HTML

dp-motiv

Neofolk, dark folk, apocalyptic folk, post-industrial, martial industrial, military pop, dark ambient, neoclassical, ritual, noise - hírek, lemezkritikák, koncertajánlók, interjúk, koncertbeszámolók

Címkék

2011.02.05. 15:00 sorger

SOL INVICTUS - The Blade (Tursa, 1997)

Címkék: lemezkritika

Miközben az elvileg hamarosan megjelenő új SOL INVICTUS-albumra várunk kitartó türelemmel, szakítsunk egy kis időt a visszatekintésre és merengjünk el a többségében dicső múlton. Azt hiszem nyugodt lelkiismerettel vallhatjuk be, a Tony Wakeford irányította csoport nem is olyan elenyésző hibáival karöltve is az egyik alappillére, meghatározó támpontja a neofolk fellegvárának (ha létezik ilyesmi egyáltalán...). A most tárgyalt The Blade album mellett számomra még négy igazán jelentős korongot produkált a formáció (Killing Tide, King And Queen, In The Rain, In A Garden Green), ahol a szöveges mondanivaló mellé a megfelelő zenei tartalom és formába öntés is közel tökéletesen párosult. Akadtak még jelentősebb megnyilvánulások a zenekar életművében (Against The Modern World, Trees In Winter, The Death Of The West, és még sok más), azonban a "nagy ötös" magasságába egyik sem volt képes felkapaszkodni, különböző okokból. Természetesen, ahogy repült az idő, a világ (és körülötte, benne minden más) folyamatosan változott, így én, illetve úgy általában a Legyőzhetetlen Nap rajongói is, magával Tony Wakeforddal együtt, de az elismerés az említett albumok irányába mit sem kopott, sőt, talán inkább nemesedett, fokozódott. Az első alkalommal 1997-ben CD-n (2002-ben érkezett, hosszas csúszás után a bakelit verzió) megjelent album érdekes módon erősen megosztotta az érdeklődőket, hiszen a többség imádta ugyan, de találkoztam negatív véleményekkel is, amelyekben önismétléssel, ötlettelenséggel vádolták a korongot és Wakefordot magát. Talán az említett elégedetlenkedés hatására is, de az biztos, hogy a csoport ezek után készített még egy "tipikus" albumot (In A Garden Green), illetve egy speciális kiadványt (In Europa) majd rövid idővel később (nagyjából a Hill Of Crosses albummal) el is indult egyfajta újabb úton, egyértelműen a zenei vérátömlesztést tűzve ki célul, de ez majd egy későbbi írásom tárgya lesz, most maradok a Blade méltatásánál.

A szokásos keretet alkotó kezdő és befejező dal (The Blade) rögtön egy tipikus SOL INVICTUS-szerzemény, kellemes, első hallásra felismerhető jellegzetességekkel. A befejező tétel természetesen dúsabb hangszereléssel, vokállal, erőteljesebb vonósokkal szólal meg, a nyitó dal itt is instrumentális, ahogy azt már többször tapasztalhattuk a zenekartól. Az ezt követő In Heaven erősen megosztott felépítésével (lendületes, szinte agresszív verze, dallamosabb, finom refrén) is kiemelkedően teljesít, igazi remekmű. Megjegyzem, ez a fajta kettősség a későbbiekben is felbukkan még az albumon, a mérleg nyelvét egyértelműen a pozitív irányba billentve. A Time Fliesban a szinte már védjegyként alkalmazott torzított basszusgitár is megjelenik, a dalszöveg pedig soha nem volt még ennyire merengősen szentimentális ("Time flies and life passes, Already I seem to hear, The last trumpet saying"), mint itt, ezeket a sorokat állítólag Tony Wakeford a mai napig iránymutatónak, követendőnek tartja és rendkívüli módon közel érzi magához. Csak halkan említem, ez a fajta eltökéltség és elkötelezettség nem volt mindig így, de sebaj. A The House Above The World-Laws And Crowns duó a legegyértelműbb kisiklás, mellényúlás, vagy megingás az albumon. Tony hangja ezekben a percekben túl gyakran cseng hamisan, amit az egyébként közel tökéletesen kivitelezett, ám néha kissé unalmas hangszerelés sem ment meg igazán. Az Once Upon A Time azután visszabillenti a helyes ösvényre a kicsit bizonytalankodó, megtorpanó anyagot és innen már egyértelműen kellemes percek várnak a hallgatóra, külön kiemelve az utolsó harmad egyik kiválóságát, a Nothing Here-t. Ez a dal mindent tud és magában hordoz, amit egy "jó SOL INVICTUS-dalnak" tudnia kell. Az életmű egyik csúcspontja számomra (a Sawney Bean, a Michael, a Lonely Crawls The Night, az An English Garden és még egyebek mellett). A kísérőzenészek (név szerint Karl Blake, Matt Howden, Eric Roger, Nathalie Van Keymeulen, Celine Marleix-Bardeau, Sally Doherty, Clive Giblin, Stephen Catchick, Heimgest) ezen az albumon is kitesznek magukért (Tony Wakeford több helyen is elismeréssel illeti társai munkáját, jogosan), a tökéletes hangszerkezelés mellett rengeteg érzést, eleganciát visznek játékukba, hangsúlyozva a zene ebben az estben (is) megnyilvánuló határtalan erejét. A többnyire a vörös és a szürke színek árnyalataiban pompázó lemezborító pedig Enrico Chiarparin munkáját dicséri.

Nem a legfontosabb SOL INVICTUS-album, de szerintem feltétlenül az élvonalban elhelyezkedő korong tehát a The Blade, ha valaki esetleg nem ismeri a zenekart, a kezdeti lépésekhez tökéletes, és talán nem merészség kijelenteni, szinte garantált a folytatás.

Szólj hozzá!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.