HTML

dp-motiv

Neofolk, dark folk, apocalyptic folk, post-industrial, martial industrial, military pop, dark ambient, neoclassical, ritual, noise - hírek, lemezkritikák, koncertajánlók, interjúk, koncertbeszámolók

Címkék

2011.01.10. 19:00 sorger

DERNIERE VOLONTE - Immortel (Hau Ruck!, 2010)

Címkék: lemezkritika

Talán nem árt, ha azzal kezdem, hogy a Geoffroy D. vezette francia DERNIERE VOLONTE maradéktalanul soha nem volt képes meggyőzni. A kilencvenes évek közepe óta aktív zenekar számomra hullámzó teljesítményt nyújtva, a military/martial és a könnyen megjegyezhető, vagy akár dúdolható popzene keveredését próbálja újabb és újabb szintre emelni, az erre fogékony, szakértő közönség folyamatos (habár néha bizony csitulni látszó) ovációjával kísérve. Kezdetben egyértelműen a zajosabb, nyersebb, a múltba tekintő, historizáló koncepciót szem előtt tartva, második világháborús utalásokkal, korabeli bevágásokkal bőségesen fűszerezve, színtiszta, menetelős industrialt létrehozva születtek a zenekar szerzeményei, inkább hangulati elemekre, mintsem a ritmikára, illetve konkrét dallamokra építkezve, instrumentális dalok formájában. A debütáns anyag (Obeir Et Mourir, amely egyfajta összegzés volt inkább a kezdeti időkből, Geoffrey nem ezt tekinti az első DV-albumnak és eredetileg csak kazettán jelent meg) drámaisága az idők során semmit sem kopott, inkább kristályosodott és igazi remekművé érett, nem meglepő, hogy újrakiadásra került 2002-ben, illetve 2005-ben is. Az ezt követő Le Feu Sacré lett tehát hivatalosan az első album (közben azért megjelent az En Avant! 7"EP is), ahol már érezhető volt egyfajta zenei letisztulás és a szépen csengő, rendkívül karakteres vokál is egyre inkább előtérbe került. Itt indult be igazán a szekér és a formáció több kislemezt is produkált rövid időn belül, illetve különböző válogatásokon, valamint kisebb klubok színpadain is felbukkantak ezidőtájt. Ezután következett a (számomra) leggyengébb láncszem a 2003-as Les Blessures De L'Ombre album, amely hiányosságai ellenére is igazi "elsővonalas" státuszt eredményezett a csoportnak a szcénán belül. A korong kiemelkedő sikereket elérve, rengeteg új rajongót csábított a zenekar mellé és igazi sikertörténetet kovácsolt a kiadó számára is, mindenki döntse el maga, hogy mennyire volt ez jogos. 2006-ban érkezett a folytatás (habár volt 2004-ben egy kislemezeket és válogatásokon megjelentetett dalokat egybegyűjtő dupla CD is, Commémoration címmel) a Devant Le Miroir képében, amely véleményem szerint az eddigi legkönnyebben emészthető, túlzás nélkül slágerorientált albuma a francia csoportnak, csurig megpakolva jól táncolható, emlékezetes darabokkal, illetve kiemelkedő megoldásokkal (az egyetlen gyenge láncszemtől eltekintve, a "bűnrossz" Douce Hirondelle-től, ami egy bugyuta rajzfilmzene-kategória, szerintem). Volt még közben néhány újabb kislemez (Le Cheval De Troie, Toujours, illetve a La Nuit Revient 10"-es), majd kisebb késedelem után 2010-ben megjelent kritikám tárgya is, az Immortel album CD és limitált példányszámú (888 darab), bónuszokkal megpakolt bakelit korong formájában.

