Távolról sem friss, mégis azt hiszem, erősen indokolt jelen kritika a honi INVICTUS formáció bemutatkozó és mindezidáig egyetlen korongjának bemutatása által. Én magam sajnos rendkívül későn jutottam hozzá a lemezhez, ennek oka azonban pusztán a lustaságom és a csoport zenéjével kapcsolatban gyakorta emlegetett neoclassical műfaji meghatározás, ugyanis eme stílusirányzat az érdeklődési körömből viszonylag csekély szeletet követel magának.
A Hegemony indítja a lemezt és már itt érezni kiemelten meghatározó módon a "metálzenész neoclassical zenét ír" attitűdöt. Nincs ezzel komolyabb probléma, csupán van egyfajta mellékíze a dolognak, és akarva-akaratlanul eszembe jut a hallgatása közben a korai MORTIIS, a BURZUM bizonyos megoldásai (annyi különbséggel, hogy Varg sokkal primitívebb eszközökkel és formában jutott el ennél összehasonlíthatatlanul magasabb csúcsokra), illetve a LORD WIND még úgy is, hogy nyilván nem ez volt a formációt életre hívó Sallai "Sahsnot" Péter elsődleges szándéka (paradox módon talán inkább kerülni szándékozott mindezt, vagy egyáltalán nem is hallgatja az említett csoportokat). A folytatásban a Towards To Asgaard révén az ARCANA korai albumainak formaisága köszön vissza nyomokban, de továbbra is az előzőekben vázolt zeneiség a domináns stílusjegy. A gitár itt nagyon szépen be lett ágyazva a szintetikus megjelenési formák közé, csodaszép perceket eredményezve. A harmadikként felcsendülő Sol Invictus (az ötletes dalcím-verseny győzelmi várományosa) nem győzött meg maradéktalanul, habár nagyívű dallamaival és a kimérten adagolt dobjaival így is kellemes perceket hordoz magában. A sorban következő dal a címadó szerzemény, és mint ilyen, elméletben kiemelt figyelemben kellene részesülnie. Nos, talán éppen ezért is teljesít némileg csalódást keltően ez a tétel. A dobok kicsit széteső alapjaira érkeznek a fúvós, vonós hangszerek, de valahogy nem áll össze az egész és nem is hordoz magában igazán kiemelkedő pillanatokat. A Black Sun sajnos folytatja ezt az utat, habár itt több az emlékezetes megoldás és kerekebb is a történet némileg. A bónusz dalok elé beágyazott Ariosophy (Blood Of Martyrs) azonban határozottan pozitívba billenti a végelszámolásnál a mérleg nyelvét. Hihetetlenül jól megkomponált dal, felkavaró és érzelmi viharok egész sorát kiváltó, kiprovokáló szerzeményről van szó, amelyben véleményem szerint az INVICTUS minden lényegi eleme teljes pompájában ragyog. Az albumot lezáró két "bónusz dal" (Song Of The Runes - demo, Die Liebe Nerþus' - BURZUM-átirat) azonban ismételten az útkeresést helyezi előtérbe a Julius Evola egyik alapvetésére fókuszáló Imperium Paganum kapcsán. A BURZUM-feldolgozás ugyan tisztán és lendületesen szól, mégsem képes igazán magával ragadni, valami (talán a sátáni szikra?) hiányzik belőle, habár feltétlenül meg kell említenem, hogy távolról sem szolgai másolat, átjön rajta, érezni benne a magyar formáció savát, borsát. A Song Of The Runes telten szóló dobokkal búcsúzik, egy ígéretes folytatás lehetőségét hordozva magában, ami talán a távoli jövőben egy újabb korong képében fog testet ölteni. Ki tudja, azért elég sok idő telt már el a debüt óta, ettől függetlenül én üdvözölnék egy folytatást.
Az elsősorban fekete, vörös és fehér színekben pompázó borító felettébb tetszetős, habár az alsó tálca elrendezése sajnálatos módon nem a legszerencsésebb, mert a kis körfogak pont kitakarják a lényeget. Összességében törődéssel, nagy odafigyeléssel készült anyag az INVICTUS bemutatkozása, érdemes kutatni utána. Megjegyzem a No Colours részéről jelenleg is rendelhető, egészen baráti áron kétféle verzióban (hagyományos és slipcase) is.
