A military pop vezérhajója, a francia Dernière Volonté az utóbbi években egyre jobban eltolódott a stílusmegnevezés második tagja, azon belül is a szinti pop felé. A legutóbbi nagylemeznél, a Mon Meilleur Enneminél már tényleg nehéz helyzetbe hozta a hallgatót, ha az a kérdés, hogy mi a különbség a Dernière Volonté és a mellette párhuzamosan futó, kimondottan szinti pop projekt, a Position Parallèle között. Jó, persze minimális különbség mindig volt, elsősorban a dobok terén, de a végén már tényleg kezdett összemosódni a kettő. Valószínűleg ezt Geoffroy is észrevette, ezért az új lemezzel kissé visszakanyarodott a korábbi hangzásvilághoz. Na, túl sokat azért nem lépett vissza, a popos hangzás továbbra is megmaradt, nagyjából a Devant Le Miroir stílusában (ami egyébként is egyfajta csúcslemezének tekinthető). Tamok, nagydob, arpeggiók, orgona, csőharangok, egyszerű, de hatásos dallamok, slágeres ének - minden együtt van, ami a Dernière Volontét naggyá tette az évek során, és az új lemezzel is őrzi a pozícióját. Nem mondom, hogy remekmű született, de ismét egy több mint korrekt, sőt mi több, kimondottan szórakoztató album, bátran odatehető az életmű többi (egyébként nagyszerű*) darabja mellé.

(*Kivéve Immortel, természetesen. A mai napig nem értem, hogyan sikerülhetett az a lemez annyira félre. De mindegy, inkább örüljünk annak, hogy utána ismét megtalálta önmagát, és továbbra is jönnek a jobbnál jobb anyagok.)