Gondolom David Tibet számára roppant terhes (de az is lehet, hogy tévedek, és magasról tesz az egészre, maximum csak mulat rajta), hogy a legtöbb fórumon a rajongók unos-untalan a "hőskorszakot" (kb. a Black Ships... albumig, de inkább csak a Sleep Has His House-t emlegetik sokan) sírják vissza, viszont véleményem szerint ez messze nem alaptalan. Az alapművek egész sorát alkotó, stílusokon messze túlmutató és azok felett átívelő albumok sokasága által a rajongók soha nem múló érdeklődése ugyan kissé talán már megkopott, de még most is esemény egy-egy újabb album csatasorba rendezése, így van ez jelen kritikám tárgyával is, amely ugyan ismét csak nem lesz a szívem csücske, de azért a kukába sem kerülhet egyértelműen. David egyik alapvető jellemvonása (sokak szerint rejtett hiányossága) a szerteágazóan zavaros, "mindenből egy kicsit" összefonódása. Jól megvan nála egy nagy olvasztótégelyben a tantrikus buddhizmus, a crowleyanus eszmék, kereszténység, okkultizmus és még sorolhatnám. Ezek a kicsapongások természetesen a CURRENT 93 szövegvilágában a megfelelő módon le is csapódnak, bizonyos körökben nem kis derültséget okozva, habár volt idő, amikor Davidet (illetve magát a csoportot is) gyakorlatilag a megtestesült gonoszsággal azonosították több fórumon. Volt, aki metafizikai igazságokat keresett a sorok között, sokan használták ideológiai iránytűként a csoportot, és voltak, akik mindössze a zenét figyelték és a gyakorta sületlenségektől hemzsegő maszlagot gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták. Én magam is ez utóbbi csoportba sorolom magam, habár azt el kell ismernem, hogy van egyfajta mágia, ami így is megérint a CURRENT 93 munkássága kapcsán, és az elmúlt kb. 10 évben David ideológiai bakugrásai is mintha egy kissé háttérbe szorultak volna, továbbá a dp-motiv zenei oldal, és az ezen túli szellemi háttér közvetítése, magyarázása, véleményezése nem tartozik a profilunkba, még ha alkalmanként futólag érintjük is azt. David Malajziában született és ott is nőtt fel, majd néhány éven belül végleg Angliába költözött és ott rögtön beszippantotta az a zenei, kulturális és vallási katyvasz, amely az akkori és ottani spirituálisnak vélt underground színteret jól jellemezte. A kezdeti experimentális albumok után "valódi" zenészeket toborzott és klasszis kiadványok egész sorát (Island, Thunder Perfect Mind, Of Ruine Or Some Blazing Starre, Tamlin, All The Pretty Little Horses, Lucifer Over London stb.) jelentette meg, majd némi kísérletezgetés után a szélrózsa minden irányába távoztak az addig többé-kevésbé stabilan a csoport gerincét alkotó zenészek, és David szinte lemezről-lemezre változó felállásban rögzítette a felvételeket (a kép teljessé tételéhez azt is meg kell jegyeznem, hogy hősünk gyakorlatilag antizenész, bevallottan teljesen béna a hangszerkezelés bármely területén).
Aktuális értékelésem tárgya a tavalyi évben megjelent I Am The Last Of All The Field That Fell címmel ellátott korong kb. olyan, mintha Angelo Badalamenti eddig fel nem használt ötleteit gyűjtötte volna egy csokorba David, hogy fele részben amatőr, a hangszerekkel még csak ismerkedő zenészpalántákkal, másodrészben már vén csont "mindent látott" öreg rókákkal (lásd például John Zorn szaxofonmágus) játszassa fel a korong zenei anyagát. Komolyan, nem ritkán kísérleti free jazzbe hajló improvizációs orgiákkal kell szembesülnünk (például a két részre bontott Those Flowers Grew - Stone Witness I), hogy utána egy tipikusabb zongorás merengés következzen (Kings And Things) az indulatokat némileg lecsillapítva, természetesen csupán átmenetileg, hiszen a kezdeti álmoskás téma végül itt is diszkrét hangorkánba torkollik, David érzelemtől fűtött hangjával koronázva meg. A With The Dromedaries továbbra is a zongorára épül, egyértelműen a kiadvány egyik csúcspontját jelenti számomra. A véleményem szerint nem kicsit túlértékelt Antony Hegarty (habár az I Am A Bird Now lemez nem volt rossz) ismét szerepet kapott a lemezen, de számomra az ő hangja többnyire inkább viszolygást keltő, nincs ez másképp most sem. A Stone Witness II második részében elhangzó Why Did The Fox Bark? jelenti szerintem a lemez abszolút ékességét. A zajos előjátékból egy nagyon szép, zongorára épülő darab kerekedik ki, amely akár a Soft Black Stars album egyik lemaradt szerzeménye is lehetne, a hangulatát tekintve. Az I Remember The Berlin Boys zeneileg egy önfeledten vidám táncra késztető szerzemény, szövegét tekintve azonban már messze nem vagyok ennyire lelkes, természetesen. Összességében szerintem túl sok újdonsággal nem szolgál lényegében ez a korong sem, mindössze kijött egy újabb (talán picit felesleges) album. Aki szereti a legújabbkori CURRENT 93 kiadványokat, az megveheti ezt is nyugodt szívvel, én azonban maradok inkább a klasszikus korongok társaságában, azokat mindig jó szívvel veszem le a polcról.
