyéjén egyensúlyozva cincálja az idegeket, persze mondanom (írnom) sem kell, nekem mindez nagyon tetszik. Ez a műsor és maga a rögzített felvétel nálam nagyon betalált, szerintem így érdemes nyugdíjközeli életperiódusban színpadon zenélni. Le a kalappal az urak előtt. Az albumot lezáró két-három perces lecsengés pedig (különösen az előzmények tekintetében) egészen megható módon könnyeket csalt a szemeimbe. Csodálatos. 

A tavalyi esztendőben a hazánkba is ellátogató, a székhelyét Kanadából évekkel ezelőtt Litvániába költöztető CROOKED MOUTH egy speciális kazettakiadvánnyal ünnepelte meg, hogy idén a lipcsei WGT vendégei lehettek egy koncert alkalmával. Igazi underground megjelenés, nekem nagyon szimpatikus ez a hozzáállás és "nem mellesleg" a szalagon hallható zene is igazán kellemes, habár lényegében túl sok újdonsággal nem szolgál, de azért nekünk magyaroknak extrán kedves is lehet, lévén a budapesti eseményről is szerepel rajta egy szemelvény, pompás emlékként és meglepetésként. Helyet kapott még két különböző, Litvániában rögzített koncertfelvétel, továbbá egy próbatermi anyag is. Ami további extra és kellemes meglepetés, az a Time Is Thee Enemy feldolgozás a DER BLUTHARSCH életművéből, egy kicsit csiszolva, mégis karcos módon, pompás lebegést eredményezve. Ez a kazetta a régmúlt "csináld magad" hőskorszak szellemiségét idézi a legnemesebb értelemben, és pont ez a törekvés adja a megkapó exkluzivitását is. Nyilván nem lesz kiemelten sikeres (ezt az ötvenes példányszám is kiválóan előrevetíti), de aki teheti, szerezze be, a kuriózumértéke mellett igazán hangulatos és a legjobb értelemben véve bájos, nem mellesleg jó hallgatni ezeket az "alulproducerelt" felvételeket, és a kazetta jól is mutat a polcon. 

A finn Jesse Ryhänen által életre hívott Only Death Is Real online magazin, miután egy rendkívül koncentrált és zavarba ejtően lelkendező kritikát közölt a NAPSORVADÁS bemutatkozó kiadványáról, az ősz folyamán egy kevésbé megszokott, "interaktív" interjút is tető alá hozott a csoport kapcsán, amelynek a pőre, magyar verziója az alábbiakban olvasható. A teljesség igénye és az érdekesség hangsúlyozása okán az angol nyelvű változatot is érdemes elolvasni, ahol Jesse szakavatott kommentárjai és kiegészítései teszik teljessé a beszélgetést. 

 - Köszöntelek! Kérlek mutasd be az olvasóknak a NAPSORVADÁS eddigi történetét! 

- Üdvözöllek! A NAPSORVADÁS ötlete egy színtiszta, egyszerű, mindennemű sallangoktól mentes neofolk zenekar képében jelent meg a gondolataimban, valamikor 2024-ben, amihez alapvetően néhány honfitárs barátom segítségét kívántam megnyerni. Tudod, néhány akkord megy körbe és körbe gitáron, amit valami visszafogott szintetizátor kísér, meg némi effekt és dob, kb. mint a But, What Ends When... és a Rose Clouds...  idején. A kezdeti egyeztetéseket követően született néhány zenei alap, majd némi idő elteltével a kiszemelt barátok társaságában leültünk vacsorázni és beszélgetni, ahol elég gyorsan kiderült, hogy habár egy a célunk, a formába öntés kapcsán áthidalhatatlan ellentétek merültek fel a NAPSORVADÁS útját illetően. Igazi dráma volt ez számomra, mert én nagyon bíztam az együttműködésünkben, de tisztáztuk a dolgokat, és mielőtt megtehettük volna az első közös lépéseket, el is váltak az útjaink az egyik kollégával. Ezek után a koncepció erősen módosult, lévén a kiesett ember rendkívül karakteres személy, aki nagyban meghatározta volna a jövőbeni utunkat. Így tehát az eredetileg tervezettől erősen eltérő megoldásokkal (mégis bámulatosan hasonlatos célokkal), de nekivágtunk a bemutatkozó album megalkotásához és végső formába öntéséhez. Az alap koncepció módosult ugyan, de inkább szélesebb lett a repertoár, semmint szűkült. Az alap elsősorban a 90-es évek neofolk és társai korszak előtti tisztelgés. A neofolk mellé azonban felzárkózott az industrial és az experimental ambient is. Konkrétan számomra az egykori World Serpent család és köre (a teljesség igénye nélkül Durtro, L.A.Y.L.A.H., United Dairies, New European Recordings, Tursa, Threshold House stb.) rendkívül sokat jelent ma is. A World Serpent megingásához, majd későbbiekben bukásához vezető háttér engem különösebben nem érdekel, hiszen ez a vonal csupán a közvetlenül érintettekre tartozik, ők ismerik a részleteket. Engem a zenei örökségük vonz még ma is, de az egyértelműen és ellenállhatatlanul. Itt el is érkeztünk egy rendkívül fontos szemponthoz. A NAPSORVADÁS igyekszik önálló ötletekkel dolgozni, de tisztelgés gyanánt előfordulhatnak utalások és áthallások, lásd például az A Balance Of The Coil (A Walk Through The Streets Of Twin Peaks) címmel felruházott tételt. Ez a jövőben sem fog jelentősen változni, de bővülni és szélesedni a repertoár biztosan. A World Serpent, vagy például az Eis Und Licht kiadó olyan alapokat fektetett le, amelyek nélkül még ma is csaknem kikerülhetetlenek, vagy minimum komoly kihívást igénylőek a kezdeti lépések a megfelelő elmélyüléshez és az építkezéshez vezető ösvényen ebben a zenei közegben. Előttük és a hasonló jelentőségű kortárs kiadók és zenekarok előtt kívánunk tisztelegni a NAPSORVADÁS által, természetesen a lehetőségeinkhez mérten az önálló hangok keresésével is.

