Az első drezdai és a második lipcsei alkalom után idén is Lipcsében maradt a Runes+Men fesztivál, a tavaly jól bevált helyszínen, a Theaterfabrikban került lebonyolításra az esemény. A szintén lipcsei WGT mellé a Runes+Men kezd felnőni hasonló kaliberű eseménynek, ha a tágabban vett neofolk színteret nézzük, bizonyos tekintetben néha túl is nő rajta, tavaly például jobb volt a felhozatal a R+M-en, mint a WGT-n. Idén ez nem jelenthető ki egyértelműen, de most sem kell szégyenkeznie az Equinoxe csapatának. Mondjuk azért az jellemző a fesztiválra, hogy az első alkalom fellépői közül öt is ott volt az idei eseményen is.

Mivel sok olyan fellépő volt, akiről már többször is szót ejtettünk korábban, nem mindig van már mit mondani róluk, ezért nagyrészt csak pár szóban a benyomásokról.

Péntek

Ritual Havoc. Helyi zenekar, és nem csak szűkebb értelemben (a közeli Drezdából jöttek), hanem abban a tekintetben is, hogy a fesztivál egyetlen német fellépői. Az énekes valami ismert figura a helyiek körében, két haverja (egy metalos meg egy hipszter) kísérte akusztikus gitáron, valamint vendégként közreműködött a Death in June zongoristájaként elhíresült szlovák Miro Snejdr, itt dobokon játszott, és nem is rosszul, sőt, ő volt a zenekar legjobbja, ötletes játékával sokat hozzátett a zenéhez, ami egyébként nem volt túl ötletes, szimpla akusztikus gitáros neofolk, angol szövegekkel, a végén egy Death in June-feldolgozással (But, what ends...), Simone Salvatori (Spiritual Front) vendégszereplésével (ami nagyrészt csörgődobra meg néhány sor énekre korlátozódott). Kezdésnek elment.

Jännerwein. Az osztrák zenekar viszont egyre jobb, nem véletlenül egyre népszerűbb is. Lemezen néha kissé unalmas, de élőben a jobb számokat játsszák. A szokásos felállás (két akusztikus gitár, akusztikus basszusgitár, dob, hegedű, szinte mindenki énekel is), a szokásos akusztikus gitáros neofolk, de ez legalább ötletteli, jó dalok, profin előadva.

While Angels Watch. Az angol csapat úgy került (valamennyire) reflektorfénybe a 2000-es évek elején (legalábbis azzal reklámozták a zenekart), hogy vezetője, Dev a 80-as években együtt játszott Patrick Leagassal a Sixth Commban. Kiadtak egy neofolk albumot, majd egy válogatást a korai felvételekből, utána nagyrészt megint semmi, max. néha egy-egy koncert. Már tavaly is felléptek volna, de akkor egészségügyi problémák miatt elmaradt a koncert, amit most pótoltak. A korábbiaktól eltérően eléggé rockosra vették a figurát (ők biztos azt mondják erre, hogy post-punk), torzított elektromos gitár, basszusgitár, viszont komplett dobfelszerelés helyett csak a szokásos tamok (álló dobolás), ami nem mellesleg a zenekar erőssége volt, és hogy azért legyen valami neofolk is, volt hegedű is (ugyanaz a hölgy, aki tavalyi fesztiválon a Sol Invictusban is játszott).

Fire+Ice. Ahogy az utóbbi években jellemző volt, most is minimalista felállásban játszottak, a szinte állandó kísérőnek számító Matthias Krause (gitár) mellett itt is Miro Snejdr állt a doboknál (és eredeti hangszerén, tangóharmonikán is játszott néhány dalban). Elővettek régebbi számokat is, mint pl. a Lord Lankin vagy a Call Up The Four Winds, voltak szerzemények a nagy sikerű Birdkingről (rögtön a Dragons In The Sunsettel kezdték a koncertet), valamint természetesen a legutóbbi nagylemez, a Fractured Man dalai sem hiányozhattak. Ezen kívül eljátszottak egy Forseti-feldolgozást is Andreas Ritter tiszteletére. A zenészek kifogástalanul tették a dolgukat, Ian Read is nagyszerű volt, mint mindig.

Spiritual Front. Szokásos felállás, szokásos vetítés (Dühöngő bika), megszokott színvonalú (jó) koncert. Érezhetően a csúcslemezük, az Armageddon Gigolo dalait tolták előtérbe, azok voltak túlsúlyban, a legutóbbi sorlemezt, a Rotten Roma Casinót talán csak egy dal képviselte (Darkroom Friendship), valamint az Open Wounds "válogatáslemezről" is voltak szerzemények (Hey Boy, Song for the old man), plusz egy új szerzemény, az oroszországi koncertre készült Vladimir Central.

Kirlian Camera. Szintén egy olyan zenekar, ami csak mellékesen kapcsolódik ehhez a közeghez. Korábban volt pár anyaguk (nem is rossz), ami a neofolkkal kacérkodott, akusztikus gitáros dalok, ahogy kell, de aztán hamar visszatértek az electróhoz, ezen a koncerten pedig már egyenesen electro-metal lett belőlük, két hosszú hajú, metalos fazonnal kiegészülve (gitár és basszusgitár). Sokat játszottak, a közönség élvezte, nekem sem volt sok bajom vele.

