A svéd IN SLAUGHTER NATIVES minden kétséget kizáróan a dark- ritual-symphonic-industrial műfaj (ha van ilyen egyáltalán) egyik úttörője és élharcosa, immáron több mint 25 éve. Jouni Havukainen egy személyben maga a mágus, habár időről időre minimális szinten azért akadnak segítőtársak a misszióban, mégis ő maga egy személyben mindaz, amit ez a klasszis lemezek sorát felvonultató formáció nyújt hosszú idő óta az érdeklődőknek. Durva elektronika, vészjósló kórusok, olykor militáns ütősök, bombasztikus hangzás, szigorú, ámde gyakran a háttérben fortyogó ének (kántálás, mormogás, hörgés) jellemzi a kompozíciókat a kezdetektől fogva, úgy, hogy gyakorlatilag egy ösvényen jár, nincsenek eltévelyedések, stílusát tekintve konokul egy irányba tekintő ez a produkció (a kezdeti időkben bizonyos véleményezők a honi ACTUS csoporttal vetették össze zenei síkon - véleményem szerint mérsékelten megalapozottan, de nem teljesen indokolatlanul), az unalom (esetleg önismétlés) mégsem üti fel a fejét túl gyakran a diszkográfiát áttekintve. Csak csendben jegyzem meg, ehhez azért az is kell, hogy (különösen az eddigi életmű második felét figyelembe véve) a csoportra soha nem volt jellemző a túlzott aktivitás, a felesleges kapkodás, nincs évente lemez, sőt, nem ritka, hogy szokatlanul hosszú idő telik el nélkülözéssel a rajongók számára (az ezt megelőző Resurrection óta például kereken 10 esztendő). Tavaly azonban ismét "friss" kiadvánnyal jelentkezett Joni (habár ez nem egy sorlemez, csupán a Chérie Roi számára készült audio támogatás - az új nagylemez elvileg tavaly év végén jelent volna meg, de azóta sincs hír róla) és annyit máris elárulhatok, aki eddig kedvelte a munkáit, most is elégedetten csettinthet.
A kezdés (Plague Walk My Earth) valami elképesztően eltalált, komótosan kibontakozó, a végére hihetetlen monstrummá fejlődő, középtempós, maga alá temető zenei vihar. Komolyan, az életművet tekintve is szerintem az egyik legjobb Havukainen-szerzemény, ritkán tapasztalható erő és dac feszíti, ezt mindenkinek hallania kell! A folytatásban a Definition Of Being Alive erőszakosan és hidegen örvénylő dark industrial a legszebb hagyományok szerint. Jouni itt sem szaggatja szét a hangszálait, inkább a rá jellemző módon fenyegetően mormog, hörög, természetesen rongyosra effektezett hanggal. Az albumhoz köthető egyetlen negatívum azonban innen jelentkezik (Silent Cold Body), sajnálatos módon ugyanis az erős kezdés után némileg elszürkül az anyag. Jók a dalok, kifogástalanul erősen szólnak, valami plusz mégis hiányzik belőlük. Ha nagyon szigorúan szeretnék fogalmazni, azt is írhatom, hogy tisztes iparos munkává szelídül a Cannula Coma Legio. Többek között a Venereal Comatose: Closed My Eyes például egy lassan, komótosan kibontott dark industrial szerzemény, experimental-ambient felhangokkal. Összességében sem jellemző az albumra a kapkodás, az eltúlzott tempó és az eszeveszett kaszabolás, de az említett szerzemény iskolapéldája a kimért hűvös industrial eleganciának, távolságtartásnak. A korong végéhez közeledve az Ignis Et Scalpello: Angel Meat című szerzeményt kell még kiemelni, ez a darab akár a felülmúlhatatlan Sacrosancts Bleed albumon is megállta volna a helyét, még a forma is hasonlatos az említett műhöz. Fenyegető kórusok, szaggatott ütemek, igazi vészjósló Havukainen-szerzemény. A lemezt záró Three Three Three zajba torkolló gigászi hangzavarként persze messze nem csillapítja az anyag meghallgatásával kiváltott érzelmi vihart, mégis megfelelő lezárás, gyakorlatilag megkönnyebbülésként is felfogható.
Összegezve, a néhány igazán kiemelkedő megoldáson túl a Cannula Coma Legio "csupán" az eddig megszokott magas színvonalat hozzá, meglepetés tehát nincs, de a csalódást még hírből sem ismeri, mindent elsöprő és maga alá temető album, ahogy azt már az IN SLAUGHTER NATIVES esetében megszokhattuk. Az anyag első körben 1000 példányra limitálva jelent meg 6 paneles borítóval.
