Ismét eltelt egy WGT. Ismét sok zenekart láttunk, sok jót, sok kevésbé érdekeset is. A korábbiaktól eltérően most úgy döntöttem, hogy nem számolok be kronologikusan minden eseményről, minden egyes koncertről, csak amiről éppen eszembe jut valami, amiről van mit mondanom. Aztán lehet, hogy a beszámolónak lesz még folytatása, ha eszembe jut valami a most kimaradtakról, de ezt nem ígérhetem biztosra. Az alábbiakban szó esik a pénteki nap néhány fellépőjéről a Volkspalast kupolaterméből és kantinjából, pár szombati koncertről a Altes Landratsamtból, valamint a hétfői napról, megint csak a Volkspalastból.

Andrew King. Az angol folkénekes nagyjából azt nyújtja, mint 2011-es fellépésén - hangulatában és a felállásban mindenképp. Soha nem követtem részletesen az pályáját, nem nagyon ismerem a lemezeit, úgyhogy arról sokat nem tudok mondani, hogy milyen számok hangoztak el. A végén viszont előadták Andrew első világháborús projektjének (ahol a háborúban részt vevő nemzetek képviselői olvasnak fel neveket egy tetszőlegesen választott első világháborús emlékműről) utóbb lemezen is megjelent lipcsei részét Alexander Nym német zenész és író közreműködésével. El lehet képzelni, mennyire izgalmas, ahogy egy ember 10 percen keresztül német neveket sorol minimál zenei alapra. De jól mutatott korhű egyenruhájában, azt meg kell hagyni.

7JK. Az együttműködés csírája a lengyel Job Karma és az angol hegedűs Matt Howden/Sieben közt (tudomásom szerint) úgy alakult ki, hogy Mattnek egy időben lengyel barátnője volt (hogy azóta mi a helyzet ezen a téren, azt nem tudom, ez az információ is egy 10 évvel ezelőtti wroclawi találkozás során jutott el hozzám), sokat járt Lengyelországban, többször is koncerteztek együtt, együttműködésük végül egy közös cd-ben csúcsosodott ki, 7JK néven. Műsoruk a két anyazenekar zenéjét ötvözi, a Job Karma elektronikus alapjaira, zajaira hegedül és énekel rá Matt, helyenként kimondottan érdekesen és izgalmasan, nem mondom, hogy nincs létjogosultsága a projektnek, de az biztos, hogy külön-külön mind a Job Karma, mind a Sieben lényegesen izgalmasabb.

Ah Cama-Sotz. A belga (egyszemélyes) industrial zenekar ezúttal egy speciális dark ambient programmal jelentkezett. Ahogy az ebben a műfajban jellemző, kizárólag gépekkel (de nem egy szál laptoppal) előadott, látványos vetítéssel kísért műsorral lépett színpadra, ami egy bizonyos szintig kellemes hallgatnivaló, bele lehet merülni, ellazulni, kikapcsolni, aztán utólag csak annyit tudunk mondani, hogy "aha, kellemes volt".

Six Comm. Patrick Leagas természetesen a Death in June-nak köszönheti (megérdemelt) ismertségét, és műsora is annak az időszaknak (80-as évek eleje) szerzeményeire épült, amikor a Death in June dobos-énekese volt, a Death in June számára írt, elektronikán alapuló, klasszikussá vált (nyugodtan mondhatjuk) slágereit vezette elő, későbbi szerzeményeivel karöltve. Amikor legutóbb itt a WGT-n láttam (2009-ben), akkor egyedül állt a színpadon, ő kezelt minden hangszert és közben énekelt is, ezúttal segítői is akadtak, maszkok mögé rejtőzve, de azért lehet tudni (ha máshonnan nem, akkor a beállásról, amikor még nem voltak beöltözve), hogy Patrick régi harcostársa, támogatója, a koncertszervezőként és zajzenészként is ismert olasz Gaya Donadio (AntiChildLeague, Hagshadow) dobolt és kezelte a billentyűket, a több formációból (legutóbbi pl. a Tony Wakeforddal közös Twa Corbies) is ismert német Gernot Musch pedig dobolt és gitározott. Patrick az ének mellett dobolt, trombitán, kürtön, melodikán és thereminen játszott. Nagy hangsúlyt fektettek a látványra is, a fények, a vetítés, a színpad berendezése és a ruháik (mondhatni díszlet és jelmez) mind nagyon hatásos volt, az egész előadás abszolút elsőrangú, magával ragadó volt, méltó a közel 40 év munkásságához. Patrick Leagas az a személy, aki teljesen szerényen, soha nem tolakodva, őszintén, kitartó lelkesedéssel csinálja, amit szeret, és mindez szerencsésen találkozik a közönség tetszésével is. Az igazi "befutás" elkerülte, nem lett akkora sztár, mint két egykori társa, de úgy veszem észre, ő ezt annyira nem bánja, így is jól érzi magát, csendben teszi a dolgát, és azért sokak elismerését tudhatja magáénak.

