A kimondottan erősnek mondható 2012-es két nap után 2013-ban szintén két napra korlátozódtak a számomra igazán érdekes koncertek a 22. Wave Gotik Treffenen, de ez a két nap nem volt annyira átütő, mint előző évben, de azért így is akadt pár érdekesség.

Ahogy azt már megszokhattuk, a fesztiválon különböző tényezők befolyásolják, hogy melyik zenekar milyen időpontban lép fel, nem mindig "erősorrendben" történik a beosztás. Így a pénteki nap nyitó fellépője az est talán legismertebb, legnépszerűbb zenekara, az olasz Camerata Mediolanense volt a Volkspalast kupolacsarnokában.

Ők az utolsó pillanatban kerültek be a programba, talán ezért is ők lettek a nyitó zenekar, és rövid, 30 perces műsoridő állt rendelkezésükre. Speciális műsorukban a Petrarca verseire épülő Vertute, Honor, Bellezza dalaiből adtak ízelítőt. A koncert videóvetítéssel kezdődött, ami úgymond a lemez beharangozó klipje volt, ezután jöttek a zenészek a színpadra. Zeneileg ezúttal eléggé visszafogott volt a zenekar, a koncert főleg zongorára épült, a megszokott dobosok ezúttal teljesen a háttérben maradtak, ritkán jutott szerep nekik. Annál több szerep jutott az énekeseknek, volt, hogy egyszerre öten is énekeltek. A Camerata soha nem tartozott a kedvenc zenekaraim közé, sem lemezen, sem koncerten nem tudtak eddig igazán meggyőzni (pedig láttam őket párszor élőben). A meggyőzés ezúttal is elmaradt, mert bár nem volt hiba a fellépésükben, de magával ragadó erő sem volt benne. Mindenesetre rövid produkciójuk végén nagy tapsot kaptak a lelkes közönségtől, még az is lehet, hogy adtak ráadást is, de ezt én már nem tudtam megvárni, mert a másik teremben kezdődött a Twa Corbies fellépése, és azt semmiképpen nem akartam lekésni.

A Twa Corbies név egyelőre nem túl sokaknak lehet ismerős, és nem is hosszú múltra tekint vissza a formáció, de ha jobban beleássuk, akkor a műfaj egész történelmét megtalálhatjuk benne. A zenekar ugyanis Tony Wakeford köré épül, és műsoruk végigvisz a Sol Invictus teljes pályafutásán, sőt még kicsit azon is túl (de erről majd később). Tony segítője a német Gernot Musch, aki a Pilori és Golgatha zenekarokból lehet ismerős, mindketten énekelnek és akusztikus gitáron játszanak, jól kiegészítve egymást. Ahogy említettem már, a repertoár a Sol Invictus dalaiból áll, a csapat minden korszakából válogattak, de ahogy azt Tony Wakeford különböző szóló- és duófellépeseiből már megszokhattuk, inkább a régi klasszikusok kerülnek terítékre, az új darabokat nem erőltetik, és mindezt jogosan teszik, tegyük hozzá rögtön, mert ilyen lecsupaszított felállásban az újabb szerzemények nem nagyon állnák meg a helyüket (ha gonoszak akarnánk lenni, akkor azt mondanánk, hogy teljes felállásban sem igazán, de ez most egy másik történet). A klasszikus dalok viszont teljes mértékben élvezhetők így is, annak mindenképp, aki ismeri és szereti őket, mert bár jó lenne ezeket a dalokat úgy hallani, ahogy lemezen megszoktuk, hegedűvel, csellóval, trombitával, basszusgitárral, de a két legfontosabb összetevő, az ének és az akusztikus gitár is elviszi a hátán a produkciót, nincs az embernek hiányérzete, élvezi kedvenc dalait. A végén még egy meglepetésre is futja, méghozzá az All Alone In Her Nirvana című Death in June-klasszikus akusztikus gitáros átiratára, amire egyáltalán nem számítottam, de jól illeszkedett a programba.

Visszatérve a nagyterembe a görög Daemonia Nymphe fellépését tekinthettük meg. Szintén egy olyan zenekar és zenei világ, amire eddig nem túl sok figyelmet fordítottam, mindig úgy éreztem, hogy ez nem az én világom. Ebben lehet is valami, viszont élőben hallgatva kellemes meglepetés volt, nem ért ugyan a relevancia erejével, ezután sem fogom hallgatni a lemezeiket, de ezt az egy órát sikerült kellemes eltölteni zenéjük társaságában. Mindez talán annak is köszönhető, hogy a felállás, a hangszerelés változatossága révén nem vált unalmassá műsoruk, mindig volt valami újdonság, ami lekötötte a figyelmet. Akusztikus gitárok, ütősök, nagybőgő, különféle népi hangszerek segítségével adták elő neoclassical-ethereal-folk zenéjüket, az ebben a stílusban szokásos női ének(ek)kel, abszolút profin és meggyőző színvonalon.

A kisteremben ezután a Camerata énekesének saját zenekara, a Northgate következett. Trevort ezúttal szinte teljes egészében a Camerata tagjai kísérték (egy basszusgitárossal kiegészülve), gondolom logisztikailag így volt a legegyszerűbb megoldani, de azért például a billentyűket kezelő Elenán lehetett látni, hogy ő csak "belecsöppent" ebbe az egészbe, nem igazi tagja a zenekarnak. A Northgate zenéjének nagyjából semmi köze a CM világához, a kiindulópont valahol a klasszikus industrial táján keresendő, ez egészül ki mindenféle kísérleti, pszichedelikus rockzenei elemekkel, a torzított gitár és basszusgitár túlsúlyával mostanában. Sok zenekarról elmondhatjuk, hogy nem zeneileg kötődik ehhez a körhöz, ez a Northgate-re hatványozottan igaz, eléggé kilógtak az est amúgy is sokszínű felhozatalából. De egyáltalán nem rossz, amit csinálnak, a minimalista dobok, a néhol disszonáns, néhol lebegős gitár és basszusgitár, az elektronikus bejátszások élvezhető egésszé áll össze, megfelelő mértékben adagolva.

Az estét a magyar ACTUS zárta a kupolacsarnokban. A zenekar több mint 25 éves pályafutása során igazán a kezdeti években volt aktív, akkor készítette legjobb lemezeit, az utóbbi években kissé visszavonult, egyre kevésbé volt jelen, ennek köszönhetően az újabb generációk sajnos kevésbé ismerik, nem tartozik már az ismertebb, felkapottabb zenekarok közé, inkább a műfaj régi követői számára mond valamit ez a név, de nem ők jelentik már a koncertlátogatók fő táborát. Emiatt eléggé megfogyatkozott a közönség az ACTUS fellépésére, és a végére még kevesebben maradtak, de akik végignézték, azok nem bánták meg, hogy kitartottak. A koncert az Essence című "remixlemez" anyagára épült, és bár volt, akit az új hangzásvilág meglepetésként ért, a dalok lendülete magával sodorta őket is. A fellépés lényegesen jobban sikerült, mint a lemezbemutató koncert az A38-on, jobb volt a hangzás, a zenekar is jobb formában volt, a régi klasszikusok új változatai erőteljesebben szólaltak meg. Kár, hogy ilyen kevesen maradtunk a végére, többet érdemelt volna ez a műsor, de abban egyet kell értenem sokakkal, hogy a fellépők más sorrendje talán mindenkinek jobb lett volna.

További képek a galériában.