Ízelítőnek a 25. Wave Gotik Treffen elé, nézzük át nagyvonalakban, mi történt 2015-ben a 24. WGT-n.
 
Pénteken a kezdés a svéd Morthoundra hárult a Volkspalastban. Benny Nielsen a 90-es évek elején kiadott pár lemezt a Cold Meat Industrynál, majd 20 évre eltűnt. 2014-ben először egy gyűjteményes lemezzel hallatott újra magáról, végül 2015-ben jelent meg új lemeze a német Raubbaunál. "Élőben" tipikus dark ambient "koncert". Egy ember egy laptoppal, de itt ráadásul vetítés vagy egyéb látványelem sincs, és állva kell nézni, bele sem lehet így igazán merülni. Tényleg csak a megszállott rajongóknak való, és mivel én nem vagyok az, az elmúlt két év tapasztalatai alapján meg is fogadtam, hogy amennyire lehet, a jövőben kerülöm a "sima" dark ambient koncerteket, ilyen körülmények között tényleg nem nyújt semmi élményt, hiányzik az a plusz, ami érdekessé tehetné az ilyen fellépéseket (pl. egy speciális helyszín).

A 2015-ös WGT egyik örömteli visszatérője a svéd Sophia. Bár 2011-ben már adtak egy speciális koncertet a Karjalan Sissittel közösen, de azon sajnos nem tudtam részt venni bizonyos okok miatt, így most kíváncsian vártam az önálló visszatérésüket. A Sophiában az a szerethető, hogy nincs bennük semmi allűr, semmi teatralitás. Ez már a legelején, a koncert előtti viselkedésükben is megnyilvánult: leültek a színpad (pontosabban a dobemelvény) szélére, lerakták rá a kabátjukat, táskájukat, és türelmesen várták a kezdést, mint két jól nevelt kisiskolás. Utána sem volt semmi bombasztikus bevonulás, egyszerűen csak elkezdődött a zene (Ia az intro alatt is végig a színpadon ült). Zeneileg nagyon jó volt a koncert, az alapok teljesen rendben vannak, viszont az élő előadáson még lehetne javítani. Ezúttal csak ketten voltak, Peter és Ia, mindketten doboltak és énekeltek is. Amikor nem volt ének, akkor a két dob jól kitöltötte a teret, viszont amikor felváltva énekeltek, akkor csak egyikük dobolt, itt azért elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon kellene még egy dobos. Főleg akkor volt ez jól hallható, amikor Peter énekelt (és elég sokat énekelt), mert egyből üresebb lett a hangzás Ia egyszerű dobolásával. Nem mondom, hogy rossz volt ez így, aki szereti ezeket a dalokat, annak így is élvezhető lehetett, de a teljesebb élményhez még kicsit fejleszteni kell (ahogy láttam, a későbbi koncerteken már volt külön dobos is, ez mindenképp pozitív, megnézném őket még egyszer ezzel a felállással).

A német Death in Rome nemrégiben robbant be a neofolk közéletbe, vicces(nek szánt) feldolgozásaival. Én viszont nem gondoltam viccesnek az alapkoncepciót: mindenféle diszkószámok "neofolkos" feldolgozása, nem is hallgattam meg korábban (és azóta sem), csakazértsem. Az élő koncert után azt kell mondanom, hogy végül is nem is vicces, amit művelnek, mert elég komolyan veszik, komolyan megcsinálták. Jól összerakták a dalokat, jól is szólt élőben, volt benne erő, lendület. Bár nem mindegyik feldolgozás sikerült egyformán jól, vannak gyengébb pillanatok, pl. egy az egyben eljátszott refrének, nem mindig sikerül elrugaszkodni az eredetitől, hozzátenni azt a bizonyos szükséges pluszt, mindenesetre valamennyire azért sikerült meggyőzniük, hogy bizonyos szempontból jó, amit csinálnak. Azt azért a végén sem tudtam eldönteni, hogy van-e értelme ennek az egésznek, de persze nem is számít.