Az immáron három évtizedes múltra visszatekintő német HAUS ARAFNA számomra az egyik legszimpatikusabb momentum a power noise-industrial színtéren belül. Tetszik például, hogy sok pályatársukkal ellentétben nem szórják tele a színteret töméntelen mennyiségű kiadvánnyal, habár azért szerintem összességében a kevésbé érdekes ikerzenekar, a NOVEMBER NÖVELET már kicsit árnyalja a képet, de annyi baj legyen. Harminc év alatt tudomásom szerint a HAUS ARAFNA eddig 14 hivatalos kiadványt indított útjára, ami a kislemezektől kezdve az albumokig, koncertfelvételekig mindent egy csokorba fűz, a zenekar tagjai saját kiadót üzemeltetnek, miközben nem törnek kétes hírnévvel járó babérokra, egyszerűen csak teszik a dolgukat, ahogy kell, "csendben", elegáns módon, mégis határozottan. A zenéjük sem az egysíkú, öncélú és ostobán őrületbe kergető power noise, amivel Dunát lehetne rekeszteni, a műfajtól idegen módon esetükben nem ritkák a jó értelemben vett hagyományos dalszerkezetek, a tagok énekelni sem restek, igaz persze mindez effekthegyek tömkelegén át szól mindig, de kétségkívül kijelenthető, a HAUS ARAFNA zenél és nem csak idegbeteg módon rángatózik az elképzelt potmétereken. Ékes példája ennek többek között az Asche album Sieh Mich Nicht An [Wenn Ich Dich Berühre] tétele, ami az egyik személyes kedvencem a duótól. Zajos, csontig hatoló, mégis szépen felépített, jól kivehető szerkezettel. Összegezve tehát, le a kalappal a német duó eddig életútja előtt és mérhetetlen bizalommal viseltetek irántuk a jövőt illetően is.
 
Az aktuális The Spring Heals kislemez ugyan inkább a karcos oldalt helyezi előtérbe, de egy cseppet sem bánom, igazi adrenalinbomba az itt felvonultatott két dal, a power noise legszebb hagyományait helyezve előtérbe. Karcosan sisteregve peregnek a percek, dermesztő, a zajtengeren át is ostorcsapásokként húsba vágó vokállal koronázva meg, zenei kakofóniát teremtve, amely távolról sem hangzavar, inkább mérnöki pontossággal megalkotott, kíméletlen atrocitás a hallójáratok ellen. Paradox módon mindez véleményem szerint határozottan élvezhető, de legalábbis a sztenderd, dögunalom zajzenék tengeréből határozottan kimagaslik. Csupán néhány perc delejes zűrzavar a The Spring Heals, de így is rendkívül meggyőző, számomra a színtéren belül egyértelműen az idei esztendő egyik legjobbja, fokozottan ajánlom minden érintett számára a kislemez begyűjtését.
 
Habár a példányszámot véleményem szerint kissé túllőtték (300 fekete és 200 zöld korong), de ki tudja, és ki látja ezt a leginkább, ha nem a Galakthorrö mögött is álló HAUS ARAFNA párosa. Őszinte lelkesedéssel kívánom nekik, hogy kapja meg mihamarabb az "elfogyott" címkét a The Spring Heals. 