Szombat

Jordan Reyne. Az új-zélandi (jelenleg Londonban élő) énekesnő az akusztikus gitáros folk Matt Howdenje, legalábbis mindenkinek a Sieben jut eszébe elsőre ebben a körben, az biztos. Mindez azért, mert ő is looppedálokra építi zenéjét, csak ő nem hegedűt loopol, hanem mind az énekhangját, mind a gitárját. Néhány dalban csak a hangját használja, azt rétegzi egymásra, több szólamban, több dallamot, szöveget, más számokban gitárt is használ, ugyanezzel a módszerrel. Ahogy a Sieben esetében is, itt is azt tudom mondani, hogy otthon, felvételen hallgatni nem biztos, hogy annyira élvezetes, de élőben nagyon látványos és szórakoztató.

Roma Amor. Az olasz neofolkzenekaroknál nagyon megy ez a sanzonos/kabarés vonal, elég csak a Spiritual Frontra, a IANVA-ra vagy az Oniricre gondolni, de az Ain Soph néhány lemeze is ide sorolható, és ebben mozog a Roma Amor is. A felvételekhez képest itt akusztikusan adták elő a műsorokat, egy akusztikus gitár és egy tangóharmonika (egy-két számban harmónium), plusz női ének, több nyelven is (angol, olasz, francia, német, spanyol, ha jól emlékszem). Nem volt rossz, jobban tetszett, mint lemezen, de mivel jócskán túllépték a betervezett műsoridőt, a végére már kezdett kicsit unalmassá válni, közel egy órán keresztül nehéz fenntartani a figyelmet ilyen felállással, hangszereléssel (legalábbis úgy, ha az ember nem ismeri behatóan a dalokat).

OWLS. Tony Wakeford eltörte/elvágta/kificamította(?) az egyik ujját, így nem tudott most gitározni, helyette Lorenzo Esposito Fornasari játszott akusztikus gitáron (nem is rosszul), emellett kezelte az elektronikát és énekelt is néha, Eraldo Bernocchi pedig elektromos gitáron játszott. Nagyrészt az eddigi egyetlen lemez, a Night Stays dalait játszották, de a rövid rendelkezésre álló műsoridő (45 perc) miatt pár számot kihagytak (ez akár összefüggésben lehetett Tony ujjproblémájával is, legalábbis az, hogy melyik számokat hagyták ki), de játszottak két új számot is, a készülő új lemezről. Bár a legutóbbi WGT-s fellépés jobban tetszett, de ezzel sem volt semmi gond, az elektronikában néha kicsit sok volt a basszus, de alapjában véve jól szólt, élvezetes koncert volt.

Die Weisse Rose. Az első nap látottak alapján azt hittem, hogy Miro Snejdr lesz az új John Murphy, és ő fog dobolni a Die Weisse Roséban is. De tévedtem. Itt az igazi John Murphy szerepelt, valamint rajta kívül Kim Larsen (OTWATM) és Gary Casey (Joy of Life) dobolt még. A DWR-val az a baj (azon kívül, hogy eszméletlenül nyomul és mindenhová befurakodik), hogy hiába ír viszonylag jó zenét, és hiába szed össze három dobost is, ha a dobtémák nem elég ötletesek, nem elég erőteljes az előadás, így nem lesz ütős a koncert (főleg, ha a dobosok sincsenek mindig együtt, még az egyszerű témák is szétesnek néha). Ebből a zenéből sokkal többet is ki lehetne hozni.

Of The Wand And The Moon. Ismét teljes felállású koncert (két gitár, basszusgitár, dob, billentyűk, női vokál), ebből következően főleg a legutóbbi lemez, a Lone Descent számai voltak terítéken, egy-két régebbi szerzeménnyel kiegészítve. Mint mindenkinek ezen az estén (gondolom tanulván az előző napi csúszásból, amikor hajnal 3-kor lett vége a műsornak), nekik is csak 45 perc műsoridejük volt (egyedül a Rome kapott többet, lényegesen), így túl sok minden nem fért bele ebbe a koncertbe, szívesen hallgattam volna ebből többet (és mondjuk a következőből meg kevesebbet).

Rome. Továbbra is azt kell mondanom, hogy a Rome a valaha volt legtúlértékeltebb zenekar ezen a színtéren. Hiába nagyon termékeny, sőt, pont ez a baj. Minden évben kiad egy lemezt, néha duplát meg triplát, rengeteg száma van, de ezek nagy része unalmas, hiányoznak a markáns dalok (kb. három-négy lemez számaiból lehetne összeállítani egy egészséges, élvezhető albumot). Eddig akárhányszor láttam élőben, mindig más volt a felállás, és nem mindig előnyére változott. Most áttértek az elektromos gitárra, a dalokat "indie-sre" hangszerelték, ami sem nem rontott, sem nem javított rajtuk, ugyanaz, mint lemezen: vannak jó pillanatok, de hosszú távon roppant unalmas, főleg úgy, hogy a többi zenekar csak 45 percet játszhatott, rájuk meg másfél óra jutott. Sok, nagyon sok.

Összességében a tavalyi fesztivál minden szempontból jobb volt (fellépők, koncertek, hangulat), idén sokkal többen voltak, a pénteki napon főleg, a tömeg (és a levegő, vagy inkább annak hiánya) már szinte fojtogató volt. Az a kb. öt zenekar, ami miatt mentem, hozta azt, amit vártam, a többiek közül meg volt olyan, ami kellemes meglepetést okozott, a maradékot meg el lehetett viselni. Kíváncsi leszek a következőre, főleg hogy milyen fellépőket válogatnak össze, sikerül-e újítani ezen a téren. Mindenesetre örülök, hogy van ez a rendezvény, megérdemeljük.

Ritual Havoc

Jännerwein

While Angels Watch

Fire+Ice

Spiritual Front

Kirlian Camera

Jordan Reyne

Roma Amor

OWLS

Die Weisse Rose

Of The Wand And The Moon

Rome