A szombati napot az olasz Roma Amor kezdte az Altes Landratsamtban. Őket legutóbb szintén Lipcsében láttam, de nem a WGT-n, hanem a 2014-es Runes&Menen. Ahhoz a fellépéshez képest kicsit változott a felállás. Akkor ketten voltak, akusztikus műsorral, most kiegészültek egy dobossal is, ami alapjaiban változtatta meg a zenéjüket, sokkal lendületesebb lett. Ezenkívül említésre méltó momentum volt még a párducmintás szövettel bevont basszusgitár, a koncert egyik fő látványossága volt. Zenéjük az olasz zenekarok körében divatos kabaré, sanzon, angol, olasz, francia, spanyol szövegekkel (sőt, a végén még egy versszak németül is szólt, egy első világháborús dalban, melyet több nyelven adtak elő). A koncert közepén, miután a dobos levonult, kicsit visszaesett a lendület, de még mindig érdekes volt. Aztán a harmonikás is levonult, a legvégére csak egy szál gitár maradt plusz ének. Most nem húzták annyira túl, mint a Runes&Menen, ami már az élvezhetőség rovására ment, itt még pont a határon táncoltak.

Az amerikai Blood & Sun bemutatkozó nagylemezét, a White Storms Fallt nehezen szerettem meg. Már elsőre is tetszettek a dalok, a hangzás, viszont nagyon nehezen barátkoztam meg a hegedű hangjával, eleinte úgy tűnt, mintha hamis lenne. De sok hallgatás után megszoktam, és nagyon meg is szerettem, az egyik legtöbbet hallgatott lemez volt nálam abban az időben, az egyik legjobb akusztikus gitáros neofolk kiadvány az utóbbi években. A koncert előtt féltem, hogy milyen lesz élőben a hegedű, mennyire fog beleilleni a zenébe, mennyire fogja elrontani az egészet, de alaptalan volt a félelmem, mivel nem volt hegedű egyáltalán. Meg semmilyen más hangszer sem. Luke Tromiczak egyedül lépett fel, minden hangszeren ő játszott (egyszerre). A 12-húros akusztikus gitár szépen szólt, kitöltötte a teret, az egyéb hangszerek (lábra kötözött csörgő, lábdob) jól kiegészítették a hangzást. Jó volt hallani a kedvelt dalokat élőben, de persze azért hiányoztak a lemezen megszokott hangszerek, szólamok. Így sem volt rossz, de azért nem lehet teljesnek nevezni az élményt.

Az orosz Majdanek Waltzról már sokat hallottam korábban, de a zenéjüket még nem (nagyon) hallottam előtte, élőben sem láttam őket. Az orosz neofolk zenekarok valamiért ezt a bontogatós, lágy, nyugodt stílust szeretik, ez a legjellemzőbb az orosz színtéren. Az akusztikus gitár mellett a fuvola vitte a fő szólamot, de a hathúros basszusgitár is sokat hozzátett a zenéhez, második gitárként funkcionált a játékát tekintve, hangjával pedig kitöltötte az alsóbb tartományokat is (az énekes meg az ismert amerikai karakterszínész, William Fichtner hasonmása, persze fiatalabb kiadásban). Az ilyen csendes, nyugodt, melankolikus zenékre hatványozottan igaz, hogy ha nem ismeri az ember a dalokat, hosszú távon könnyen unalmassá válhat. A színház lenne a megfelelő helyszín az ilyen jellegű koncerteknek, kényelmesen, ülve, ellazulva jobban lehetne élvezni, ismeretlenül is. A melankolikusabb dalok között volt egy-két lendületesebb tétel is, persze ezt csak a többihez képest kell érteni. A végén azért (meglepetésre) egy-két pengetett dal is előbukkant, egyből feldobva a műsort, több ilyen szám jót tett volna még a teljes koncert élvezhetőségének.