Már említettem korábban, hogy siheder koromban, az experimental zenei világban történő első kalandozásaim során mennyire beszippantott az ambient-industrial perspektíva, különös tekintettel néhány igazán izgalmas produkcióra. Ebben a körben számomra a RAPOON kiemelten előkelő helyet foglalt el (nagyjából párhuzamban a VIDNA OBMANA társaságában), Robin Storey már korábban a ZOVIET FRANCE tagjaként is mély benyomást gyakorolt rám a zenéjével, komoly elismerést váltva ki belőlem. Később, ahogy telt-múlt az idő, egy kicsit el is távolodtam ettől az iránytól, és konkrétan a RAPOON lemezei is egyre kevésbé értek el hozzám, ugyan rendre nekirugaszkodtam a kiadványoknak, de érezhetően nem nekem készültek ezek a zenék, vagy egyszerűen csupán én vesztettem el az érdeklődésemet. Ettől függetlenül azért még napjainkban is felkapom a fejem egy-egy újabb kiadványának okán, de már inkább csak futólag, érdeklődés szintjén. A több kevesebb elve és szigorú konzekvenciája szerintem a RAPOON-t sem kíméli, a diszkográfia (nem is annyira) enyhe túlzással már szinte követhetetlen, vagy minimum komolyabb erőfeszítést igényel, és azt gondolom, a színvonal is erősen hullámzó, talán érdemesebb lenne erősebben és határozottabban gyomlálni, de laikus szemlélődőként mindez csupán kéretlen okoskodás, mindenki csak a saját fülének higgyen! 

Az ismételten a PAS MUSIQUE gárdájával közösen tető alá hozott Knowledge Has No Enemies But The Ignorant (ha nem tévedek, ez már a nyolcadik alkalom, hogy Robin Storey Robert Pepper gárdájával dolgozik együtt) sem lobbantja nálam lángra az egykori rajongást, meghallgattam ugyan a komplett anyagot két alkalommal is, de a második kör inkább már csak a lelkiismeretem megnyugtatására szolgált. Kedvelem a kísérleti zenéket, és ha mindez nem a RAPOON neve alatt (is) fortyogna, akkor talán kevésbé lennék szigorú. Így azonban próbálok túllépni és előszedni a régi CD-ket, azok biztos támaszt jelentenek. A Knowledge Has No Enemies But The Ignorant hangulatos és kellően sokrétű, a struktúrát tekintve a tradíciókat is szem előtt tartja, mégis hallgat a modern idők szavára is a zenei megoldásokat illetően, de nehéz, vagy inkább lehetetlen elvonatkoztatni a hőskorszak csúcsteljesítményeitől. Az én olvasatomban ez a lemez egy katyvasz (sok-sok kísérleti elektronika, lágy, mégis karakteres ütemek, ambient, dub, folk, minden, ami kell, nekem mégsem működik), amit a készítői rendkívül pszichedelikusnak szántak, nyilván így is élték meg a világra jöttét, maga a kiadó is határtalanul ígéretesnek találja, én azonban inkább önismétlésként hallom, de még annak is gyenge, habár több forrásból is olyan hírek érkeznek, miszerint Robin Storey maximálisan élvezi, amit művel, és a mértéktelen elkötelezettsége töretlen a RAPOON iránt. 

Az Errant Angels, a Darker By Light, az Easterly 6 or 7, vagy például a Raising Earthly Spirits szerintem időtlen klasszikusok a műfajon belül és azon túl is, de számomra úgy tűnik, hogy a RAPOON története megrogyott és méltatlan már a korai időkhöz, inkább egyfajta kényszeredett önismétlés a frissítés után áhítozva. Erős szavak, de ezért jó blogot írni, mert bármilyen marhaságot leközölhetek, maximum a kutya sem vesz komolyan. 

Számomra a DER BLUTHARSCH története a 2000-es esztendők elején véget ért, ami utána történt (első körben arculat- majd zenei irányváltás, végül az ATICOTLH periódus), az nálam egészen más lapra tartozik, de Albin döntéseit felesleges megkérdőjelezni, vitatni, esetleg aláásni. A DER BLUTHARSCH az ő gyermeke volt, nem volt nála kompetensebb személy a kérdésben. Persze idővel komplett zenekarrá terebélyesedett a történet, de akkor már nagyon más szelek fújtak, a formáció neve is módosult, ítélje meg magában mindenki, hogy ez mennyire vált hasznára a történetnek. Én magam azt sem tartom jó ötletnek, hogy színpadra álltak Albin nélkül, de az még döbbenetesebb, hogy új kiadványt jelentettek meg, de persze a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy az itt tárgyalt kiadványon még az ő ötletei, illetve ő maga is hallható. Az érzelmek hullámzását azonban próbálom kizárni, így néhány sorban következzen az alábbiakban egy rövid kritika, a messzebbre tekintő következtetéseket vonja le mindenki saját maga!