Az introként funkcionáló Ici Bas rendkívül hatásos felvezetés, azonnal magával ragad, de sajnos mindjárt enged is szorításából, hiszen az ezt követő Corps Languissant mindössze átlagosan, picit érdektelenül teljesít. Egészen diszkréten és álmosítóan szól a vezérdallam és meglepő módon a korábban rendszerint perfekt vokálmunka is sántít ezúttal egy picit. Szerencsére azonban nincs igazán idő a búslakodásra, hiszen innentől nagyobb fordulatszámra kapcsol az anyag és a Mon Orage-Rien A Aimer-Le Plus Secret trió képében rögvest pozitívba billen a mérleg nyelve, még úgy is, hogy azért közben sajnos még a gyengécske (C-64-es játékok zenéjét idéző) Impossible-t is el kell viselnünk. Erőtlenebb darab még a Maintenant (a harsányan dübörgő dobok ellenére is), valamint az egészen feleslegesnek is minősíthető (hatásában Douce Hirondelle-rokon) Trop Tard. A végére azonban még tartogat egy erősebb lezárást az album a Peut-Etre, a Le Mai Que Tu Me Fais (lassan építkező, álomszép dallamai különösen erős pillérei az albumnak) és az outronak tekinthető Au Loin formájában. Az előző albumhoz képest ott érzem a legszembetűnőbb hiányosságot, hogy kommersz mivolta ellenére (vagy talán pont ezért) az Immortel nem volt képes elsőre magával ragadni, legalább 4-5 hallgatás kellett hozzá míg többé-kevésbé beérett nálam, és még így is túl sok benne a hibapont, szerintem. Nincs vele komolyabb probléma, de számomra nem elég összeszedett, hiába dolgozott rajta Geoffrey hosszabb időn keresztül, nem érzem kellően kiérleltnek a dalokat és meglepően sok a töltelék. Egyébként meg nálam továbbra is a korai anyagok (Obeir Et Mourir, Le Feu Sacre és az ide köthető kislemezek) viszik a prímet elsősorban.

A végére még annyit, hogy Geoffrey saját bevallása szerint egy igazi zenei mindenevő, aminek tökéletes lenyomata a DERNIERE VOLONTE, illetve számos egyéb zenei megnyilvánulása, jelesül a POSITION PARALLELE, a BLASTERKORPS, az EISENKRONE és így tovább. Én ezt azért annyival kiegészíteném, hogy az említett formációk számos esetben sajnos feltűnően közel állnak egymáshoz műfajukat tekintve, így egy kicsit elaprózottnak, (megkockáztatom) feleslegesnek tűnik a rengeteg szálon futtatott próbálkozás (annak ellenére is, hogy a DV mellett mindegyik takaréklángon üzemel, vagy éppen inaktív jelenleg), de gondolom a plusz bevétel mindig jól jön, szóval ne sajnáljuk tőle (sem) a lehetőséget.

www.hauruck.org

4 komment

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Rettenetesen béna ez a lemez. Sajnos az új spiritual front sem jobb. Sőt: ott nagyon látványos a mélyrepülés.
@anticlockwise: Valóban megfigyelhető a "nagyoknál" egyfajta mélyrepülés. Szerintem az új ORE, a SPIRITUAL FRONT és a DV sem hozza az előzetesen remélt színvonalas zenét. Nagy baj nincs velük, csak egy kissé érdektelenek.
Szerintem az új ORE és Spiritual Front nagyon jó, az ORE pl. nagyságrendekkel jobb, mint az előző lemez (Onani) volt, mondjuk a korábbiak azért valamilyen szempontból jobbak, de ez új is bőven jó.

Az új Spiritual Front nem jobb, mint az előző volt, de megközelíti azt a szintet, amikor megjelent, sokat hallgattam, nagyon tetszett (és tetszik a mai napig).

A Derniere Volonte viszont sajnos tényleg nem sikerült túl jól, ezt is sokat hallgattam, próbáltam megszeretni, de nem ment. Vannak benne jó momentumok, de összességében semmilyen, jellegtelen, sok helyen az ének sem tetszik.
Az új ORE szerintem is rendben van. Zenében, szövegben egyaránt hozza a kívánt szintet. Tőlük sosem vártunk nagy megújulásokat. A Spiritual Front viszont egy darabig talán maradhatott volna még annál a világnál, ahová több évnyi út során ért.
A Hau Ruck kiadónál úgy tűnik ez valami ragályos dolog. Novo Homo / Bain Wolfkind is mire igazán beért, megtalálta a maga hangját, már el is laposodott. Számomra vhol a NH - BW identitás határán volt valóban izgalmas.