Ha jól számolom, ez már a hatodik WGT-beszámoló lesz oldalunkon (és akkor az előtte máshol megjelentekről még nem is beszéltünk), nagyrészt olyan fellépőkkel, akikről már többször volt szó korábban, sok újat nem nagyon tudnék mondani, úgyhogy idén csak pár gondolat, részletek a feljegyzéseimből, helyenként tényleg csak jegyzetszerűen, néha kicsit bővebben, ahogy éppen adja magát.
A Triarii speciel pont először szerepel a WGT-n (de máshol már többször láthattuk). Nyitásra megtelt a terem. Új dobos, Nicolas van Meirhaeghe (Empusae). Lényegesen jobban játszik, mint a korábbi dobosok, de azért még mindig többet ki lehetne hozni ebből a zenéből. A koncert elején kicsit halkak a zenei alapok, nem elég átütő. A végére azért valamennyivel jobb lesz, de nem sokkal. Minden slágerszám előkerül az eddig megjelent anyagokról, jól összeválogatott műsor. A vetítés a megszokott, archív felvételek, köztük 1956 is.
Protagonist. Pár éve (van az már 10 is) láttam először, itt a WGT, akkor nagyon tetszett, annak az évnek a legkellemesebb meglepetése volt. Aztán Budapesten a Hyperboreán is jó volt. A felállás ugyanaz most is. Dobok, szinti, hegedű meg persze zenei alapok. A vetítés is ugyanaz. És itt legalább a dobos (aki egyébként a zenekarvezető Magnus Sundström) tényleg kitesz magáért, nagyon jól játszik, magabiztos, lendületes dobolása sokat hozzáad az előadáshoz. A billentyűs lány már kevesebbet ad hozzá, de ez gyakori ebben a stílusban. A koncert hirtelen véget is ért, rövid volt, de tömény, ideális hossz az ilyen zenéhez.
Derniere Volonte. A szokásos felállás az új dobossal, aki viszont abszolút meggyőzően dobol. Az előző dobossal, Pierre-rel sem volt semmi gond, ő is nagyon jó volt, de az új srác még talán nála is jobb, vagy legalábbis meggyőzőbb (látványosabb, mondhatni). Öröm nézni és hallani, hogy mennyire lazán, görcsmentes játszik. Főleg az utolsó lemezükről játszanak. A korábbiakhoz képest a pergő helyét átvette a lábdob (kézzel, mármint dobverővel ütve) és az elektromos dobpad. Az arpeggiók persze ugyanúgy megmaradtak, anélkül nem DV a DV. Később azért persze régebbi slágerek felbukkantak, pl. Mon Mercenaire.
Bizonyos okok miatt a Vril Jägerből csak az utolsó 10 percet láttam, az meggyőző volt. Thomas üvöltözött, Kim és Miro dobolt. Miro dobolása vitte a hátán az egészet. Fehér ruha, maszk. Látványos, hatásos.
In the Nursery. Ahogy múltkor is, profizmus, nagyszerű hangzás, kirobbanó, bombasztikus előadásmód. Szinti, dobok, női ének, basszus. A zenekar magját alkotó ikerpár közül az egyik üstdobok, nagydobok, a másik basszusgitár és szinti. Az énekesnő is ment néha dobolni, nem is rosszul. Megmutatják az "ifjú" követőknek, hogyan kell ezt a zenét játszani. A dobos iker több számban gitározott is. Sőt még szintizett is. Volt egy blokk, ahol visszatértek gyökereikhez, igazi old school new wave. Ez a rész teljesen élő volt, semmi bejátszás.
Position Parallele. Örök kérdés, hogy mi tartozik ebbe a közegbe, mi az, ami belefér a (néha szűk, néha tág) kereteink közé. Az biztos, hogy ennek nem csak zenei vetülete van. Például a Position Parallele-ről sem írnánk, ha nem a DV-s Geoffroy zenekara lenne, az biztos, mert zeneileg nem nagyon vág az alapprofilunkba (ha valaki nem ismerné: szintipop, cold wave jellegű zenét játszanak). Szégyen vagy sem, mind közül én ezt vártam a legjobban az egész fesztiválon. Egyrészt azért, mert még soha nem láttam élőben, másrészt meg nagyon tetszik ez a fajta zene. Persze ha nem Geoff csinálná, lehet, hogy nem hallgattam volna meg, de így, ezzel a háttérrel mindenképp érdeklődésre számot tartó. De persze nincs olyan, hogy ha. Igazi táncparkettet varázsolt az uszoda befedett medencéje fölé. Egy-két dal hiányzott, amit vártam, játszhattak volna többet is, voltak új, még kiadatlan számok, de ne legyünk telhetetlenek. (Erről a koncertről nem készültek képek, de talán jobb ez így mindenkinek).