A korong "A" oldalán hallható The Steep Descent az osztrák csoport dala, amit a BRADUNG egészített ki, számomra egy egyszer hallgatható, nem kimondottan zavaró, de tökéletesen semleges darab, a legcsekélyebb érdeklődést sem váltja ki belőlem, ha nagyon megerőltetem magam, akkor kapaszkodóként maximum a dal második felében elhelyezett merengősebb, elszállt perceket tudom kiemelni, ahol rockzenének nyoma sincs, inkább egy pszichedelikus dallamörvény kerülgeti a hallgatót, kimondottan kellemes módon, ami azonban előtte elhangzik, az részemről tárgytalan, teljes mértékben elmegy mellettem. A "B" oldalon a BRADUNG nevével felcímkézett Krooswijk már sokkal közelebb áll hozzám, sűrű, néhol kaotikus elektronika, némi krautrock elszállás és vissza-visszatérő döngölő alapok keverednek kusza masszává, idővel el is lehet veszíteni a fonalat, de ami sokkal fontosabb, hogy sajnálatos módon szerintem tömény unalomba fullad, már a feléhez közeledve is, ami azért döbbenetes, mert egy bő 14 perces dalról van szó. Szerintem a fele is bőven sok. Ebben a dalban állítólag a kölcsönösség elvét követve az osztrák zenekar végezte el a végső simításokat, de hogy ez pontosan mit jelent és hogy miben nyilvánul meg mindez, arról sajnos fogalmam sincs. Jörg szerint ez egy fontos és hiánypótló kiadvány. Nos, én mindezt nyilván nem vitatom, de ennek ellenére mellettem tökéletesen elment ez a zene és csak remélni tudom, hogy a történet ezzel le is zárul végleg.
 
A korong eddig mindössze fekete vinylen jelent meg, de tudomásom szerint jelenleg nem is terveznek további verziókat az illetékesek. 

A dark ambient nem feltétlenül az én profilom, de ezt millió alkalommal leszögeztem már. Persze akadnak kiváló és kiemelkedő produkciók ezen a fronton is, amik néha maximálisan az ujjuk köré csavarnak, és a zenei univerzumom ezen szegletének az egyik kiemelkedő pontja a finn ARKTAU EOS. A teljesség igénye nélkül, de véletlenül sem igénytelenül a Scorpion Milk vagy az Unworeldes lemezük nálam örök kedvenc, ezzel együtt szinte csaknem a komplett diszkográfiát ide sorolom. A közelmúltban élőben is volt szerencsém látni és hallani őket, nem is okoztak csalódást, ritka érdekes és értékes előadás tanúja lehettem. A Dormiveglia album ugyan már a második évét tapossa és nálam nem is tartozik a szűken vett kedvencek közé, de azért még így is kimagaslik a szürke masszából, és azt gondolom, hogy feltétlenül érdemes említést tenni róla.
 
A Dormiveglia lényegében nem hordoz magában újdonságot, de igazán magas minőségű experimental ambient muzsika, és megfelelően idomul az eddigi életműhöz, amely 2019 és 2021 között felvételek gyűjteményét tartalmazza, és pompás alkotóeleme az ARKTAU EOS rögös útjának. A csoport igyekszik távol tartani magát minden konkrét vallási doktrínától, de a zenéjük paradox módon mégis maga a testen túli rituálé. Lassan építkező, mélyről feltörő hangok örvénye, nyugtalanító rezgésekkel felvértezve, tökéletes háttér az önkéntes és felemelő elszigetelődéshez. A vertikális dimenziót három különböző birodalomként mutatja be, amelyek az alvilág, a mi világunk, valamint a mennyei és csillagászati birodalom. Az ember egyedülálló szerepe lehet, hogy összeköti a felsőbbrendűt az alsóbbrendűvel, ahogyan azt a hermetikus hagyományok is hangsúlyozzák, de néha úgy érezhető, hogy ezzel inkább a villámhárító szerepét töltik be, különösen abszurd logikai eltévelyedéssel. Az univerzum harmóniát és összhangot fejez ki, az analóg gondolkodás lehetővé teszi, hogy összefüggésbe hozza a tartalmat, a látszólag egymásnak ellentmondó világnézeteket és a valóság térképeit, míg az a tétel, hogy a belső a külső, és a belül lévő a kívül lévő, olyan gordiuszi csomó, amelyet leginkább a hirtelen megvilágosodás pengéje tud elvágni, nem pedig az értelem. Az ARKTAU EOS szerint van élet a születés előtt és a halál után; még biológiai szempontból is visszatérünk az elemekhez a romlás által, vagy a tűz hatására. Néhány álom úgy tűnik, hogy ezeken a drámai átrendeződéseken túlról érkezik, és akár ki is törölheti azokat a határokat, amelyek meghatározzák azt, amit a valós világban magunknak azonosítunk. Nos, mindez több mint különös, hovatovább bizarr, de megfelelően fedi le és mutatja be a Dormiveglia (és összességében a zenekar) hitvallását a zene nyelvén. Néhol kicsit zavaros és követhetetlen, de feltétlenül próbál magába szippantani, a hatása alá vonni, elég csak példaként említeni a Tektite Mantle perceit, ritka delejes erővel bír, felemel és a mélybe tipor, de egyik pont sem végállomás. Mindez annak tükrében érdekes igazán, hogy ez a kivételes zenemű még csak nem is az életmű csúcsa. Aki nem ismeri behatóan a munkásságukat, az sürgősen pótolja a hiányosságait, nem mindennapi utazás részesévé válhat ezáltal.

