HTML

dp-motiv

Neofolk, dark folk, apocalyptic folk, post-industrial, martial industrial, military pop, dark ambient, neoclassical, ritual, noise - hírek, lemezkritikák, koncertajánlók, interjúk, koncertbeszámolók

Címkék

2011.11.06. 12:00 sorger

OF THE WAND AND THE MOON - The Lone Descent (Heidrunar Myrkrunar, 2011)

Címkék: lemezkritika

Hosszas várakozás után végre megjelent a Kim Larsen vezette dán OF THE WAND AND THE MOON ötödik albuma, a The Lone Descent. Mivel korábban a felvezetést már (többszörösen is) megejtettük, így most rögtön a lényegre térek, következzen tehát az album elemzése, méltatása.

A nyitó Sunspot némi dübörgéssel tarkított, industrial-ízű felvezető után csap a húrok közé, egy vehemens, lendületes neofolk dal képében. Ha egy kis dobot tett volna alá kíséretnek Kim, akkor most akár egy slágeresebb noise rock dalról is írhatnék. Soha rosszabb kezdést! A kopogó basszussal kísért Absence már az előzetes alapján is egyértelmű slágernek ígérkezett és most - megismerve a végső verziót - egyértelműen és elégedetten csettintve nyugtázom az újabb remekmű megszületését. A hossza ellenére is egy igazi "bólogatós, dúdolható" darab, biztos vagyok benne, hogy sokak kedvencévé fog válni rövid időn belül. Vastagon effektezve, kicsit lebegősen szól a trombita Bo Rande által, aki még az ezt követő A Pyre Of Black Sunflowersben is fújja a hangszert, megjegyzem, a dupla lemezes bakelit verzión ennek a szerzeménynek az akusztikus verziója hallható bónuszként. A Tear It Apart ismét a gitárt helyezi a középpontba, hihetetlen hangulatot biztosítva, és habár itt is nagyon kopog a négyhúros, az összkép igazán magával ragadó. Ringatóan sodródnak a pillanatok fürge őszi patakként, a hallgató szinte felfekszik a hangok generálta hullámokra, hogy végül el is merüljön azokban a végtelen nyugalom határmezsgyéjén. A We Are Dust már ismerősen cseng, hallhattuk korábban az egyik "felvezető" kislemezen. Ahogy akkor, úgy most is csak azt írhatom, remek, lendületes darab, de messze nem meghatározó jelentőségű. Ellenben az őt követő A Tomb Of Seasoned Dye egyértelműen csúcspont-gyanús pillanatokat tartogat magában a szétfacsart felvezetés ellenére is. Kim hangja itt (is) vastagon effektezve szól, különösen a refrénben, a Louise Nipper társaságában előadott duett alatt. A dal végére kibontakozó katartikus hangorkán, majd a szolid lecsengés garantáltan biztosítja a libabőr-hangulatot. Az Is It Out Of Our Hands? a csendesebb merengés perceit helyezi előtérbe, a cselló (itt Soma Allpass által megszólaltatva) szívfájdítóan szól, Kim pedig visszafogottan szaval, majd eljön a lecsendesedés ideje, hogy tökéletes átvezetésbe torkolljon egy tüneményes - a csoportra kevésbé, inkább a SOLANACEAE-re jellemző - akkordbontásos dal (Watch The Skyline Catch Fire) átkötéseként. A címadó szerzemény egy koszosan, kásásan szóló darab, furcsa módon számomra talán a leginkább töltelék-gyanús megoldásokat és perceket produkálja. Nem rossz dal, de nem hagyott különösebb nyomokat bennem, egyszerűen elrobogott mellettem, kissé öregesen, döcögősen (lehet, hogy ezt a dalt John Murphy jegyzi?). Az Immer Vorwärts tipikus OTWATM-kompozíció, pengeéles akkordokkal, Kim markáns hangjával, harmóniummal, magával ragadó atmoszférával, karakán tempóban. A játékideje a három percet sem éri el, de nem is lett volna értelme nyújtani, tökéletes, ahogy van, nálam egyértelműen az egyik kedvenc szerzemény. Az A Song For Deaf Ears In Empty Cathedrals némileg önmaga plagizálásának (esetleg önismétlésnek) is tűnhet, de a tapasztalt neofolkerek már meg sem lepődnek ezen igazából, hiszen az "5 akkord világában" ez a "probléma" időről-időre felmerül, más kérdés, hogy akad, aki elbukik ezen, míg mások sikerrel veszik az akadályt. A dán csapat mostanra egyértelműen az utóbbi kategóriát erősíti, hiszen évek óta egyenletes minőségben szállítja kiadványait, rendkívüli népszerűségnek örvendve a színtéren belül és nem ritkán azon is túlmutatva.

Soha nem voltam maximálisan elkötelezett rajongója a csoportnak, túl sok kérdőjel és hiányosság lebegett a szemeim előtt, ha a korábbi korongokat hallgattam az életműből, de ezt a lemezt valamiért mégis nagyon vártam. Az OF THE WAND AND THE MOON hosszú évek óta rendkívül stabil és biztos pontja a színtérnek, viszonylag gyakran koncerteznek, ellenben Kim Larsen mindig zárkózott, megbízhatatlan ember hírében állt, így ez a furcsa kettősség sokakat (elsősorban a hivatalos kapcsolatfelvételre törekvő szervezőket) elriasztott a zenekartól. Idén azonban látványosan megugrott az élő fellépések száma (már át is lépte a bűvös tízes határt), itt az új (jól sikerült) album és mintha Larsen úr is élvezné, hogy vidáman lubickolhat ebben a számára szokatlanul pezsgő nyüzsgésben. A lényeg röviden, ez az album betyár jól sikerült, nálam eddig egyértelműen az idei év egyik legjobbja. A már korábban beharangozott újítások, zenei megoldások is sikeresen olvadnak be az OTWATM-életműbe, így nem is látok különösebb okot a kötekedésre, inkább bátran ajánlom minden érdeklődő figyelmébe a The Lone Descent albumot.

www.ofthewandandthemoon.dk

1 komment

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Amikor először hallgattam a lemezt, meg kellett néznem a hangszínbeállításokat az erősítőn, nincs-e valami elállítódva... Aztán ahogy többet hallgattam, kezdtem megszokni a hangzást, meg "kielemeztem" a dalok szerkezetét, és így már tudtam, hogy mikor mit "kell" hallani, egyre kevésbé zavart a hangzás, most már nagyrészt nincs vele bajom (max. csak egy-két helyen).
A számok egyébként ugyanabból a pár egyszerű akkordból állnak, mint ahogy korábban is, viszont a hangszereléssel sikerült érdekes ötleteket, hangzásokat bevinni a zenébe, így érve el azt, hogy máshogy szóljon, mint eddig, ezzel is megújulást sugározva (és ez volt a helyes lépés, amit meg kellett tenni).