A 2010-es The Bad Luck Bird kislemez az akkori időszak egyik legnagyobb szenzációját jelentette számomra a neofolk berkein belül, még úgy is, hogy erősen "A"-oldalas kiadványként tartom számon azóta is. Ezek után a The Cruellest Month album olyan mértékű csalódást okozott, hogy a lemezkritika megírására a mai napig nem tudtam rászánni magam, és ez talán már így is marad több okból is. Nem csoda tehát, ha a Tony Wakefordba vetett jelentős bizalmam a legfrissebb vinyl kislemezben összpontosult. Lássuk, mi lett az eredmény...

A címadó szerzemény indítja a kislemezt, és már az első hangok egyértelműsítik, a neofolk műfaj egyik atyja ismét izgága kedvében vonult stúdióba aktuális elképzeléseit rögzíteni. A vastagon effektezett gitárok nem csekély mértékben tekerik, facsarják ki az egyébként "neofolkos alapakkordokra" épülő szerzeményt, amibe némi torzítás, üveghangok és egyebek hoznak több irányból is színt, a jól eltalált kiállásokkal megbolondítva. Caroline Jago basszustémáit érzem egy kissé elveszettnek, ellenben a többek között az AGALLOCH révén ismertté vált Don Anderson ezúttal igen jelentős szerephez jut, nem ritkán Nick Saloman játékát idézve, elsősorban a CURRENT 93-ban eltöltött idők szellemét felvonultatva. Nem rossz dal, de számomra nem nyújt igazán elsöprő élményt, és őszintén, a Bad Luck Birdnek a poros nyomába sem ér. A Like God struktúrájában határozottan a korai időket idézi, a hangszerelés azonban jelentősen sokrétűbb a klasszikus alkotásoknál. Az ének a megszokott módon kissé hamiskás, ami különösen akkor domborodik ki, amikor Tony Liza Graham támogatásával hallatja a hangját. Menetelős, himnikus darabról van szó, amely jelen esetben véleményem szerint határozottan erőteljesebbre sikerült a reflektorfényt jobban élvező címadó szerzeménynél.

A SOL INVICTUS tehát köszöni szépen, megvan, további anyagok várhatóak, de érzésem szerint ezzel a kislemezzel inkább csak a diszkográfia terebélyesedett, amit azért az elkötelezett rajongók feltétlenül szerezzenek be. A limitáció 500 példányra szól.