Az ARKTAU EOS strukturálisan kevésbé harmonizál a vinyl formátummal és technikailag is okozhat nehézségeket ez a társítás, de azért én mégsem bánnám, ha találnának erre megoldást a Dormiveglia esetében, természetesen kompromisszumok nélkül. Addig azonban marad a CD pörgetése. 

A svéd Daniel Jansson vezette V : XII nem ismeretlen előttem, de be kell vallanom a 2020-ban megjelent Rom, Rune And Ruin - The Odium Disciplina album számomra kevésnek, sőt, unalmasnak bizonyult, annak ellenére, hogy kis túlzással valódi műfaji kavalkád volt, de inkább csak katyvaszként, kevés érdekes megoldással. A második album már igazán komoly felvezetést kapott előzetesen, a kiadó konkrétan az MZ.412 reinkarnációjaként emlegette a korongot, szerintük az elviselhetetlenségig gonosz, fenemód fenevadként tomboló, a skandináv ambient-industrial  irányzatnak új teret adó, mestermunka született. Nos, véleményem szerint távolról sincs így, de azért egy ismertetőt feltétlenül megérdemel a Sabbatean album.
 
36 percig szól a "a fenséges, dekonstruált elektronika nyomorúságos birodalmába, a teljes sötétség és rettegés pokoli dimenziójába" kalauzoló utazás, erőteljesen agresszív zenei megoldások (a metal zenei vonatkozások a zenéből szerencsére teljesen eltűntek) és horzsoló industrial, valamint erősen kifacsart ambient panelek szólnak szakadatlanul, de akad egy hatalmas probléma mindezzel. Szerintem semmilyen izgalmat nem kínál ez a zene, sőt, inkább a viszonylagos rövidsége ellenére is az unalommal harcolva, lassan és nehezen csordogál ez a bő fél óra. Kezdésként a Blood Strategies fenyegető hullámai még sokat ígérnek, egészen hangulatos, ahogyan építkezik a zene, de sajnos hamar el is laposodik, sőt, vakvágányra fut. A továbbiakban is a morcos, rideg ösvények keresése a kiindulási pont, de kicsit olyan, mintha egy duzzogó kisgyerek próbálna gonoszkodni, miközben zenét csihol a számítógépén. A True Unholy ("kiváló" megnevezést kapott a stílszerű fordított keresztségben) szintén ezt az utat követi, de az erő és a lendület itt is hiányzik, a sivalkodó, szanaszét torzított üvöltözés sem segít rajta igazán. A Council Of 13 (ismét egy "pompás" dalcím) során dübörgő és kalapáló dobok azért egészen kellemesek és még némi bólogatásra is késztettek. Összességében háttérzenének megfelel, kicsit küzdve az unalommal, de végig lehet hallgatni, de a Cold Meat örökségének legerősebb pillanatai közé emelni, azért az véleményem szerint egyértelműen erős túlzás. A Sentient Ruins Laboratories szerint az album rituális, szinte liturgikus tempójából komor ünnepélyesség árad, amely az abszolút gonosz forrongó érzését kelti, miközben a mélységes sötét hangulat szélesvásznú pillanatait erőszakos, görcsös kiáltások, hideg, nyers harci ritmusok és testetlen varázsigék támadása szakítja meg. Szerintem ugyan távolról sem (de legalábbis erős túlzásnak, vagy elfogultságnak tartom), de aki kedveli Nordvargr ritmikusabb, emészthetőbb megoldásait, vagy általánosságban a skandináv industrial fenyegető kicsapongásait, az tegyen ezzel a lemezzel egy próbát! Hátha jut vele valamire... 

