HTML

dp-motiv

Neofolk, dark folk, apocalyptic folk, post-industrial, martial industrial, military pop, dark ambient, neoclassical, ritual, noise - hírek, lemezkritikák, koncertajánlók, interjúk, koncertbeszámolók

Címkék

2011.09.03. 11:00 sorger

OWLS - The Night Stays (RareNoise Records, 2011)

Címkék: lemezkritika

Tony Wakefordon a jelek szerint nem fog az idő vasfoga. Amennyiben esetleg mégis, úgy rendkívül jól leplezi ezt. Természetesen itt nem a testi, fizikai jellemzőire gondolok, sokkal inkább a zenei munkásságára, amelyet töretlen elszántsággal, fiatalos lendülettel épít, immáron csaknem 40 éve. A kezdeti szárnycsapások után a CRISIS soraiban bemutatott punk zenei kísérletek, majd a DEATH  IN JUNE tagjaként lefektetett experimental-industrial-neofolk útkeresés után megalapította a manapság is aktív - lényegében - szólózenekarát (ahol azért a vendégzenészek is "odateszik" magukat becsülettel) SOL INVICTUS néven. A kiadók szívesen dolgoznak vele, legyen szó az anyazenekarról, vagy egyéb mellékösvényről, hiszen az ő nevével könnyen eladhatnak szinte bármit (ez a tény sajnos igen gyakran az élvezhetőség és a minőség rovására megy), Tony pedig szinte ontja magából az újabbnál-újabb ötleteket (kollaborál boldog-boldogtalannal), a komplett diszkográfia így gyakorlatilag egyre nehezebben átlátható és értékelhető. Az idei tavasz folyamán megjelent debütáló OWLS (a formáció tagja még Lorenzo Esposito Fornasari és Eraldo Bernocchi a SIGILUM S nevű industrial-experimental-noise csoportból) album bemutatása és értékelése sem egyszerű feladat tehát, de lelkiismeretes kritikusként próbálok mégiscsak megbirkózni vele.

A zenekar tagjai állítólag a tavalyi Wawe Gotik Treffen alkalmával barátkoztak össze és döntöttek úgy, hogy egy közös album elkészítésébe fognak. Az elhatározást hamarosan tettek követték, így született meg a The Night Stays album bő fél évnyi szorgalmas munka eredményeként, amit azóta már az idei lipcsei fesztivál keretén belül a színpadon is bemutatott a trió.

A lemezt indító Hide And Seek hangulatos felütésként cserkészi be rögtön a korong elején a hallgatót. Tony Wakeford szellős bepengetéseire, habkönnyű harmóniáival, valamint az ezerből is jól és könnyedén felismerhető hangjára úsznak rá az itt még határozottan diszkréten visszafogott, enyhén zajos, kísérletezős effektek. A címadó The Night Stays-ben az akusztikus gitárokat csaknem mellőzve már egy merészebb, karcosabb vidékre téved (?) a trió, kellően felzaklatva ezzel hallójáratainkat. Itt érezhetően nagyot domborít Eraldo barátunk is, hiszen szabad kezet kapva él is a lehetőséggel és eszközparkjának teljes arzenálját felvonultatva igyekszik elkápráztatni a hallgatóságot. A God Is Right talán az album leginkább slágergyanús szerzeménye, hangulatos felvezetéssel, fogós verzével és együtt éneklős, egyszersmind azonban némileg fenyegető atmoszférájával. Már itt levonható egyfajta konzekvencia, hiszen egyszerűnek tűnik a recept: Tony távolságtartó, kimért énekkel és egyszerű gitárakkordokkal, Eraldo a megszokott elektronikus zajongással és puttyogással, míg Lorenzo a semmibe révedő vokáljával teszi kellően (?) izgalmassá az OWLS debütálását. Figyelemre méltó szerzemény még a csendesen induló, majd bedurvuló Come Back (szinte már az experimental doom metál, vagy inkább a SUNN O))) bizonyos megnyilvánulásaira emlékeztetve), a finoman csordogáló, idővel azonban hipnotikus hömpölygéssé terebélyesedő Idiot's Waltz, a kraftwerkesen puttyogó introval rendelkező, majd morcos kísérleti elektronikává torzuló, disszonáns masszaként fortyogó The New Parade és a hangulatosan ringató Strange Kind Of Beauty. Katonás rendben követik egymást a dalok, de sajnos a teljes játékidő háromnegyedéhez érve pörölycsapás-szerűen böki ki a szemünket (a fülünket) a lényeg, mely szerint nem rossz ez a bemutatkozás, csak hosszú távon kissé unalmas és egyértelműen lerágott csont. Nincs vele komolyabb probléma, mindössze a helyén kell kezelni. Arra például nagyon kíváncsi lennék, hogy ugyanez a kiadvány teljesen ismeretlen nevekkel mennyire lenne sikeres, különösen például a neofolk közegben, az idő és az esetleges rajongók azonban majd eldöntik az OWLS létjogosultságát a jelenkori zenei kakofóniában. A végeredményt tekintve, valami olyasmit tudok elképzelni, hogy Tony újabban talán túl sok PORTISHEAD felvételt hallgatott, majd ennek (és még sok  egyéb másnak) hatására társakat verbuválva maga mellé, megszületett a The Night Stays, ami azért elsősorban inkább Eraldo Bernocchi rajongóinak fog kellemesebb pillanatokat nyújtani.

Az album a CD mellett egy dupla bakelites kiadást is megérdemelt a kiadó szerint (ezen további két bónuszdal is helyet kapott), így tehát aki szeretné megkaparintani Tony Wakeford és társainak bemutatkozó anyagát, az rövid hezitálás után nyúlhat a pénztárcájába.

www.rarenoiserecords.com

1 komment

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Amikor először hallottam ezt a lemezt, azt mondtam, hogy van rajta 3-4 kiemelkedő szerzemény, a többi nem rossz. Aztán ahogy egyre többet hallgattam, úgy változott a véleményem abba az irányba, hogy a kiemelkedő számok mellett a többi is kimondottan jó, most már tetszik az egész lemez, elejétől a végéig. Tony Wakeford teljes, Sol Invictuson kívüli munkásságából (szólólemezek, Duo, Trio, Orchestra stb. Noir, The Triple Tree, HawThorn, Grey Force Wakeford, meg ki tudja, mi minden volt még) ez tetszik a leginkább, sőt, ez tetszik egyáltalán.