A Sol Invictus ezúttal egy speciális műsorral lépett fel a WGT-n: 20 éves az In the Rain, ezt adták elő teljes egészében. Sokáig ez volt a kedvenc Sol Invictus-lemezem, ma már szerintem nem ezt tartom a legjobbnak, nem ezt mondanám kedvencemnek, de így is nagyon kíváncsian vártam a koncertet. Ha In the Rain, akkor ugye cselló is kell hozzá. Jo Quailt kérték fel erre a szerepre, aki nagyszerűen végezte dolgát. A szokásos felállásban még egy újdonság volt, elektromos gitáron Clive Giblin, az Alternative TV gitárosa működött közre (aki egyébként a 90-es évek végén már játszott a Sol Invictusban párszor). Mellettük a jól megszokott akusztikus gitár, basszusgitár, dob, hegedű volt hallható, és persze Tony Wakeford jellegzetes hangja. Egy az egyben lejátszották az In the Raint, nagyjából az eredeti megszólásban, egyedül az elektromos gitár volt a különbség, ami néhány dalban kissé furcsán hatott, de nem volt zavaró. Mivel az In the Rain nem egy hosszú lemez (kb. 40 perc), ezért persze nem állhatott csak ennyiből a fellépés, a végén volt pár ráadásdal is, nagyjából abból a korszakból. Összességében egy kellemes koncert volt, nem volt katartikus élmény (ahhoz talán 5-10 évvel korábban kellett volna megtörténnie), de így is élveztem.

Vasárnap a színházban Jo Quail kezdett. Előző nap nagyszerűen teljesített a Sol Invictus soraiban, és szólóban is kitett magáért. A szokásos rétegzős, loopolós zene, amit ugye inkább ne is mondjuk, hogy honnan ismerünk. Itt mondjuk van gépi dobalap is, bár nagyon minimális, cintányér üti a ritmust metronómként. (Sokáig azt hittem egyébként, hogy csak véletlenül, ugyanis csak az első dalban volt, a többiben nem. Azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy csak rosszul kötötte össze a felszerelést és kifelé is hallható volt, aminek csak a fülhallgatóban kellett volna szólni. Mindenesetre jól illett a dalba.) Viszont nincs ének, csak egy szál csellóval éri el a megfelelő hangulatot. Persze nem csak szimplán játszik rajta, ügyesen loopolja, néha bevett egyéb eszközöket is, pl. ruhakefével veri a csellót, abból csinál dobalapot. Az utolsó szám közepén van egy rész, ahol nincsenek loopok, nincsenek alapok, megmutatja, hogy klasszikus módon is nagyszerűen tud játszani a csellón (mondjuk ebben senki sem kételkedett). A ráadásban aztán megint előkerül a gépi dob, úgyhogy mégsem véletlenül szólt az első dalban is. A közönség nagyon odavolt érte, az este legnagyobb sikerét aratta. Nem érdemtelenül, az biztos.

Jo Quail után Tony Wakeford is visszatért másnap is, ő ezúttal az Owls soraiban. A legutóbbi koncertjüknél (Runes&Men, 2014) még azt gondoltam, hogy valami történt Tony ujjával, azért nem tudott gitáron játszani, de itt sem gitározott, úgy néz ki, végképp letette a gitárt az Owlsban. Kár érte, bár a többiek derekasan helyt álltak helyette is. Az Owls zenéje alapból melankolikus, de most azok közül is a legmelankolikusabbakat válogatták össze, a (hozzájuk képest) lendületesebb számokat kihagyták, mint pl. a múltkor is hiányolt God is right. Ez kicsit rányomta bélyegét a fellépésre. Lehet, hogy más körülmények is közrejátszottak, de az egész koncert nyomott hangulatban telt el, nem tudtam annyira élvezni, mint mondjuk legelőször. Pedig most Jo Quail is vendégszerepelt csellójával, de az sem tudta sokkal feldobni a hangulatot. Nem mondom, hogy rossz koncert volt, mert tulajdonképpen nem volt vele gond, csak a hangulat nem volt tökéletes.