A 2010-es Bannwald albummal kedveltem meg igazán az APOPTOSE csoportot, hiszen az a korong rendkívül tetszetősnek és hatásosnak bizonyult számomra, azóta is örömmel veszem le a polcról, hogy néhanapján meghallgassam. Nem kezelem kiemelt kedvencként a zenekart, egyszerűen csak kellemes néha elővenni a kiadványaikat, és korábban rendre képesek voltak megújulni és izgalmas megoldásokkal előrukkolni a dark ambient ösvényén maradva.

Ami már a korong első meghallgatása után nyilvánvalóvá válik az az, hogy az eddigi ritual-dark ambient elemek mellé felsorakoztak különböző popzenei megoldások és hangulati elemek is, köszönhetően elsősorban a minden eddiginél "hallgatóbarátabb" megoldásoknak. Már a kezdésnél (Meer Der Ruhe) érezni lehet, hogy ezúttal egyértelműen "slágerek" születtek, és az erre való görcsös igyekezet vagy törekvés véleményem szerint az Ana Liil legnagyobb hibája is egyben. Az Ich Verbrenne ütemes, lágyan lebegő dal, szárnyalóan angyali női énekkel, számomra a korong egyik csúcspontja ez. A címadó Ana Liil akár egy jobban (értsd, kevésbé kommerszre) sikerült ENIGMA dal is lehetne, könnyen megjegyezhető vezértémával. A Fernsehen már vegytiszta elektro popzene a 90-es évek szellemiségében, de a megvalósítás, a hangzás egyértelműen a jelen kornak felel meg. Az Adrenalin számomra azt a benyomást kelti, mintha az IN THE NURSERY próbálna popzenét kreálni, mérsékelt sikerrel, érdekesen hat azonban a dal közepén felbukkanó kórus. Az I Say Seven egy könnyen felejthető dark (pop) industrial dal, enyhe szigorral az abszolút töltelék kategóriába sorolható. A Hidingben visszatér a kellemesen búgó női ének, némi suttogósra vett férfi vokállal kiegészítve, érdekes, habár némileg stílusidegen, mégis tetszetős dobprogramokkal megfejelve. A Forget Your Face éteri zenéje már olyan mértékben kommersz, hogy az több mint meglepő és sajnálatos módon enyhén felesleges, unalmas is. A lemezt záró, három részre bontott Schnee bő 23 perce pedig gyakorlatilag kimeríti a felesleges időhúzás fogalmát. Értelmetlenül bő lére eresztett darab, habár a főtéma némiképp emlékeztet egy Twin Peaks betétdalra, de ez még kevés ahhoz, hogy kellően érdekes legyen. A már hihetetlenül elcsépelt ósdi trükk (a lemez végén önálló darabként elhelyezett percekig tartó csend), pedig már a szánalmasba hajlik egyértelműen és sajnálatos módon.

Összességében erős csalódásként kell sajnos értékelnem az APOPTOSE tavalyi korongját, engem legalábbis nagyon nem érintett meg, sőt többszöri hallgatás után is idegenkedve tekintek rá, valahogy nem érzem és nem kapom el a fonalat vele kapcsolatban. Megjelent három különböző verzióban (CD, LP + CD, valamint 250 példányos zöld bakelit + CD), az érdeklődők azért feltétlenül tegyenek vele egy próbát.