I-M-R. Ismét egy zenekar, akik valahogy belekeveredtek ebbe a közegbe, de nincs túl sok közük hozzá, azon kívül, hogy még annak idején In My Rosary-ként feldolgoztak egy Death in June-számot (meg van benne akusztikus gitár). De egyébként nagyon kellemes dark popot játszanak, ilyenkor tudatosul az emberben, hogy Magyarországon milyen fájó hiány van ilyen zenekarokból.

Sieben. Matt Howdent sokadjára láttam, és bár lemezen már régóta nem nagyon hallgatom, de élőben mindig érdeklődéssel várom, és nyugodtan mondhatom, mindig lenyűgöz. Annak idején, amikor egyedül maradt, jól kitalálta ezt az egyszemélyes, looppedálos felállást, ami persze elsősorban az érdekességfaktora miatt köti le az embert, de azzal teljes mértékben. Mindig is jó hegedűs volt, emellett tökélyre fejlesztette a looppedál használatát, tényleg lenyűgöző nézni és hallani, ahogy egymásra rétegzi a különböző szólamokat, hangzásokat, a hegedűt dobnak, gitárnak, basszusgitárnak használja, ebből épít fel komplett dalokat, melyek soha nem üresek, nem válnak unalmassá, még ha a struktúra, a metódus sok esetben ugyanaz is. Minden fellépése egy élmény, amit látni kell (nem csak hallani).

Sardh. A hétfői nap dark ambient/industrial fellépőiről nem lehet túl sokat elmondani, legtöbb esetben áll egy vagy két ember a laptop és/vagy a keverő előtt, csinál valamit, a háttérben meg megy a vetítés. Ebben a folyamban igazi kuriózum, felüdülés volt a német zenekar fellépése. Őket korábban nem ismertem, de már a színpad berendezése során érezni lehetett, hogy itt valami különlegesebb élményben lesz részünk. Négyen voltak a színpadon, a kötelező laptop/elektronika mellett gitárt és basszusgitárt (meg sok apró kiegészítőt) is használtak, énekeltek is, de ami a lényegesebb, hogy mindig történt valami a színpadon. Egyszer az egyik tag vashengert ragad, azt üti. Egyszer két tag leteszi a hangszerét, "vasmellényt" vesz fel, előrejön, mászkál és ezt a vasmellényt elektronikai eszközökkel "megszólaltatja", gerjeszti, zajt kelt vele. Aztán mind a négy tag otthagyja a helyét, a hangszerét, a színpad közepén elhelyezett vaslemezekhez mennek, azokat ütik. Utána végre beindítják a kihelyezett pirotechnikai eszközöket ("tűzvályú", lángoló földönkívüli arc), és még ha az egyik oldalt be is sül a technika, így is az est (és a Six Comm mellett az egész fesztivál) leglátványosabb előadását produkálják. Persze mondhatjuk, hogy a látvány viszi el az előadást, mert a zene annyira nem kiemelkedő, de így legalább egy végig izgalmas, érdekes, inspiráló, felpörgető koncertet élvezhettünk a pihentető (néhol álmosító) est során.