A közönség azonban a hírek szerint mégis egyértelműen vevő rá, kazetta, CD és vinyl verzió is elérhető, de talán jelent némi visszacsatolást, hogy már két éve piacon van, mégis viszonylag könnyen beszerezhető minimális kutakodást követően és normál áron. Állítólag inkább a digitális letöltések terén jeleskedik a formáció, és azért ebből is le lehet vonni bizonyos következtetéseket. 

Az olasz AIN SOPH egy legenda, minden pro és kontra érv mellett és ellenére, ez sziklaszilárdan kijelenthető. Vagy talán éppen ezért (is). Volt egy koncert 2021-ben Bécsben, ahol két baráti társaság fogott össze (AIN SOPH és a DER BLUTHARSCH And The Infinite Church Of The Leading Hand) és a hírek szerint egy pompás hangulatú mulatságot varázsoltak a covid járvány árnyékában is tündöklő bécsi éjszakába. Sajnálatos módon én az eseményen nem voltam jelen, még inkább sajnálatos, hogy azóta Albin már nincs közöttünk, de az AIN SOPH, amint rendezte a sorait a megpróbáltatások közepette is, a piacra dobta az ennek az eseménynek a hozzájuk köthető anyagát, mindenki örömére. Tehát, hurrá!

A felvétel persze nem szól kristálytisztán, de ebben az esetben ez nem is fontos és ismerve a csoport attitűdjét, ez szerintem nem is volt igazán szempont. A kiváló hangulat azonban így is megfelelően átjön, és más talán nem is számít. A program összeállításánál egészen a régmúltig is visszanyúltak (lásd például a Datemi Pace, természetesen szépen átgyúrva, vagy többek között a Tempi Duri / Uomini Perduti páros az örök kedvenc Aurora albumról, több más egyéb arra a periódusra datálható dallal együtt), felbukkan néhány élőben ritkán eljátszott szerzemény is, de természetesen nem maradhatott ki a partiállat sláger Baltikum sem. Az én ízlésemnek tehát igazán kedves ez az összeállítás és habár természetesen egészen más már az AIN SOPH, mint például akár a kilencvenes években és egyébként is, ez a csoport soha nem akart megfelelni semmilyen előzetes elvárásnak, náluk az egyetlen stabil pont a folyamatos átalakulás, a neofolk hőskorában bátran kiálltak egy kocsmarock produkcióval is akár, de a tűz mindig teljes pompájában lángolt, minden járulékos tényező ellenére is, akár tetszett a "szélesebb" publikumnak, akár nem, ez a csoport maga a mágia. Persze erre a korongra is érvényes, hogy egyik-másik megoldást furcsa hallani az eredetiek tükrében, de sebaj, éljen a szabad művészi akarat és persze a vidám alkoholgőz… Ez az élő felvétel egy kiváló múltidézés, bágyadt nosztalgiáról szó sincs. 

Kedvelem a kazettán életre hívott megjelenéseket, de érdekes (vagy teljesen érdektelen?) módon ez a terep véleményem szerint kevésbé opció az ambient-industrial világában, természetesen a kivétel erősíti a szabályt, de persze ez lehet, hogy csupán az én rigolyám, és szélesebb körben semmilyen alapja nincs. Sebaj…

A Chad Davis vezette SUBKLINIK a színtéren már jól ismert név, immáron bő két évtizedes életút áll mögötte, gyakran kollaborál és számos különböző művésznéven is alkot, számtalan csoport által. Az itt tárgyalt kazettás megjelenés véleményem szerint szépen illeszkedik az eddigi életműbe, de sajnos ennek ellenére sem váltja meg a világot. Kicsit egysíkú és ötlettelenül zajos, monoton industrial zene ez, talán némi dark ambient folyammal kiegészítve. A témák folyamatosan, a végtelenségig ismételve úsznak egymásra, kevés a meglepetés, vagy az izgalom, hovatovább, részemről konkrétan gyakran unalomba fullad a produkció. Bizonyos helyzetekben és pillanatokban akár hatásosnak is tűnhet ez a mélyről fakadó morajvihar, de az ígéretesebb pillanatok is hamar ellaposodnak és jönnek a már jól ismert panelek. Az anyag közepére kanyarodva, a Korpsessed által érkezik el talán a csúcs, amikor mintha egy mély zongorahúrt csapkodna a művész úr, mindez persze szanaszét effektezve, szenvtelen narrációval kiegészülve. Ezekben a percekben egészen magával ragadó, szinte hipnotikus erejű a produkció, de sajnos ezzel el is lett lőve minden puskapor. Összességében azért nem rossz kísérlet a Final Remains, de én egy ennyire jelentős múlttal bíró előadó esetében, a végtelenített zenei dömping közepette sajnos nem érzem elég erősnek. Azért az elhivatott zajászok gyűjtsék be, ha tehetik, lehet, hogy csak engem nem talált meg magának a Final Remains.