Har Belex. Gitár és ének, szintivel és hegedűvel kiegészítve. A gitárosnál lábdob, plusz dobol és szintizik néha. Ahogy lemezen is, nagyon jó a hangzás élőben is, jól szólt, tisztán, érthetően, emellett erőteljesen is (ezek nem mindig teljesülnek egyszerre). Elenor a Der Blaue Reiterban eléggé pózőrnek tűnt, itt viszont szépen, visszafogottan, alázatosan játszott. A dalok változatosak, megtalálható a neofolk teljes eszköztára, akkordozós akusztikus gitár, bontogatós klasszikus gitár, orkesztrális szintik, erőteljes dobolás. De a számok egységes színvonalúak és hangulatúak, egyik sem üt el nagyon a másiktól, nem lóg ki a sorból. És ez így jó. Az egész nagyon összeszedett volt, mindenki jól játszott a hangszerein, profi előadásmód.
Backworld. Joseph a legutóbbi egy gitár, két laptop felállás után egy komplett vonósnégyessel tért vissza. Ennél többet nem is kell szinte mondani, az előadás természetesen tökéletes volt, gyönyörűen szóltak a dalok a vonósnégyes kíséretében, a hangzás is tökéletes volt. Minden korszakból játszottak dalokat, de főleg a régebbiek voltak terítéken, meg egy-kettő az "újról" (ő is így mondta, pedig már 5 éves az a lemez). A középső korszak nem nagyon képviseltette magát, ami kár kissé, mert én azt a korszakot is szeretem, sőt, talán azt szeretem a legjobban. De persze ezek a dalok is nagyon jók voltak, az úgymond slágerek lettek kiválogatva minden időszakból. A Devil's Playthingben természetesen Rose McDowall (aki a következő fellépő volt az est során) vendégszerepelt, a hátborzongató volt hallani. Ahogy az egész est is hátborzongató volt, egy óra tömör gyönyör. A vége felé pár dal egy szál gitárral, az is nagyon jó volt, de persze vonósnégyessel volt az igazi.
Rose McDowall. Régi visszatérő, sokszor fellépett a WGT-n, de az utóbbi időben keveset lehetett hallani róla. Sztárparádé, a londoni színtér színe-java elkísérte. Jo Quail cselló, Eilish McEvil (Sol Invictus) hegedűs és fuvola, Lloyd James (Naevus) dob, plusz Clay Young basszusgitár, és vendéggitárosként Stockholm Bob (Television Personalities). Műsorában a Sorrow legjobb dalai (bár korántsem az összes, párat hiányoltam) mellett egyéb szerzeményei, meg egyéb egyebek (Since Yesterday, To Drawn A Rose) egyaránt helyet kaptak. Néha melankolikus, néha lendületes, a zenészek jól teljesítettek, Rose szépen énekelt, mint mindig. Mivel azért főleg a melankolikusabb dalok domináltak, ezért főleg azok tudták igazán élvezni, akik ismerték a számokat (és/vagy pont erre a hangulatra vágytak).
Sunset Wings. Ahogy tavaly a Majdanek Waltz kapcsán is említettem, az oroszok valamiért ezt a klasszikus gitáros, akkordbontásos, csendes, melankolikus zenét szeretik játszani, a legtöbb orosz neofolk zenekar ebben az irányban indul el. Nem kivétel ez alól a Sunset Wings sem. Náluk a klasszikus gitár mellett hegedű, cselló, furulya, xilofon és egyéb csengő-bongók hallhatók. Annyi talán a különbség, hogy náluk gyakrabban vannak lendületesebb, akkordozós részek, ebből a szempontból közel állnak az európai (germán) neofolkhoz is, a szövegek is angolul szólnak. De még olyan stílusidegen hangszerek is felbukkannak, mint a szájharmonika. De összességében kimondottan érdekes az egész, annak ellenére, hogy nem rajongók ezért a stílusért, az eddig általam látott-hallott orosz zenekarok közül az ő koncertjük tetszett talán a legjobban. De otthon azért nem hallgatnám szerintem.
Of the Wand and the Moon. Ezzel a felállással, ebben a verzióban a régi számok is élettel telibbek. Nagyon jó koncert volt, de lassan jöhetne már az új lemez (kaptunk belőle ízelítőt), mert kicsit túl sokat láttam már őket ezzel a műsorral, és bár mindig jó volt, meg kimondottan szeretem ezeket a számokat, azért kellene már egy kis újdonság. Vagy több régi szám ezzel a felállással, hangszereléssel.