Legendás zenészek, fékezhetetlen művészek, akikről felesleges bővebb ismertetőt (felvezetőt) írni, szerintem nincs olyan dp-olvasó, aki nem ismeri őket. Az itt tárgyalt közös munkájuk tökéletes lenyomata eddigi munkásságuknak, hiszen a Portals In The Storm lemezt hallgatva a krautrock felől indulva, az experimental ambient, a folk, a minimal electronic és az industrial zenei ösvényeken át, némi spoken word ábrándozással fűszerezve jutunk el egy pompás világba, ahol minden lehetséges és bármi meg is történhet. Erre a muzsikára valóban érvényes a már millió alkalommal elsütött (egy besötétített szobában, teljes nyugalomban ellazulva, némi füstölővel megbolondítva érdemes hallgatni) tézis, megfelelő körülmények között valóban hihetetlen élményeket generál, egy igazán önfeledt utazás során, amik azért könnyed és önfeledt dervistáncba is átcsaphatnak. A zene szinte körbeöleli a hallgatót, néhol vad, mélybe húzó örvény, a következő pillanatban horzsoló szilajság, ami egy bájosan monoton dallamban válik kezesbáránnyá. Az egész akár egy fortyogó katyvasz is lehetne, paradox módon mégis rendkívül homogén és többek között ezért is nagyon szerethető. A másik fontos tényező, hogy az átkötésekként is értelmezhető zenei ábrándozásokkal párhuzamosan kiemelkedően fogós és meglepően könnyedén befogadható témákat szültek az urak némi abszurd ellentmondással, és mindezt egy pulzálóan fortyogó, szűk 40 percben foglalták keretbe. Semmi meglepetés, „mindössze” az uraktól elvárható minőségi munka, írom ezt annak ellenére is, hogy némi kifacsart, groteszk funk is felbukkan a lemezen, amivel alapvetően a világból ki lehetne üldözni, itt azonban mégis működik.
 
Matt Howarth előszeretettel kollaborál (az egyik személyes kedvencem ebből az impozáns sorból a legendás Conrad Schnitzlerrel közösen alkotott Moon Mummy), és a LEGENDARY PINK DOTS sem riad vissza attól, ha össze kell dolgoznia másokkal, és ez feltétlenül a hasznukra is válik, az egyébként sem szűk mezsgyén táncoló zenei repertoárjuk ezáltal is tovább szélesedik és nem mellesleg a dicsőségükre is válik, amihez a legendás Soleilmoon Recordings kifogástalan hátteret biztosít. 

Zajzene a régi sulis, karcos, harsány, idegtépő formában egy csodálatos, nemzetközi (amerikai, izlandi és svéd alkotókkal) összefogás által. Már csak nagyon ritkán hallgatok efféle zenéket, de a tágabb értelemben vett zsáneren belül nálam kitartóan továbbra is a hazai HIDEG RONCS és a német MAEROR TRI az etalon erről a vonalról, habár ők azért szerintem inkább az experimental-industrial-ambient hősei, míg a Game Beuys az abstract noise tengerén evez merészen, kitartóan, érdekes módon ennek kapcsán például több alkalommal is a BOURBONESE QUALK harmonikusabb megoldásai derengtek fel a füleim előtt, némi képzavarral persze. Mindhárom művész régi motoros már a színtéren (dacára a viszonylag ifjú koruknak), egyívású elszánt zajvészek ők (ezt a fogalmat ebben a pillanatban alkottam a „zaj” és a „művész” szavak szerelemgyermekeként), akik, dacolva minden nehézséggel, trendekkel, elvárásokkal, egyszerűen csak teszik a dolgukat, és ez nekem igazán tetszik. Persze, ez a zene nem a mindennapok zenéje, és nyilván én is csak ritkán fogom levenni a polcról, de csipetnyi szentimentalizmussal fűszerezve kellemes elidőzni az efféle törekvéseknél, mert az industrial zenei kultúra ugyan manapság már egy hömpölygően, mégis kicsapongóan eklektikus terep, de a múlt század második felében lefektetett alapok a mai napig is szilárd talajt képeznek. A Game Beuys a hősök nyomában jár, tökéletes elhivatottsággal, esztétikával és műgonddal, ez egy rendkívül érdekesen megfogalmazott és formába öntött tisztelgés, önálló elképzeléseknek sincs híján, talán pont ezért is fogott meg engem annyira. A tradíció ösvényén járva, a mai kor hangján szólalnak meg ezek a nehezen emészthető darabok, váratlan, de annál értékesebb és kellemesebb meglepetést eredményezve, nem túlzás pompásnak nevezni, a néhol nem kicsit zavaros és elsőre nehezen emészthető struktúra ellenére is. Mindössze 125 példányban jelent meg, rendkívül szép csomagolásban kazettán, de azt hiszem nem is indokolt a nagyobb példányszám, ami természetesen szomorú kicsit, de annál nagyobb dicsőség a birtoklása. 

A tengerentúli Dallas városában székelő AWEN a két évtizeden is túlra mutató munkásságával ugyan messze nem ismeretlen a „neofolk és társai” berkeiben (de véleményem szerint nem is elsővonalas alakulat), ennek egyik ékes bizonyítéka, hogy igen aktívak a megjelenések terén, ügyesen társított és időzített együttműködések is jellemzik őket a saját anyagaik mellett, közös anyagok többek között a LUFTWAFFE, az ET NIHIL, a SONNE HAGAL csoportokkal, de dolgoztak már együtt olyan művészekkel és előadókkal is, mint Boyd Rice vagy King Dude. Így egyértelműen kijelenthető, hogy megfelelő aktivitással teszik tehát a dolgukat, de az USA területéről származó „igazán nagy nevek” (BLOOD AXIS, CHANGES stb.) közé véleményem szerint soha nem sikerült maradéktalanul felzárkózniuk, de talán helyesebb kijelenteni úgy, hogy maradtak az undergroundon belüli underground élvonalában, lényegében egy rendkívül szűk, de annál markánsabb célközönség koncentrált látószögében. Színpadi munkák terén is szorgosnak mondhatóak, különösen a hazájukban, de esetenként Európába is átruccantak már, én pedig abban a szerencsében részesültem 2015-ben, hogy Lipcsében, a Runes & Men fesztivál keretein belül meg is csodálhattam őket. Kiváló és lehengerlő, megkapó módon teátrális előadás volt, de ismételni sajnos azóta sem tudtam. Azon az eseményen egy tökéletesen felépített és megfogalmazott koncertnek lehettek szem- és fültanúi az egybegyűltek, egészen kivételes energiák összpontosultak a csoport esszenciájaként a színpadi műsoruk által. Itt azonban el is érkeztem az AWEN kapcsán felmerülő kizárólagos kételyemhez, ugyanis soha egyetlen rögzített anyagukkal sem voltak képesek akár csak megközelíteni is azt a mágiát, amit azon az estén produkáltak. Nyilván dőreség összevetni egy színpadi akciót egy hanghordozóval, de részemről az AWEN esetében annyira éles a kontraszt, hogy nehezemre esik elvonatkoztatni tőle. Félreértés ne essék, az AWEN kiadványai igazán erőteljes megnyilvánulások, de a fent említett lipcsei támadás annyira elvarázsolt, hogy minden mást csak mögé sorolhatok velük kapcsolatban.

A This World And Its Spirits album egy gyűjteményes anyagnak is felfogható, hiszen bizonyos témái korábban is felbukkantak már az AWEN repertoárjában koncerteken, illetve rögzített formában is, de mindenképpen speciálisnak mondható többek között olyan szempontból is, hogy ugyan az AWEN erőteljesen Erin Powell személyében összpontosul, de feltétlenül és előszeretettel dolgozik segítőtársak körében (kiemelten a házastárs, Katrin személyében), az itt tárgyalt korongon azonban nagyrészt inkább Erin ötleteit üdvözölhetjük, az ő dominanciája talán még soha nem volt ennyire egyértelmű, az aktuális segítőtársak itt egyértelműen és alázatos módon, félreérthetetlenül a keze alá dolgoznak. A zene koncepcionálisan és technikailag is rendkívül kifinomult (az eredeti felvételekhez képest némileg aktualizálva), minden rezdülés húsba vágó, egyszersmind csodálatosan szép is. Egyfajta különös ötvözete a militáns hangulatú (tipikusan tengerentúli), picit harsányabb neofolknak, de éppen ennyire hangsúlyos szerepet kap az experimental ambient mélabú és a dörgedelmes industrial szilajság. Mindezek egy csodálatos örvény formájában egyesülnek, csodaszép harmóniákat eredményezve, elbűvölő módon, természeti és mitológiai energiákkal fűszerezve. A dalok (néhol mindössze csak nyúlfarknyi hangminták) rövidek, de annál velősebbek, azonban szikárságukban is pompázatosak. Aki teheti, ne késlekedjen, és kutasson a This World And Its Spirits után, mert ugyan rendkívül alacsony példányszámban lett útjára parancsolva, mindösszesen100 példányban, vérvörös színben, két matricával (egy arany és egy ezüst), továbbá dalszövegekkel, a közreműködő művészek által dedikálva, standard LP, wooden box LP és wooden box test press LP formájában. Nem kihagyhatatlan anyag, de érdemes esélyt adni neki.